(10)

 

Az emberfeletti düh végtelen nyugalomba keményedett, Jürgen az órához lépett, az ingát egyetlen rántással kiszakította és az ablakon keresztül a kútmedencébe hajította. A rigó kiijedt a kertből. Boldogan: „Szóval ez lenne az egész” és a métermagas vázát a feje fölé emelve a földhöz vágta. A nippek a falhoz repültek. Ablaküvegek csörömpöltek. Tört, zúzott mindent. A nehéz tölgyfaszekrényt elmozdította a faltól és szétnézett: romokba hevert minden. „No, no” suttogta tanácstalanul és ujra visszatolta a szekrényt.

Zokogás fojtogatta. Meghatódottan engedte, hogy érzései felvezessék a diákszobába. Kezében az ezüst gyertyatartóval, melyet érettségi után a tantitól kapott a következő szavakkal: ,ha meghalok, minden a tied lesz´, gyáva félelemmel lépett be a szobába, hová már évek óta nem tette be a lábát emberfia.

A lestrapált bőrkanapé felett ovális keretekben és szimetrikus nagy oválisba rendezve még ott függtek a Kolbenreiher-család elsárgult fényképei. És a könyvespolcon porosan a szinesborítékú utikalandok. A levegő akárcsak egy halottaskamrában.

A nagy, elnehezült férfi, amikor most ujra felkereste ifjusága tanyáját, elfulladtan és mélyen megrendülve nézte az elfakult falakat és saját óriási árnyékát. Jürgen: az alvajáró, a valahai diák takarítva rendezkedett, belső zokogás rázta, a könyveket kirakta aztán ismét vissza rendezte és mutatóújjal a száján, a „Rettenetes utazás a föld belseje felé” című könyvvel a kanapéhoz lopódzott. Arcán) ravasz őrületbe játszó mosoly; még egyszer felkelt, késével a kanóc alatt két centiméternyire bekarcolta a gyertyát és olvasni kezdett.

„Hiába, hiába, ez sem segít.”

Jürgen felnézett. A hang szomoru részvéttel csengett. „Ez sem segít rajtam”, suttogta sírásba csuklottan. „Ez sem segít”.

Előtte szélesen terpeszkedve ismeretlen föld feküdt, közbül hatalmas szakadék. Jobbra puszta aszfaltsík. Közepén sárga gyufásskatulya. Jürgen összes iskolatársai, üzletfelei és ismerősei a sárga skatulya felé tartottak, melyen egy bankjegy volt begyömöszölve. A skatulyán egyetlen szó: „Vigyázat”. Mindenfelölről jöttek és tolongva hajlongtak a skatulya előtt.

A szakadék másik oldalán: szelid lanka. A mezőn egy vén ló legelész nyugodtan. Tovább hátrafelé a rét vadabb színekben lobog és ott, ahol összeér az égbolttal: ifjúság, lelkesedés, célok, tüzesen villogó arcok élnek, ifjak, kik életük egész odaadásával iparkodnak, hogy a lovat, mely nem más, mint a szeretet, a rettenetes szakadékon át a polgárokhoz juttassák.

„De ezek észre sem veszik. És ezért hiába minden: az ifjak hiába iparkodnak, a lovat sohse tudják majd a szakadékon átvezetni”, szólt Jürgen.

És keze már kinyult egy gyufásskatulya után, kiürítette és egy bankjegyet gyömöszölt beléje. A skatulyát lerakta a padlóra és tiszteletteljesen meghajolt előtte. Ökleit melléhez szorítva egyenletes ritmusban ugrálni kezdett a skatulya körül. A villa rengett. Jürgen levegő után kapkodott, hajlongott, izzadt és tovább rohant körbe-körbe.

Az óra tizet ütött. A szokás hatalma hirtelen elvágta a táncot. „Aludni”. Lihegő arca ásításra torzult. A gyertyatartó után nyult.

Az ajtóban megállt, mintha csak éppen most lépett volna be. „A kamrát egyszer már alaposan ki kell szellőztetni”, és lement a hálóba.

Másnap reggel pont nyolckor ott volt az irodában.

Csak amikor már telefirkált egy félívet, állt meg hirtelen írásközben. „De hisz én ma már egyáltalában nem akartam az irodába jönni... De hát lehetséges ez? Kibirom én ezt? Vagy nem birom ki?“

„Nem, nem, nem.”

A három hivatalnok egy hirtelen csattanásra ugrott a magasba: Jürgen a tintatartót az ablakon keresztül a Lichthofba vágta. A dührohamba játszó szemek mellett egy tintacsepp lassan gördült le a homlokról.

„Ha ilyeneket csinál, akkor kényszerzubbonyba bujtatják. Holott már önmaga is nem más, mint egy kény szerzubbony. Szóval: egy kényszerzubbony fölé még egy második kényszerzubbonyt fog kapni. Gondolja csak, micsoda irtózatos gyámoltalanság.” A hang szemrehányón, de azért gyengéd szomorusággal csengett.

