Az onánia (o.) pro blémájának általános nevelésügyi szempontból igen nagy, azt lehetne mondani döntő fontossága van és ezért sokkal helyesebb, ha strucc módjára nem dugjuk homokba előle a fejünket, hanem szembenézünk vele.

Az o.-ról való felfogás az utóbbi 150 év alatt alapos változáson ment keresztül, amint azt Heinrich Meng cikkében leirja. Kant szerint az „ön-fertőzés” (evvel a rettenetes szóval jelöli meg az o.-t) nagyobb bűn, mint az öngyilkosság, mert az öngyilkosságról szabad beszélni, de az „önfertőzésről” nem. Kant idejéhen ólt egy hires orvos, Tissot, aki egy könyvet irt az o.-ról és rettenetes káros hatásokat: elhülyülést, hátgerincsorvadást tulajdonított neki, azonkívül az o.-t elszigeteltjelenségnek tartotta, azt vélte, hogy csak ritkán, patológikusan elfejlett egyéneknél lép fel.

Később bebizonyosodott, hogy Tissot mindkét állítása téves:

1. Az o. egyáltalában nem elszigetelt jelenség, hanem mindenki, vagy legalább is majdnem mindenki valamelyik életperiódusában onanizált. 2. Az o.-nak egyáltalában nincsenek meg azok a káros következményei, amelyeket Tissot tulajdonított neki, mert ha meglennének, az emberiségnek legalább 90%-a hátgerincsorvadásos volna.

Kant és Tissot óta mindinkább kezdték az emberek belátni, hogy az o.-ról vallott eddigi felfogásuk téves Freud neve új állomást jelez az o.-ról vallott felfogás változásában. Ma már egészen nyilvánvaló, hogy Kant és Tissot véleménye teljesen téves. Azt sem tudjuk, hogy az o. egyáltalában káros-e, vagy nem; ha káros is valamilyen mértékben, az a kár nem jelentős és különben is kétséges. Vannak pszihoanalitikusok, akik szerint az o. bizonyos mértékben káros, nem organikusan, ahogy azelőtt állították, hanem pszihikusan, bizonyos neurotikus szimptómák produkálásával (Ferenczi: Eintagssneurastenie.) De vannak az analitikusok között mások, akik szerint az o. egyáltalában nem káros, sőt – ha bűntudat nélkül üzik – üditő hatása van és a rendes aktust bizonyos mértékig pótolja. (Stekel, Tausk.) Közismert az olyan neurotikus megbetegedések sorozata, amelyek épen az o.-ról való leszokásnak a következményei.

A pszihoanalizis nem is a káros, vagy nem káros volta szempontjából foglalkozik az o.-val, hanem mint pszihikus szimptómával és eszközül használja fel az egyén lelki életének megértéséhez. Freud kétféle o.-t különböztet meg: a gyermek-o.-t, amely nincs nemi objektumhoz kötve és a pubertással kezdődő o.-t, amely nemi objektumhoz kötve van és így egyszerüen a koitus helyettesitése.

Vera Schmidt igen érdekesen foglalkozik a gyermek-o.-val. A gyermeko.-nak kétféle motívuma lehet: egyszerü fiziológiai inger, ebben az esetben az o. teljesen normális, tisztán fiziológiai természetű és nem képezheti pszihoanalitikus megfigyelés tárgyát, vagy valamilyen lelki motívum és ebben az esetben az o. neurozisnak a szimptómája, vagyis annak a körülménynek tudható be, hogy a gyermek nem részesült olyan mértékü szeretetben és megértésben, amilyenre szüksége lett volna.

A szülök általában kettős hibát követnek el a gyermeknevelésben. Egy részt tulszigoruak a gyermekeikkel szemben és külömböző előirásokkal vegzálják őket, másrészt kedves csecsebecsének tekintik őket, mint valami niptárgyat, vagy ölebet. A szülök az egyik, vagy másik hibát követhetik el, vagy – ami a legmegszokottabb – mind a kettőt. Ugyanis, ha a gyermekeik követik értelem nélküli (vagy látszólag értelmes) előirásaikat, jutalmul épen olyan kényeztetésben részesülnek, mint az ölebek. A büntetés és jutalmazás egyformán neurotikus jellemet nevel.

