Demokrácia a gyakorlatban

A legutóbbi hetekben lefolyt francia és német választások és az előttünk álló angol választások megint egyszer aktuálissá teszik a demokrácia és a parlamentárizmus kérdését. Mi nem akarunk itt a sokat és sok oldalról megvitatott kérdéshez elméletileg hozzászólni; csak néhány konkrét adatot, néhány jellemző számot akarunk adalékul szolgáltatni a modern demokrácia és parlamentárizmus természetrajzához.

A modern parlamentáris demokrácia egy fikción épül, amely fikció két rokonjelentésü s némelyik nyelvben, mint például a magyarban, egymással felcserélhető értelemben használatos segédige tudatos vagy tudatalatti összecserélésén alapszik. Egy közönséges nyelvtani lapszuson, amely azonban erős társadalmi rétegek érdekeinek felelvén meg, logikai polgárjogot nyert a 19. század társadalmi elmélkedéseiben. Ez a fikció röviden abban az alapfelfogásban foglalható össze, mely szerint a modern társadalom szabad emberek szabad közülete, amelyben az egyes egyének szabadon gondolhatják, hirdethetik és tehetik azt, amit akarnak. E felfogás úgy gondolja el a modern társadalmat, hogy az egy csomó emberből áll, akik mind tudnak és akarnak gondolkozni afelől, hogy miképen rendezzék be legjobban a társadalmat, akik elgondolásuknak kifejezést is adnak s az által, hogy a hasonló gondolkozásuak egy-egy csoportba, a „pártba” összeállanak, meg is kisérlik azt megvalósitani.

Kapcsoljuk ki a fikció első két feltevését. Bár nyilvánvaló, hogy nem igaz, hogy a modern társadalom olyan emberekből áll, akik tudnak és akarnak gondolkozni a nekik legjobban megfelelő társadalmi forma felől. S már itt is érezzük, hogy a nem-tudás és nemakarás körül valami nincs rendjén. Hogy az, hogy valakinek szabad gondolkozni a társadalom berendezése felől, nem azonos azzal, hogy tud is felőle gondolkozni. Hogy a gondolkozhat-nak két, teljesen különböző jelentése van: egy ártatlan, amely az üres elméleti engedélyt jelenti s egy veszedelmes, amely a tényleges lehetőséget jelenti, azt, amikor az eszközök is rendelkezésére állanak a gondolkozáshoz.

De még sokkal nyilvánvalóbbá lesz a távolság a „lehet” két jelentése között, ha az elgondolás spirituális világából a materiális megvalósitás területére lépünk. A társadalmi-politikai élet terén ez ott kezdődik, ahol az egyén vagy egy csoport társadalmi elgondolását kifejezésre akarja hozni, hogy másokat is megnyerjen számára s a parlamentáris-demokrácia szabályai szerint többséget szerezve neki, azt meg is valósítsa. Mert hiszen ez volna a parlamentáris demokrácia lényege: hogy mindenki egyforma eséllyel menjen a küzdelembe társadalmi eszménye megvalósitására. S elméletileg a demokrácia hivei így is gondolják és a könyvekben, programmbeszédekben és ünnepi toasztokban így is kell érteni a dolgot. De hogy néz ki szükségszerüen a gyakorlatban a dolog?

Minden modern demokratikus állam alapköve a lelkiismeret szabadsága. Minden állam alaptörvényeibe vastag betükkel be van írva, hogy bárki gondolhatja azt, amit akar s gondolatait szabadon hirdetheti is – bizonyos határok között. De ezek a határok elvben és általában elég távol vannak meghúzva ahhoz, hogy önmagukban még nem szolgálnának akadályául egy teljesen ujszerü társadalmi rend propagandájának sem. A kérdés ugró pontja nem itt van, hanem ott, hogy ez az elméleti szabadság tényleg átforditható-e gyakorlati lehetőségbe a modern államban? Vagyis: bárki tényleg és eredményesen hirdetheti-e eszméit?

A modern demokrácia, amely a többségi elven alapszik, tömegek megnyerését tételezi fel minden új eszme megvalósításában. Nem elég tehát egy-két embert megnyerni az új gondolatnak: a megvalósítást csak úgy lehet elérni, ha nagy tömegeket sikerül megnyerni az új eszmének. Tehát mindig tömeghatás kifejezéséről van szó: milliókra kell hatni. Ez séta és beszéd által nem lehetséges ma. A mai élet komplikáltsága és nagyszabásu volta az eszmehirdetésnek is komplikált és nagyszabású formáit termelte ki: a sajtót, a mozit, a plakátot, a rádiot, stb. Ugy hogy aki az eszmehirdetés mai modern eszközeivel nem rendelkezik, annak lehetnek a legjobb ideái is, semmi hatást velük elérni nem fog. Van tehát sajtószabadság a modern demokráciában, mindenki szabadon hirdetheti eszméit, de nyilvánvaló, hogy tényleg csak az fogja tudni eszméit hirdetni, akinek meg van hozzá a lapja, a mozija, stb” azaz tőkéje, amellyel mindezt megvásárolhatja. Vagyis az elméleti sajtószabadság csak annak számára gyakorlati lehetőség, akinek kezében töke van. S természetesen: minél nagyobb a tőkéje, annál nagyobb a „ gondolatszabadsága.”