„Rendbe van, a legjobb lesz, ha azonnal megyek”, szólt Jürgen és kalapja után nyúlt. A két fiatal hivatalnok lábbal bökdöste egymást.

Valami idegen hátmögötti hatalom idegorvoshoz parancsolta Jürgent.

Keresztbevetett lábakkal, mindkét könyökét a székkarra támasztva – a kulcsolt kezek és az áll a mellen találkoztak – figyelte a hallgatagon ülő ideggyógyász páciense szavait. És Jürgen végtelen hálát érzett ez ember felé, aki bár ugylátszott, hogy ugyis tudja az egész esetet, mégis hagyja, hogy mindent elmondjon neki.

„Na”, szakította félbe a professzor és befejező bizalomébresztő mosollyal Jürgen pulzusa után nyúlva, előrehajolt. Az aranyóra fedele nyugtató pattanással ugrott fel. Az orvosszemek a menyezetet bámulták.

Az uracska ott ült feketén a feketemárvány tintatartón és tagadó részvéttel rázogatta fejét.

„És most a nyelvét! “ Jürgen kinyujtotta a nyelvét.

„Kicsit vérmes és ennek dacára sajnos – ugye kitaláltam – naponta huslevessel tömi a gyomrát, hussal és tojással! Ugy-e így van?“

„A háziorvosom viaszkpuha tojásokat rendelt.”

A professzor ezt persze nem hallotta meg. „Igy, a testtel tehát végeztünk volna. Ami pedig a lelkieket illeti, melyek felett, hogy az Ön kifejezésével éljek, Ön elvesztette volna a kellő ellenőrzést, csak annyit mondhatok, hogy szigorú tudományos szempontból ilyen lelkiállapot egyszerűen nem létezik, mert szigoru tudományos szempontból, érti: lélek, ugy, ahogy Ön azt felfogja, egyszerűen nem létezik.”

Biztatón nézett Jürgenre, mintha csak mondani akarná: Látja, látja, milyen egyszerű az egész, ha az ember tudományosan nézi a dolgot.

„Csak test létezik Kolbenreiher ur, test egyformán az állítólag észszel és öntudattal rendelkező fejlett állatnál: az embernél és test visszamenőn a majomnál, lónál, szamárnál, gilisztánál, csigánál és ha megengedi: tetűnél, test a növénynél és élettelen dolgoknál és: növények, állatok, emberek egyformán atómokból állnak. Ime: a természettudomány által felépített és a legutolsó titkos zugig kristálytisztává vált kozmosz, ahol a középkori hipotézisnek: – a léleknek az Ön értelmezésében – nincs semmi keresnivalója.”

Jürgen egy gyors oldalpillantást vetett a tintatartó felé, mely fekete csillogásban állt a helyén.

„Ön, Kolbenreiher ur intelligens páciens és ép azért magyarázom meg a dolgot. Tehát összegezzünk: kétféle atómkapcsolódás van: értelmetlen és mondjuk, értelmes átomsűrűsödés, az utóbbiak eredménye a legmagasabb fokú sűrűsödés: az ember. Tehát: lélek és testkettőség, ahogy azt az Ön uracakája állítja: nem létezik... “

„Ilyen formában nem is állítottam”, tiltakozott az uracska.

„... ellenben létezik a „test” egység, melyet az ész és pedig a központi állomás: az agy mozgat. Ön Kolbenreiher ur nem más, mint egy eszes atómsűrűsödés és így – jól jegyezze meg – egység. Azaz az Ön esze, öntudata, énje, csak önmagáért ós önmagától, mint ahogy elmesélte nekem – nem beszélhet, nem sétálhat és nem mehet különutakra, nem látogathatja meg Önt és mondjuk: nem rendelkezhetik bankkontóval, de igenis Ön az, aki esze révén bankkontóhoz jutott.”

„De az ellenőrzést öntudatom felett azért mégis elvesztettem.”

Az orvos felemelkedett. „Majd rendbehozzuk a dolgot. Ön bankár. Hasznos munkájával az emberközösségnek szolgál. Ez kéne, hogy öntudatát erősítse. Szó se róla: vérmes egy kicsit. Tehát: semmi húsleves, semmi tojásétel. Lefekvés előtt hideg lemosás és mint a háziorvos is ajánlotta: kevés bróm... Bend. Munka. Hébekorba egy kis szórakozás, egy csinos nő, hisz ért engem. Ez az élet. Örüljön, hogy a sötét bajkeverő: a lélek az Ön esetében nem létezik.”

A frakkuracska is felemelkedett.

„Ott, nézze, ott áll.” Hátrálva mutatott Jürgen a tintatartóra.

A professzor kezébe vette a tintatartót. „Mi ez?”

„Ó, szóra sem érdemes. Ez csak ón vagyok. Semmiség az egész. Csak két betű: É – N. Csekélység.”

És az orvos: „Nos, mi ez?”