Egy népszerű pedagógiai füzet elején ezt a mottót láttam: “A legjobb nevelés semmi nevelés.” Ez nagyon igaz, mert ugyszólván mindaz, amit eddig a „nevelés” fogalma alatt értettek, nem egyéb, mint az ártatlannak és egészségesnek született gyermeki lélek erőszakos elnyomorítása.

Az ilyen nevelés természetesen melegágya a külömböző neurózisoknak és így felhalmozza az o.-nak pszihikus motívumait is. A neurotikus o.-t a szülök (és nevelők) egész közvetlenül avval szokták előidézni, hogy az eredetileg fiziológiai természetű, egészen normális o.-ról le akarják gyermekeiket szoktatni, vagy épenséggel megfedik őket miatta, sőt ijesztgetik őket annak rettenetes hatásaival. Ennek az a következménye, hogy a gyermek kénytelen titokban folytatni az o.-t, ami megszakítja szüleivel a lelki közösséget és ezáltal az o. neurotikus szimptómává változik.

Az őszinteség hiánya, a hazudozásnak szenvedéllyé válása és a kleptománia az o. kényszerü lehazudásából nő ki. Freud szerint az igazságfanatizmus pedig a fel nem fedezett, de önerőből leszokott o.-ból származik.

Mary Chandwick szerint a mi civilizált világunkban a szülők és gyermekek között általában nem meghitt a viszony azért, mert a szülök a gyermekeikben ujra megelevenedni látják azokat a problémákat, amelyekkel gyermekkorukban nem tudtak megküzdeni. Azóta teljesen értelmetlenül állnak ezekkel a problémákkal szemben, sikerült azokat „elfelejteniök” és most a gyermekeikben megelevenedni látják őket, ami zavarja a „boldog családi tüzhelyről” alkotott elképzelésüket. A gyermekek ennek következtében megtanulják a szüleiktől, hogy mindaz rossz, piszkos és csunya, amit a „boldog családi tűzhely” nem tud megemészteni és így az életszeretetüket büntudat bénítja meg. Ez a büntudat azután onániában reagálódik le. A Tissot nyomán keletkezett szennyirodalom, amely az „önfertőzésnek” „rettenetes következményeit” festi ki rikító színekkel, az uralkodó családi morál által támasztott büntudatot még fokozza, amivel még jobban felhalmozza az o. lelki motívumait. Vera Schmidték a moszkvai Pszihoanalitikus Gyermekotthon laboratóriumában zavartalanul figyelhették meg a gyermek-o.-t, mert egyáltalában nem akadályozták a gyermekeket az o.-ban és nem nevezték azt előttük „csunyának” ugy hogy a gyermekek szégyenérzet és büntudat nélkül, egészen ártatlanul onanizáltak nevelőik előtt. Igy a lelki közösség a gyermekek és a nevelők között tökéletes maradt. Vera Schmidték megszüntették az o. pszihikus motívumait, amennyiben okos szeretettel bántak a gyermekekkel és olyan módon foglalkoztatták őket, ami felkeltette érdeklődésüket. Ennek az volt a következménye, hogy a gyermekek nagyon keveset, úgyszólván semmit sem onanizáltak.

Az analitikus (terap�äut, vagy pedagógus) számára tehát az o.-ról való leszoktatás nem lehet cél. A pszihikus természetü o.-t, mint egy neurózis szimptómáját kell felfogni ós a cél a neurózis gyógyítása. Az o, elmaradása a neurózis feloldásának az indikátora.

A pubertással kezdődő o. két kom ponensből tevődik össze. Az egyik ugyanaz a neurotikus komponens, ami a gyermek-o.-nál szokott meglenni, a másik, (ami a gyermek-o.-tól megkü lömbözteti) a normális nemi vágy. Ha a neurotikus komponensek nincsenek meg és csak a nemi vágy az o. oka, akkor abban semmi rendellenesség nincs, vagyis u. n. szükségonánia. Ezt a szükség-o.-t csakis úgy szüntethet jük meg, ha a pubertásba lépők szá mára nem akadályozzuk a nemi életet. (Berlin)

* Zeltschrift für psychoanalytische P�ädagogik. Sonderheft “Onanie.”