De nem teoretikus elmefuttatást akarunk, hanem néhány adalékot, amelyeknek a fenti megállapítások csak nyilvánvaló konzekvenciái. Lássuk tehát például Németországban, Európa egyik legdemokratikusabb köztársaságában, kinek, illetve kiknek kezében vannak a közvéleményt irányító eszközök, vagyis ki illetve kik hirdethetik tényleg eredménnyel eszméiket?

Néhány hete jelent meg egy százoldalas füzet egy berlini egyetemi tanár, Ludwig Bernhard tollából, a következő cimmel: Der Hugenberg-Konzern, Psychologie und Technik einer Grossorganisation der Presse. Mi sem álcázza le jobban a modern „sajtószabadságot”, mint a Hugenberg baráti köréhez ós lelkes hívei közé tartozó professzor füzete, amely részletesen ismerteti Németország, talán egész Európa leghatalmasabb sajtószervezetét.

Alfred Hugenberg 1912-ben, mint a Bányatulajdonos Szövetség elnöke kezdett az ujságüggyel foglalkozni. A Szövetség feladata volt, hogy a nehézipar érdekeit szolidárisan képviselje. Hugenberg hamarosan felismerte, hogy ebben a sajtó milyen nagy hasznára lehet. Ezért megalakította tizenkét nagy ipari mágnás bevonásával az u.n. „Gazdasági egyesületet”, amelynek feladatává ujságok megszervezését és a sajtó nagyipari érdekek szerint való befolyásolását tüzték ki. Az első nagy sajtó-üzlete volt az Egyesületnek még a háború alatt a „Telegraphen-Union” tudósitó-iroda megvásárlása. Nem sokkal később, 1916-ban megveszi az August Scherl-Verlagtól Németország legnagyobb példányszámban megjelenő napilapját, a Berliner Lokalanzeigert 6 millió márkáért. Mint ujabban kiderült ebből 3–4 millió márkát a kormány utján közpénzekből kapott az üzlethez Hugenberg (a kormány ugyanis nem akarta, hogy ez a nagy lap is liberális zsidó kezekbe kerüljön). A forradalom lezajlása után még nagyobb arányu tevékenységet kezdett Hugenberg. Az infláció következtében bukás szélén álló vidéki lapokat különböző nevek alatt értéktelen papirmárkáért összevásárolta s igy óriási tevékenységi körrel dolgozó tudósító irodákat szervezett, amelyek a kisebb-nagyobb vidéki lapoknak százait látják el, természetesen a vállalat alapitóinak érdekei szerint való kész hir- és cikkanyaggal, megszerezte a régi Haasenstein und Vogler hirdetési ügynökséget s úgy kiépitette a Telegraphen-Union-t, hogy az ma 1600 lapot lát el híranyaggal. Végül megkoronázta tevékenységét azzal, hogy megvásárolta Németország legnagyobb és legtöbb mozgóval rendelkező mozgóvállalatát, az Ufat.

Igy épített ki Hugenberg a jobboldali nehézipar és a nagybirtokos osztály egy jó része érdekeinek és társadalmi eszméinek propagandájára egy óriási vélemény-gyárat, amelynek csatornái és hajszálcsövei a napilapok, hetilapok, képeslapok, havi közlönyök, filmek stb. százai és százezrei útján naponként millió és millió német agyvelőbe torkollanak. Különösen a vidéken úgy szólván tudósitó- és cikkmonopoliuma van Hugenbergnek, más a vidéki olvasóhoz hozzáférközni alig tud, annál kevésbé, mert az olvasók legnagyobb része nem is sejti, hogy lapja, közlönye Hugenberg kezében van, aki sajtótermékeinek tartalmát a legreakciósabb német párt, a német-nemzeti párt és a nehéz ipar érdekei szerint válogatja meg. Hogy vegye fel ezzel a szisztematikusan kiépitett vélemény-gyárral a versenyt a közvélemény alakitására valaki, akinek mindezek az eszközök nem állanak rendelkezésére? A véka alá rejtett igazság nem bat.