„Ez egy tintatartó.”

„Na látja, most aztán saját magát nevetheti ki.”

Jürgen a mosolygrimaszt magával cipelte az utcára.

„Higyjen nekem: ez az ember sem segíthet.”

Jürgen ennek dacára rögtön utána egy pszihiátert keresett fel és elbeszélt neki mindent, azt is, hogy a professzor mit mondott. „De ez az egész beállítás...”

„Önnek teljesen igaza van. A modern lelkikutatás szemszögletéből nézve az egészet: a kolléga ur felfogása kicsit primitív... Igen Kolbenreiher ur: a kezelés talán néhány évet fog igénybe venni. Egész gyerekkorát át kell kutatnunk. Csak ha már a fontos és Ön által már teljesen elfelejtett gyerekkori élmények...

A frakkuracska leintette: „Ugyan, hagyja abba doktor ur.” „Hogy kérem?”

„Én nem szóltam egy szót se.”

„... melyek kétségtelenül felfedik betegségének csiráit, az okot: ezeket most teljes öntudatra kell emelni és akkor Ön ezeket egy huszéves kritikai képességével...“

„De doktor ur! Egy ember, hogy csak ezt az egy esetet említsük: aki álmában atyja arcába röhög, tehát egy ember, aki lelkében az idegen hatalmakat legyőzte és kiküzdötte az öntudatot és aki már éne kezdetéhez ért: ez az ember többé nem vonhatja felelőségre a gyerek és ifjúkorában kapott sebeket.”

„Ugyan, ugyan”, szólt finoman mosolyogva a professzor, „ne mondjon már ilyeneket.”

„Mit?”

„Amit éppen most mondott.”

„De hisz ón nem mondtam semmit.”

A frakkuracska mosolygott.

Jürgen is mosolygott. Kicsit furfangosan ravaszul. „Szóval, ami a gyerekkori élményeket illeti: egy véleményen vagyunk.”

„Akkor rendben van. Jöjjön el majd holnap.”

„Nem. Mert rajtam Ön sem segíthet.”

„Ezt nem szabadna ilyen határozottan állítania.”

„Mit?“

„Hogy én se... Mert ezek a gyerekkori él...“

„Vesszőparipa”.

A professzor összehuzott szemöldökkel jegyezte fel magának a szót: „vesszőparipa”... „...élmények, mindenekelőtt természetesen a szexuális...”

„Gyerünk” szólt meghitt hangon a frakkuracska Jürgen szájából. „Jó napot doktor ur.”

A gimnáziumból, melyben valamikor Jürgen is ült vagy kilenc évig, nagy kiabálással áradtak ki a diákok. Kérdező fiatal szemek. Kipirult arcok. Fiatal, hajlékony testek könyvekkel a hónuk alatt, ugrásra készen, neki az életnek!

„Most pedig azonnal a fényképészhez.” A kitóduló gimnázisták és a fényképész: Jürgen igazán nem tudta volna megmagyarázni az összefüggést. És ime már ott áll előtte: egy mély meghajlás: a befelé tessékelő fényképész.

A lencse előtt állva az életnagyságú mellképeket szemlélgette, az élettelen szemek mind rámeredtek. „Meg lehetne-e nagyítani ezt a fiatalkori képet?”

A fényképész hosszan szemlélte az elfakult képet: Jürgen a kertben állt a diófának támaszkodva, mely alatt annak idején a tanti horgolt. „De kérem! Ezer örömmel!”

„De nemcsak a mellképet. De teljes életnagyságban? Lábakkal együtt is?”

„Igaz, hogy ezt még senki sem kivánta. De meg lehet csinálni.. . Ó nagyon gyakran előfordul, hogy az uraságok megnagyíttatják fényképeiket. Az ifjukori képeket elsősorban. Néhány héttel ezelőtt például Lenz titkos tanácsos ur – nagyon híres ember, talán tetszik is ismerni – jött el hozzám és nagyítást rendelt egyik ifjúkori képe után. Husz év! Nem lehet ráismerni. Senki emberfia nem hinné, hogy Lenz titkos tanácsos ur valamikor így nézett volna ki. És ez itt a fia: Lenz Károly, a főállamügyész ur. Igaz: a görög szépségideálokhoz viszonyítva kissé megkövéredett... Biztos: nem utolsó élvezet látni azt, hogy hogy nézett ki az ember azelőtt... Egy baj van, hogy ezek az ifjúkori nagyítások kissé elmosódottak, elhalványultak. De van bennük valami álomszépség. Álomszép! Ez az igazi kifejezés... A fejet kissé magasabban... “

Jürgen lefekvés előtt kevés brómot vett be, utána hideg lemosás, nehéz lidércálom, de reggelre már elfelejtette, hogy mit álmodott és nyolckor pontosan megjelent az irodában. A hivatalnokok folyton figyelték.

