Amikor az elmult években a film mind határozottabb művészi jelleget kapott és az írók tudatára ébredtek, micsoda lehetőségek nyílnak meg általa számukra, sokan azt jósolták, hogy az irodalom, különösen a színház komoly krízisét jelenti majd a vászonra vetített művészi megnyilatkozás. De talán épen az ellenkezője fog bekövetkezni, talán a filmművészet adta élmények kimeríthetetlen ötletforrást fakasztanak az írókban, az előadás és a megelevenítés uj eredményes módozatait tárják fel előttük és inkább uj lendületet adnak az irodalomnak, mint bénító, háttérbeszorító gátat emelnek.

A fiatal francia íróvilágban Henry Poulaille az, aki a film és az irodalom egymásra kölcsönösen ható életét állandóan figyelemmel kiséri, lelkesedéssel összekapcsolja és saját művészetében kifejezésre juttatja. A Korunk szemlerovatában már beszámoltam volt arról a nagy lelkesedésről, amellyel ez a szép irodalmi sikereket arató fiatal francia író (könyvei azóta németül is, csehül is megjelentek) a film világa felé fordult. Különösen Chaplinnek és művészetének lett lelkes hirdetője, Chaplinről külön füzetet is írt. Most pedig Grasset-nél regénye jelent meg, amelynek azt az alcímet adta: film-regény és amelyben egészen új, meglepő technikával mondja el nekünk történetét. Ez a történet igen egyszerü: egy gyorsvonat 120 km. sebességgel halad, a túlfűtött mozdony fölött a mozdonyvezető elveszti hatalmát, a fékek felmondják a szolgálatot és így a vonat szédítő sebességgel száguld beláthatatlan végzete felé. Innen kezdve három felé szakad a történet: hol a mozdonyon vagyunk és ott a két vasutas minden emberi erőt felülmuló erőfeszítéseiben osztozunk. Páratlan jellemző erővel tudja Poulaille itt megeleveníteni a helyzetet. A két ember csuromvizes az izzadságtól, egymás szavát sem hallják a nagy gép eszeveszett dübörgésétől, minden erejükkel hányják ki a tüzet, majd ijedten figyelik a pályát: vajjon nem tünik-e fel valahol a rettegett piros fény, amelynek tiltó parancsát nem tudnák teljesíteni ... Sötét éjszaka van... Ebben a sötét éjszakában csak később ébred az utazó közönség annak tudatára, hogy a köteles megállás helyett a vonat továbbrobogott ós kezdi sejteni, hogy baj van. A közönség körében pereg le ennek a villámgyors ütemű regénynek második, párhuzamosan teljesedő történése. Végül a harmadik életsáv: az egymással ijedten táviratozó, telefonáló forgalmi irodák világában játszódik le. Az egyik állomáson, a gyorsvonat első köteles megállóján ijedten látták a vasutasok, hogy az express megállás nélkül, a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel átszáguldott. A táviró ijedten jelenti ezt most állomásról-állomásra, ijedten figyelik az állomásfőnökök a beérkező helyzetjelentéseket a pályák elfoglalt voltáról, a fékeveszett vonat hire sok-sok száz kilométerrel megelőzi a sötét éjszakában rohanó végzetes gyorsvonatot, és a forgalmi központ irodájában hányják-vetik meg, miképen lehetne elhárítani a fenyegető veszedelmet,

Ez a regény három egyidejű történésben lepergő menete, nyilvánvaló hogy ez a száguldás művészi megelevenítésében a film eszközeit igényli. A kérdés: mennyiben sikerült ez a szavak erejével Henry Poulaillenak? A legmagávalragadóbb művészi tökélyt a mozdonyon uralkodó lelki helyzet megrajzolásával éri el. Ezt az, aki sokat ült vonaton és maga is nyitott ablaknál meredt maga elé a pályán, látta a feltűnő fényeket, kereste a piros jelzést és valami titkos száguldást érzett ereiben, amikor a váltókon át robog a gyors, mondom, aki ezt a vad ügetést az éjszaka átláthatatlan sötétjében többször átélte és ilyenkor a mozdonyvezetőre gondolt, aki állandóan szembetekint az arcába csapódó jéghideg lehelettel, és a sötétbe mered, az érezni fogja mennyi művészet van ennek megrajzolásában. Nem lehet letenni ezt a könyvet, amiképen nem lehet leszállani erről az Őrült vonatról, amiképen egy pillanatig sem lehet elernyedni a forgalmi irodákban és vállalni kell a nagy felelősséget jelentő utasításokat. Ennek a modern technikai eszközök lendítő erejében száguldóvá vált forgalmi életnek elszédítő ritmusa fut végig a könyv sorain, amelynek hősei a lélekjelenlétüket el nem veszítő forgalmi alkalmazottak, akikre talán kevesebbet gondolunk, néma névtelen életheroizmusukat sokkal kevesebb figyelemre méltatjuk, mint azt a modern életben betöltött szerepkörük folytán méltán megérdemelnék.

Henry Poulaille új regénye annak a kialakuló, már is alakulóban levő új művészi iránynak értékes gazdagodását jelenti, amely nem csak ideges, összefüggéstelen impressziókat ad a villámgyorsütemü modern életből, hanem szimfonikus nagy képekbe, történetekbe foglalja azt a végtelen mozgalmas életet, amelynek igazi hősei a gépek és a gépekre vigyázó emberek. Regénye biztosít arról, hogy mély művészi élményt jelent számunkra a művészileg megragadott és megelevenített mozzanat, történés a forgalmi életből. és bizonyságát adja annak, hogy a film és az irott szó szerencsésen kombinált képteremtőereje új lehetőségeket nyit az irodalomban és így a vászon mind nagyobb tért hódító művészete hatal mas lendületet ad az irók képzeletének és képteremtő erejének. (Pozsony)

*Henry Poulaille: Le train fou, Roman-film. Paris 1928. Bernard Grasset.