Hogy mit jelent a sajtó birtoklása a politikában, arra a legjobb példa a német demokrata párt, a liberális beidegzettségü banktőke s az intellektuálisok egy részének számban és sulyban elég jelentéktelen pártja, amelyet azonban tekintélyes és kormányképes (ill. koalicióképes) párttá tesz az, hogy Németország másik két leghatalmasabb ujságtrösztje, az Ullstein és a Mosse lapjaiban propagál. E két hatalmas ujság-konzern támogatása hijján a német demokrata párt jelentéktelen szekta volna vagy felszivódott volna a többi pártokba.

Az Ullstein-konzern szintén milliókat lát el mindennapi olvasmánnyal, lapjai, a Berliner-Morgenpost, a Berliner Allgemeiner Zeitung, a Vossische Zeitung, valamint számtalan heti, havi, képes, stb. lapja útján. Kinek a kezében van ez a másik hatalmas véleménygyár? Az „Ullstein” forma szerint részvénytársaság egy „független” tőkéscsoport kezeiben, tényleg azonban az Ullstein-család kizárólagos tulajdona. A tröszt alapitója egy papirnagykereskedő volt, aki 1877-ben lapok összevásárlásával vélt biztosítani papírjai számára állandó piacot. Ma az Ullsteiné a nagy croelwitzi papírgyár. E mellett a tröszt föld- és telekspekulációval foglalkozik, elnöke, Hans Heyman egyben felügyelőbizottsági tagja a nagy Boden-A. G.-nak.

Az Ullstein legnagyobb konkurense az ugyanazon társadalmi rétegekre építő Rudolf Mosse-Konzern a Berliner Tageblatt-tal, a Volkszeitung-gal. A Mosse-Konzern, bár tőkéje talán kevesebb, mégis nagyobb hatással rendelkezik, mint az Ullstein, óriási mértékben kiépített hirdetési üzemével, amelyen keresztül sok száz lapra befolyást gyakorol (több, mint száz lapnak a hirdetési üzletét a Mosse bérli). Szintén családi tulajdon, mai tulajdonosai Hans és Felicia Lachmann-Mosse, két egészen jelentéktelen egyéniség.

Természetes, hogy kapitalisták kezében lévén, mind a két nagy ujság-konzern tőkés érdekeket szolgái; természeténél fogva a készáru-és használati áruban érdekelt tökéhez áll közel s a banküzlettel van szorosabb kapcsolatban. Minthogy a nagy lapok fő jövedelmi forrása nem az olvasók előfizetése, hanem a hirdetés, ez által is a két nagy vélemény-gyár a legjobban fizető tőkés vállalatok kereskedelmi és bank-tőke érdekeihez van kapcsolva.

Igy gyártódik nagyban a közvélemény az agrár- és tőkeérdekeknek megfelelően. Természetes, hogy ennek megfelelően az így készült közvélemény alapján összeállított népképviselet tulajdonképen agrár- és tökeérdekképviselet lesz, amely első sorban ezen érdekekre van tekintettel az államélet berendezésében. Hogy ez mennyire így van, azt érdekesen megvilágítja néhány szám a német birodalmi gyülés összetételéről. A polgári pártok képviselői között 71 képviselő 288 felügyelőbizottsági tagsággal rendelkezett a legutóbbi Reichstag-ban. A legtöbb felügyelőbizottsági tagságot halmozta össze dr. Fischer, demokrata képviselő, akinek egyedül 49 volt, köztük 12 elnökség, amelyekkel különösen magas tantiémek járnak. A német néppárt egyik vezérének von Raunernek 18, a német-nemzeti Hugenbergnek 11, a demokrata pártvezérnek, Koch-Wesernek 8, a zentrum-párti Howpelnek 10, Lammersnek 11, Klöcknernek 10 felügyelőbizottsági tagsága volt. Hogy ez milyen érdekeltséget jelent, az nyilvánvaló. Érdekes a felügyelőbizottsági tagságok elosztása pártok szerint: német-nemzeti párt 45, német néppárt 94, zentrum 50, demokrata párt 86. E mellett 21 nagyipari üzem tulajdonosa vagy vezérigazgatója ült a Reichstagban. Hogy a nagybirtok mennyire volt képviselve, azt nem lehet pontosan megállapítani, mivel a nagybirtokos képviselők is egyszerüen gazdának irják be magukat. A parlament összetételét jellemző érdekes számok még: 47 magasabb rangu tisztviselő, 17 biró, 12 pap, 22 arisztokrata.

A parlamentáris-demokrácia nagyon szép elméletben. De a mai komplikálttá vált társadalmi életben, ahol nagyobbszabásu közvélemény-befolyásolás, ami minden demokrácia alapja, csak nagy töke igénybevétele által lehetséges, gyakorlatilag szükségszerüen mindig azon csoport hatalmi eszközévé válik, amelynek kezében a legnagyobb töke van.