Visszatérőben Jürgen meg-megállt, botjával nem létező partnere mellét bökdöste és magyarázott: ,.A dolog egész máskép áll. Hallgasson ide”, és oldaltbeszélve ment tovább. Kezeivel gesztikulált. Megállt. Nevetett. „Ez egy vicc volt.” „De nagyon jó vicc”, felelte a partner. „No hisz a dolog már megy valahogy”, hagyta rá Jürgen. „Látja, itt ezen a helyen beszéltem utoljára Katalinnal...”

„Mit mondtam most? “ kérdezte dühösen és behúzott fejjel hallgatott.

De tiz lépés mulva ujra belefogott a beszélgetésbe. A partner lehetett egy egészen idegen ember, kivel Jürgen röviddel elébb még a bankban tárgyalt, egy utánabámuló gyerek, a már rég oszlásnak indult tanti. Jürgen, a diák kezdetben csak percekre volt a negyvenkétéves Jürgen partnere. Mert Jürgen a diákot rögtön szakálba bujtatta, szemüveget és prémesbundát huzatott rá, így aztán egy idegen urhoz intézhette szavait. De később az ifjú eredményesen védekezett az álruhák ellen, bunda, szemüveg és szakái eltüntek és a diák, aki nyugodt fölénnyel magyarázta a négyvenkétévesnek: „Ön egész közönséges alávaló áruló, senki.”

„Mért lennék én egy senki? Már bocsásson meg!”

A diák, aki a rövidszárú nadrágot hordta, bricseszkivágással, a fenekén pontos részletességgel mutatta ki: mért senki Jürgen; lelkes beszédet tartott és a végén egészen tűzbe jött. Jürgen elragadtatva hallgatta és megpróbálta, hogy maga is ebben a hangnemben folytassa és beszéljen: odaadásról, harcról és célokról.

„Elég! Ezt én mondom. Önnek nincs joga, hogy így beszéljen. Ön elherdálta jogát.”

Jürgen erre rögtön szakált varázsolt a diákra. De amikor belépett a szobába: a falnak támaszkodva teljes életnagyságban ott állt a diák. Kicsit elmosódottan, multmesszeségben. És mégis: ijesztő jelenvalósággal.

„De hisz ez nagyszerü”, kiáltott fel boldogan Jürgen, a botot a sarokba állította és odaállt a kép elé. „Tetszel nekem, hallod-e... No, no miért olyan komolyan, talán rossz üzletek?”

A fénykép hallgatott.

„Nem, nem, bocsáss meg. Tréfa volt csak. Többé nem fog előfordulni.” Az ajtóhoz lépett: Phinchent akarta hivni, hogy neki is megmutassa a képet.

„Nem létezik.”

„Ki nem létezik?” Jürgen ijedten fordult meg; egész világosan hallotta ezt a két hangtalan hangos szót. Kibámult a kertbe. De ott nem volt senki sem. Lábujjhegyen lépett a képhez és hülyén ismételte: „Ki, ki az, aki nem létezik?” Az ajtóhoz lépett, hogy Phinchent hivja.

„Ön, ön az, aki nem létezik.”

Elengedte az ajtókilincset és csipőre tett kézzel közvetlen a kép elé lépett. „Nem! Ön az, aki nem létezik drágám. Ön egy egész közönséges brómezüstpapiros. Megértette? “

„Én itt vagyok. Én létezem.” A fénykép mutatóujjával Jürgen mellére mutatott. “Ön ellenben nincs itt. Ami Önből itt van: az én vagyok. De semmi közösségem Önnel. Tehát: Ön már nem is létezik.”

Ekkor Jürgen a keskenykeretű fényképet megfogta és arccal befelé a falnak állította. „És most micsoda Ön, hé? Semmi, csak keménypapiros. Egészen közönséges szürke keménypapiros!” Visszalépett.

És rettenetes döbbenettel látta, hogy a keménypapír hátán a kép ujra megjelenik és ugyanakkor az ismert szavakat hallotta: „ Biztosítom, hogy kortársainak kilencvenkilenc százalékát, akik pedig annyit beszélnek lélekről: egyáltalán nem zavarja saját lelkük és igaz, hogy egyes individuumoknál a lélek játszi könnyedséggel siklik át a legerősebb védfalon és így előre meghatározott jogát követelheti...” A fényképajkak láthatón formálták a szavakat.

„Te lump: papiros vagy, semmi más”, ordította Jürgen, kirohant, Phinchent a kép elé lökte. „Fordítsd meg!... Ki az?”

„Ez a nagyságos ur, amikor még fiatal volt”. Phinchen annyira elérzékenyedett, hogy könnyei potyogtak.

„Szóval ez én vagyok, ugy-e én?”

„Amikor még fiatal tetszett lenni.”

„Igen, igen, de azért mégis én vagyok. Én! “

„Igen, amilyen régebben tetszett lenni.”

„Most mondd meg nekem: kit szeretsz jobban: ezt itt vagy engem?“

„A nagyságos urat természetesen! Hisz ez itt csak egy fénykép.”

