A kezedbe veszed, novellák, belelapozol, belekóstolsz s elejétől a végéig viszi a szemed. Minden jó benne. Es minden tökéletes. Megvan a stílusa íze, színe; figuráinak a profilja. Sőt még egészen különleges művészi qualitások is égnek vagy szikkadnak benne. Szép. Formás. Nem hosszabb még csak egy kommával se benne semmi. Pontos és rendes. Akár mámorral, akár ésszel, de elragadóan kiszámított.

És mégis:

az egészhez nincs semmi közöd;

Elolvastad. Ám mielőtt letennéd: forgatod. És az a kérdésed: miért történt ez az egész? Mit akar a szerző ezzel a káprázattal, amit, fölidézett? Kikről és kinek beszél? És mit? S végül is mi az értelme, miután már ilyen pontos, és találó és jellemző és ízes és fonografikusan hű beszédű, amikor nem ad egyetlen egy oly pillanatot se, mely ne idézte volna máskori, hasonló olvasmányaid alkalmával támadt pillanatok ízét, emlékét, elejétől végig? Mi értelme van azoknak a könyveknek – kérded, amelyek jellemzésére tüstént kéznél van pár zárt és megállapított qualitású név, (mint itt: Mikszáth, Tömörkény, Homok, Móra), melyek végzetszerűen utalnak a kezedbe levő könyv teljes egészére; világára ugyanúgy mint figuráira, idiómájára épugy mint esze járására? Nem kár-e az íróért és a talentumért s az égéseért és a veszkődéseért, hogy ily pontos és jó és szép és sikerült, de végül is közömbös ismétlő munkába temette hevét? Nem kár-e annyi épkézláb erőt és készséget fogyasztani azért, hogy valami már kitalált, kihasznált, unosan elábrázolt világ mégegyszer könyvbe szüküljön, – azon mód és azon szándékokkal és eszközökkel, ahogy egyszer már megcsináltatott? És főleg:

olvasod a könyvet, elejétől-végig, éhesen és várva végül is mikor leszen már közöd is hozzá? Ám hiába várod! Mert az egész csupán biztos és ékes müvesség. Ha alaposabban nekilátsz és mérlegre rakod az egész kincset, ami kitárulkozott előtted látod, hogy a sok „stilus”és „szépség” üres papír csupán s tüneményes ügyeskedés, mely a világ végezetéig forgatható; örök gép, az az ipari mechanizmus, melyből az idegen minta szabására végeláthatatlan hull a variáció. Egyik olyan mint a másik. Mind érdekes és mind szép is, – de mind közömbös idődtől és attól, hogy beleszóljon életedbe, az az hogy behuzódjék tudatod rejtekeibe, hol pedig fészket kéne raknia, hogy formálja agyad és cselekvésed s ezeken keresztül azt, amit embernek és világnak nevez a köznyelv...

Ebben az irányban azonban a kezedbe levő könyv közömbös. Hallgat. Tehozzád nincs egyetlen egy szava. Terméke annak a csupán esztétikai felfogásnak, melynek célja az ábrázolat, mondván: ezek és ezek az emberek ilyenek, ezt teszik, ilyen az észjárásuk, ilyen furcsák és primitívek és így tovább és így tovább! De mi közöd hozzá? Mi közöd hozzá, ha ez a természetrajzi és ethnográfiai herbárium nem kerekedik ki semmivé; ha nem vezet e sok szép formás és müvészi beszéd sehová; ha elakad mindez a rajznál?

Természetesen, forgatván a könyvet, – vivódsz! És meditálsz? Hátha van egy titkos, előtted felfoghatatlan értelme mindezeknek! Hátha van mindezek mögött mégis egy utmutatás, melyből mint préselt szőlőből csorog a szándékok nedve, mely mustja lesz idődnek és kötelességeidnek? Nincsen! Az egész ragyogó papir csupán, mely bármilyen életelevenségeket is idéz: – zörög. Zörög, mert elavult és kitalált, nincs sehol máshol valósága csak e papírokban. Álvilág, illetve absztraktumok világa, melyet egy recept szerint csinált meg a szerző. Recept az anekdotája, mely magva a meséinek; sablon a látása, mely profilt ad figuráinak; és lemez az idiomája, mely izessé teszi a nyelvét. Ezért azután ami sorsszerűen egy hussá-vérré boronálja: a stilus, iskolás modor, melynek már a multé a mesterei, akiknek kezében még élő volt e stilus ideje és müvészi létigazsága. De hol van ez a világ tőled és a szerzőtől, az az első sorban a szerzőtől? Itt él, itt olvasod! Ma él, ma olvasod. S ő mégis hajózik egy ismeretlen térben. És hajózik egy megállapíthatatlan időben.

Hogyan? Nem volna itteni és mai mondanivalója? Itt nincs világ és nincsenek emberek? Csak az az egyetlen egy létdarab volna, ahol kikötött? S ha már itt kötött ki – itt tényleg ezek az „örökparasztok “ élnek? Ez a könyv tényleg a mai szegedvidéki parasztról iródott, avagy a tegnapelőttiről, vagy a holnapi parasztok ezek? Mikoriak? És mikor élnek? És mit csinálnak? Ez az egész; csak ez történik velük? Avagy a paraszt nem mai és nem szociális lény? Csak olvasókönyvi ragyogó metszet csupán, kinek mai élete, mai sorsa, mai gondja nincs s nékünk, illetve az irónak veleszemben való mai látása, mai kötelessége nem volna más csak a mutogatás? Hisz régesrég elmult az az idő és igy betemetődött az az irói világ is, mely még megelégedhetett az ethnográfiai felfedezés adta szándékokkal és kötelességekkel. Hisz az, ami Mikszáthnak és Tömörkénynek felfedezés és kötelesség volt, az a mai irónak csak érinthetetlen terűlet lehet...

...És így tovább. Forgatod a köny vet s hogy a végire értél kételyeid mé lyebbek mint az öröm amit kaptál. És méltán. Aki ennyit tud mint ez a jó mesterségű szerző, hogy is szorulhat erre a vonalra? Itt él egy epikára, pró zára heroikusan gazdag és sokrétű vi lágban s a Tiszaparti klasszicizmus va riálásába menekszik! Nő, és férfiak min tázására adja magát! (Kötetében nincs egyetlenegy emlékezetes asszonyi szó!) Olyan időben él, amikor minden nap dátum s egy időtlen időbe veti a sar kát! Csupa ellenmondás, ahogyan mu tatkozik! Ir és nem akar vele semmit! Elfelejthető... Közömbös könyv... (Kolozsvár)

* P. Gulácsy Irén: Átal a Tiszán. Elbeszélések. Az Erdélyi Szépmives Céh kiadása. Cluj-Kolozsvár 1928.

Sajtóhibakiigazitás. A Korunk mult havi, májusi számában a 330. oldalon levő Maxim Gorki cikk elé itt jegyzet felülről számított nyolcadik sorában a „szatírát” szó helyett matinét olvasandó.