Alexander Tairoff „Entfesseltes Theater”-je, Morene Levi „Stegreiftheater”-je és a modern színpad többi kísérletezőinek gyökérszálai mind a futuristákhoz vezetnek vissza. A „Guckkastentheater”, a polgári komédiázás színháza, légüres térbe helyezte a nézőt, körülötte, fölötte és alatta sötétség, nem tudja ül-e mellette valaki, csak a rivaldától és a kulisszáktól körülhatárolt, kivilágított négyszöget látja, ahonnan gondosan kiagyalt mondatokat beszélnek feléje.

Az olasz színházi avantgarde érdeme az, hogy a színház dionizoszi princípiumát először követelte vissza a polgári könyvdráma helyébe s azzal a céllal, hogy eljusson a kollektív drámajátszásig. Mindjárt meg kell mondanunk, hogy ezt a célját nem érte el.

A futuristák visszajutottak a népdráma őséhez, a commedia dell´artehoz. Ezzel egyidejüleg ujították meg formailag is a színházat: Balla, Paladini, Panaggi, de mindenekelőtt Prampolini, akik a festett díszletek helyébe polidimenzionális színpadot teremtettek. Anton Giulio Bragaglia a „Teatro degli Indipendenti” igazgatója 1919-ben megjelent könyvében, a „Luce Psicologicá”-ban elsőnek beszél a fények és színek lélektani hatásáról, amely ötletét később mesterien használta ki Oroszországban Meyerhold és tanítványa, Tairoff. Marinetti kamaraszínházában, a „Cabaret Epilettico”-ban jelentek meg először a közönség előtt Boccioni, Bragaglia, Depere és mások színpadtervei és figurinjei, amelyek sok követőre találtak külföldön s elsősorban a moszkvai Kamerny-szinházban, az igen tehetséges Alexandra Exter kosztümtervező és a zseniális Wachtangoffrendező személyében. Az 1925-ös nemzetközi színházi kiállításon az ő szellemükben láttuk letisztulni érdekes színpadi konstrukcióival a dadaista Kurt Schwitterst is.

Ma A. Gr. Bragaglia és E. Prampolini az olasz kísérleti színpadok vezetői. A Teatro degli Indipendenti minden modernséget meghazudtoló paradoxonnal Septimus Severus termái helyén épült, Rómában. Kis pincehelyiség, talán száz ember se fér el benne. A színpad formai megújításával párhuzamosan szakítottak itt az egész estét betöltő darabokkal és a műsort többnyire rövid egyfelvonásosokból állították össze. „Ostobaság száz szót leírni ott, ahol elég egy is, – írja Marinetti. Ostobaság logikus, hosszú dialógusokat beszéltetni a színpadon, mikor az életben többnyire csak párbeszéd-töredékekben beszélünk.” A dramaturgiájuk így szükségképen alogikus, technikátlan, irreális, dinamikus. Marinetti néhány nagy sikert elért drámájában (Mani, Vengono, Prigioneri, Vulcani) az egyidejű és egymásraható események szimultán bemutatásával, a filmek premierplánjához hasonló „mozdulatlan drámák” trükkjével elevenebbé és színpadszerübbé tette a színpadot, de – nacionalista türelmetlenségéből és későn támadt religiozitásából következő témái kimerültsége öt és társait is arra késztette, hogy pantomimokat és balletteket írjanak és a feladat nagyobb részét a színpad technikusainak engedjék át. Így születtek meg Ivo Panaggi gépekből stilizált kosztümjei, Marinetti és Prampolini balettjei: „Il mercante del cuore” és a „Cocktail”.

A futuristák néhol zseniálisak voltak a rombolásban, de a reorganizá ciót úgylátszik az egységesebb s a kollektivitáshoz világnézetileg is kö zelebbálló Tairoffnak kell elvégeznie, vagy a polgári kritikusok által több szörösön agyonvágott, de mégis élő Piscatornak. (Róma)