„Tévedsz. Én vagyok ő. És ő: egy senki.”

Jürgen gyorsan a konyhába húzta Phinchent. „Mondd meg Phinchen, hallottad-e azt ott bent beszélni?... Nem, inkább hallgass! Nem akarok semmit sem tudni.”

Gyors léptekkel újra a kép elé plántálta magát. „Idehallgass, te egy közönséges fénykép vagy és ennyi és ennyibe kerülsz. Kerettel együtt... Itt a számla.”

„Ön téved. Én vagyok mindaz, amit Ön elárult és ezért az eszével fog fizetni.”

„Na, majd meglátjuk.” És már szaladt a fürdőszobába, percekig zuhanyozta magát hideg vízzel, brómot nyelt és lefeküdt.

A fénykép ott maradt a sötét lakószobában. Teljes életnagyságban. Jürgen mereven ült fel ágyában és hat falon át bámult a fényképre.

„Szemek és néznek... Hát a pillantást is le lehet fényképezni? Vajjon akkori pillantásom teljes pontossággal van-e lefényképezve?... És az, ami a tekintet mögött van? Ami egy ifjú tekintetében megvan: a vágy, a készség, az odaadás, a nagy érzések – – a lélek? Vajjon; a lelkemet is lefényképezték akkor?“ Jürgen világosan látta az ifjúkori tekintetet: a szemekben nagy kérdés ült: élet?

De a lefényképezett kérdést nem merte kiolvasni a szemekből, fejét a párnákba fúrta és elaludt. És álomban nem látott semmi mást, csak két szemét, és a lefényképezett két szemét. A hét szempár pillantása órákhosszát keresztezte egymást, míg csak ez a hangtalan egymásratalálás fel nem ébresztette álmából.

Égő gyertyával a kezében lopódzott a lakószobába, a kép elé. „És ha most”, és a képet kivette a keretből, „és ha most én állok a keretbe?”

A hálóing lábszáráig ért. Néhány pillanatig teljes mozdulatlanságban állt a keretben és vadul meredt a szembenálló ifjúra, kinek komoly multterhes pillantása végül is arra kényszerítette Jürgent, hogy kilépjen a keretből. Az ifjú tekintet kérlelhetetlenségétől legyűrve, térdrerogyott a kép előtt: „Benned, benned él az örökké változatlan cél.“

A gyertyát az egyik, a fényképet a másik kezében fogva, lépdelt fel a lépcsőkön a kis diákszobába. A fényképet a falnak állította és amikor megragadta a kilincset és el akart tünni, az évek óta eltemetett érzések segítő áradatban zúgtak elő. „Nem állhatsz mindig. Egy egész életen át nem állhatsz így.”

A képet derékbatörve behajlította, a térdeknél is, és a fényképet leültette a kanapéra.

Könnyázott arccal és tehetetlenségében zokogva ért le hálószobájába. És ahogy nyögdécselve sírta panaszát a párnába, hirtelen megdermesztette az a vigasztalan érzés, hogy életfogytiglan el van szakítva ifjúságától, mely ott fenn ül a diákszobában a kanapén.

Másnap már ép kalapot akart emelni Hommes papirgyáros előtt, de az köszönés nélkül ment el mellette. Jürgen szívre szorított kézzel megállt. „Hát nem lát engem? Láthatatlan vagyok?... De hisz húsból, csontból vagyok, koponyám van, szemeim, kezem.” Átfogta a csuklóját, meg akart bizonyosodni és erősen szorította.

Ekkor szája mérhetetlen döbbenetben kerekre tágult: a kulcsoló kéz ököllé feszült: a csukló sehol. Még egyszer megpróbálta. És keze újra ököl lett.

„Már nem létezik?“ kérdezte összehúzott szemöldökkel. „Már egyáltalán nincs?“ Jelentősen füttyentett egyet. „Szóval: Kolbenreiher Jürgen már egyáltalán nem létezik. Eltünt. Levegő, Vagy még ennél is kevesebb tán? Egy semmi. Közönséges semmi?”

Mohó gyorsasággal nyitotta ki zsebkését, hegyét beledöfte combjába. Már ép fel akart sikoltani: hogy érzi a fájdalmat... És – semmi.

Mélyebbre döfte a pengét, a késhegyet meg is forgatta. Semmi.

A borzalomba döbbent test hazarohant és lefeküdt a kanapéra.

„Mi lesz, ha most kimegyek és Phinchen nem lát meg engem?“

Ebben a pillanatban Phinchentől kisérve a bankszolga lépett be a szobába. „A prokurista úr kérdezteti, hogy Kolbenreiher úr talán ma sem jön be az irodába?“

„Hol? Hol van? Talán látja őt, hogy így kérdez? Nem tudja véletlenül, hogy Kolbenreiher úr jelenleg hol tartózkodik?“

És amikor a szolga szája csodálkozásra tárult: „Én nem létezem, nem vagyok jelen, nem vagyok itt, tehát nem is jöhetek a bankba.”

„Akkor azt fogom mondani, hogy Kolbenreiher úr elutazott.”

„Óh!“ kiáltott Jürgen, amikor a szolga már kint volt. „Talán csakugyan elutaztam. Egyszerűen elutaztam! Olaszországba! Párisba! Igy lesz az.”

Jürgen arca elbambult; a szemek kidülledtek. A konyhába rohant. „Segíts Phinchen, tanácsolj valamit, hogy tudom meg, hogy hol van... Hisz oly nagy a világ. Mit tegyek, hogy megtaláljam... Hívd vissza gyorsan a szolgát.”

És amikor a megrémült lány a szolgát újra bevezette a szobába: „Szerezzen nekem gyorsan egy útlevelet. De Kolbenreiher Jürgen névre!” Ravaszul húnyorított. “Ha ügyesen csinálja, észre sem veszik, hogy nem én vagyok.”

„Semmi sem könnyebb ennél”, szólt a szolga és kiment. Phinchen sírt.

„Ellenkezőleg! Nagyon nehéz! Az ember csak elviseli valahogy, ha elveszti vagyonát, de önmagát elveszteni: nem birja ki senki emberfia,”

„Igaz, hogy mások nagyon könnyen elviselik ezt is. Ezek viszont nem bírják ki, hogy vagyonukat elveszítsék. És ebből az egyszerű és titokzatos okból kifolyólag viselik el olyan könnyen, hogy önmagukat elveszítsék. Egyszerűen nem vesznek róla tudomást.”

Jürgen óvatosan markolta meg mindkét tenyerével a homlokát, hogy így ellenőrizze: ott van-e még a feje? A tenyerek összeértek. Közöttük nem volt semmi. Rövid éles sikoly és mint egy hulla feküdt egész éjjel mozdulatlanul. Közben az útlevelét is elhozták.

A város aludt. A házban és kertben nem mozdult semmi. Az égen a teli hold. Jürgen dolgozószobájába lopódzott és onnan a kertbe. A kertkapura, melyen valamikor ott függött a tábla: ,Itt szegényeknek szívesen adnak´ – egy iv papirost szögezett és elolvasta:

„Aki megadja Kolbenreiher Jürgen tartózkodási helyét, az tetszés szerinti összeggel lesz jutalmazva. Itt lelkesedést, el nem koptatott igazságot, öntudatot és odaadást vesznek.”

Teljesen megnyugodva ment fel a lépcsőkön, megragadta kofferét, megmosdott és átöltözködött.

Mégegyszer visszalopódzott a hálóba, mégegyszer a magas tükör elé. Keze a kapcsolón. Igy várt néhány percig, míg fel nem csavarta a villanyt.

Előtte: életnagyságban a tükörkép. Jürgen örömében felordított és felemelte balkezét.

A tükörkép nem mozdult.

Csak most vette észre, hogy a tükörben az a Jürgen áll, aki nagyszerüen szabott estélyi öltözetben, vállban, mellben, tekintetben biztos, jogos öntudattal mindenki pillantását magára vonja: az a Jürgen, akit annak idején a ligeti padon ülve a zöld kerítésbe vizionált.

Jürgen szemöldökét huzogatta, fütyült, táncolt, grimaszokat vágott. A tükörkép nem mozdult. Dermesztő rémület.

Lecsavarta a villanyt, néhány pillanatig lélegzetet se mert venni, ujra felcsavarta és a tükörbe bámult.

A tükörben nem volt semmi. Jürgen a csengőgombot nyomta meg.

Phinchen, aki sirva térdelt a háló előtt, azonnal bejött. Jürgen a tükör elé ráncigálta. Hogy látja-e öt? Phinchen kéztördelve bizonykodta, hogy igen, ott áll mellette a tükörben. Jürgen eszeveszett kérdés zuhataga és Phinchen jajjongó igenlése addig tartott, míg Jürgen egy ujabb menekülési lehetőségtől felvillanyozva teljes csendben meg nem kérdezte Phinchent: „Ha én most veled együtt lefekszem az ágyba, akkor csak kell éreznem, hogy vagyok? Mert ez, ez a legerősebb érzés.”

Phinchen lecsüggesztett karokkal készen volt mindenre.

„De kivel? Hisz én nem vagyok. Hisz nincs karom, hogy átöleljelek... Tudod Phinchen a fő, hogy valami kis rongy érzéshez jussak megint. Érzés! Akkor aztán megkeresem öt. Akkor aztán meg is találom öt. Menj Phinchen, menj.”

Reggelig nyitott szemmel feküdt a sötét hálóban.

A szomszédos füszerkereskedő és az antikvárius, akinek itt a villanegyedben is volt egy fiókja, látták meg először a cédulát. Később már munkások, asszonyok, iskolásgyerekek, tejesek és pékinasok is gyülekeztek. Az antikvárius viccel köszöntötte az uj konkurenciát. A nevetés egész Jürgenig hatolt.

Jürgen ép egy idegennel veszekedett, aki nem akarta semmi áron sem eladni érzéseit, csak más érzésre becserélni.

„De nekem nincsenek érzéseim... Ide hallgasson”, és vállon ragadta az idegent, „egész vagyonom a magáé, de adjon valami kis érzést, picike kis lelkesedést, mutasson valami halvány célt. Csak égy kis öntudatot! Kérem, nagyon kérem.”

„Nem lehet! Érzést – érzésért! Odaadást – odaadásért!”

Jürgen a kezét nyujtotta: „Villám, három bérkaszárnya, egész részvénykészletem, állásom, hatalmam, tekintélyem: mindent odaadok és cserébe érte csak magamat akarom.”

A ház előtt harsány kacaj. Mintha távoli sirályvijjogás lenne. Az antikvárius tovább viccelt: „Veszek jó állapotban tartott eszméket Louis XVI. stílusban.”

A szomszéd is odalépett, elolvasta a cédulát. „Itt valami nincs rendjén”, szólt és belépett a kertajtón.

Jürgen felfigyelt a lábdobogásra, fogta a koffert és az elülső lépcsőn lerohanva, kimenekült a házból.

Az autóval – előrehajolt testtel, mintha csak valami versenyt akarna megnyerni – kihajtatott a pályaudvarra. „Mennyi a jegy ára Parisba?”

A pénztáros megmondta az összeget és a jegy után nyult.

„És Rómába?... Odeszába?“

„Hát akkor hová?”

„Magamhoz!... Bocsánat – hiss minden lehetséges – nem tudja véletlenül, hogy Kolbenreiher Jürgen jelenleg hol van? Berlinben vagy Wienben? “

„Hogy kérem?”

„Londonban, vagy Madridban? “

„Micsoda? Ki? Mit akar?”

„Az ég szerelmére, – New-Yorkban?”

A pénztáros dühödten bámulta.

És Jürgen szólt: „Ön csodálkozik? Kérem: ne csodálkozzon! Ön sem tudhatja hol és micsoda Ön mondjuk Rómában, vagy Chikagóban, matróz a déli kikötővárosban, vagy iktató egy északnémet hivatalban, pedig sohse járt arra Hátha Ön egy időben száz ilyen pénztári fülkében ül? Mit tudja azt Ön. Jöjjön velem! Mert itt ebben a kalitkában nem fogja magát sohse megtalálni. Vagy Ön csakugyan azt hiszi, hogy Ön tényleg Ön?... Testvér, sorsrokon szállj ki ketrecedből. Mert itt, bizony mondom neked, életed végéig sem fogod önmagad megtalálni. Keresd önmagadat... Keressetek és megtaláljátok... De te, te szegény, én jól tudom, te még ettől a kereséstől is el vagy tiltva.”

Sietős türelmetlen utasok odébbnyomták Jürgent. Ép egy vonat indulását jelezték. Jürgen beugrott egy harmadosztályú kupéba.

Egy vele szemben ülő öreg töpörödött munkásasszonynak még elmondta, hogy azt keresi, amit minden ember élete végéig keres ezen a földtekén és elaludt. Rángó arccal, mintha még most is veszekedne valakivel.

Az anyóka azt hitte, hogy Jürgen fázik, egy kis ideig részvéttel és tanácstalanul szemlélte a kínbarázdált arcot. De aztán mégis nekibátorodott és pokrócát nagy óvatosan ráterítette Jürgen térdére.

 

VIII.

Hetekig senki sem tudta, hogy hol van. A kíváncsi szomszédoktól nyaggatott Phinchen minden felvilágosítást megtagadott. És Wagner úr, hogy a bank tekintélyének ártó pletykákat elnyomja, valami üzleti útról beszélt nagy óvatosággal és szófukaran, mintha egy vigyázatlanul elejtett szó már is óriási veszteséget jelenthetne a banknak.

Végre egyik üzletfele elbeszélte, hogy Jürgent Rómában látta – pontosan megnevezte a napot és az órát – és két nappal később mégegyszer találkozott vele a hotel halljában, sajnos nagyon futólagosan láthatta, mert Jürgen – valószínüleg nagyon sürgős és fontos üzleti ügyben a legnagyobb sietséggel ugrott be kint várakozó autójába.

Wagner úr fontoskodó arcot vágott. És nagy pislogással még akkor is hallgatott, amikor egyik párisi üzletbarátja nyugodt mosollyal állította, hogy ez lehetetlen, mert hisz a közbeneső napon a párisi igazgatósági irodában őmaga beszélt Jürgennel és a Wagner & Kolbenreiher bankház csekkjére személyesen adott át neki egy nagyobb összeget. „Ez pontosan...“

„Stimmel!“ szakította félbe Wagner ur. „Mindkét adat stimmel. Mert uraim vannak esetek, amikor az üzlet a magunkfajta embert arra kényszeríti, hogy még a fecskénél is gyorsabb legyen,”

A mutatóujj lehanyatlott. De mi lesz, ha most egy harmadik jön és azt állítja, hogy ugyanabban az időben Londonban látta Jürgent, töprengett Wagner úr, mialatt Jürgen a pirosfehérstráfos fedelü kocsiban előrehajolva hajtatott a dili kikötőváros pályaudvaráról abba a szállodába, ahol tizennégy év előtt mint ujdonsült férj lakott együtt Elizzel.

Egy pincér a virágdíszes fehér asztalokról kendőjével legyeket kergetett. Szemben a palota árnyékában két barnára sült naplopó aludta az igazak álmát. „Mondja csak barátom, de egész őszintén: lakik-e itt a házban egy Kolbenreiher Jürgen nevü úr?“

A pincér megfordult és kendőjével dühösen vagdalkozott egy lódarázs felé. „Azonnal utánanézek.”

A frakkos főpincér fogpiszkálóval a szájában megállt a kapuban, Jürgen, aki kint állt a napsütésben csak a bizonytalanul mozgó pincérkezeket látta, melyek hirtelen hivógatólag befelé invitálták.

„Nem volt itt?... A 7-es számú szoba, kilátással a kikötő felé még szabad?... Tudniillik ez volt a szobája” fecsegte Jürgen felfeléhaladva. És azonnal felismerte a kerevet virágmintás huzatát.

A fotelbe ült. És hirtelen, mint akkor, világosan látja: ott áll Elizzel egy párisi hotel halljában. „De hisz ez egyáltalán nem én vagyok. Ez valaki egészen más. Nem az, akit én keresek... Csak legalább azt találnám meg, aki itt ült valamikor ebben a szobában. Mert ez is tudta, hogy a Párisban bumlizó gazember nem volt Jürgen. De hol, hol van 8, ő aki ezt tudta? Hol?”

„Szóval itt nincsen? Ebben a szobában tehát nem lakik? “

„Ez a szoba szabad uram.”

„De mindig csak nem volt szabad! Mondja – de erőltesse meg egy kissé az eszét      nem járt-e itt mégis az utóbbi időben Kolbenreiher.

Jürgen úr? Ugyanaz a Kolbenreiher úr tudniillik, aki tizennégy év előtt feleségével itt lakott ebben a szobában! Egy halszerű teremtéssel! Nem emlékszik? Lényegében változatlan. Hideg! Jéghideg! De éjszaka, éjszaka, ha a szív feldobog... Akkor – még pontosan emlékszem – ez az úr miután más pénze nem volt, Önnek személyesen márkával fizette a számlát.”

„Egy szőke hölgy? Márka? Igen, igen márka!... Az az úr akkor azonnal elutazott és azóta nem volt itt többé.”

„Elutazott?” Jürgen azonnal kirohant a pályaudvarra és elutazott. Az első vonattal, amit ép kiáltottak. Végállomás: Berlin.

Tizennyolc óra mulva már ott állt a berlini pályaudvar előtt a forgalmas téren ordítozó rikkancsok, rohanó kerékpárok, tülkölő autók között, a járókelők vágtájában mozdulatlanra dermedten: tengely, mely körül ennek az idegen városnak egész élete, zúgása forog.

A Potsdammer-Platzon, a legforgalmasabb uccák központjában ott állt száján a trombitával, dirigáló kezekkel a forgalmi rendőr.

„Az irányt! Kérem! Én kérem. Az irányt! Melyik út vezet hozzám?” kérdezte Jürgen a rendőrtől.

A rendőr: „Nem megállni! Előre, tovább!“

„Ellenkezőleg! Az egész: állj! Én mondom Önnek: az emberek, mégha egész életükön át is ilyen veszett rohanással vágtatnak tovább, egy miliméterrel sem jutnak közelebb a célhoz, míg én talán, óh higyjen nekem...”

A rendőr mintha csak Jürgen szavaira esküdne: felemelte kezét, ismét leejtette: rohanó embercsoportok, villanyosok zsufolt tompánbőgő óriási autobuszok fel-fel szökelő házak ismét futásnak indultak fel a Leipziger-Strassén és magukkal sodorták Jürgent, aki valami érthetetlen bizalommosollyal az arcán bandukolt az úttesten.

Autók zúgtak feléje, elölről hátulról és pillanatnyi kitéréssel változatlanul tovább; alig maradt tenyérnyi köz. Soffőrök dühösen bámulták Jürgent, káromkodtak és már eltüntek. Utasok csodálkoztak.

A reménymosoly eltűnt. „Sebezhetetlen? Levegő? Nem létezem? Autók futnak át rajtam! “ Midkét kezével a homlokához kapott, de a fej nem volt sehol. A szürke rettenet tovább tolta.

Emberek, fekete menekülő állatcsordához hasonló emberek, egy lépcsőn a reklám képekkel cifritott alagútszájba sodorták Jürgent, be a remegő földalattiba.

Utasok közé szorítva, kik előretekintve már a célnál voltak, zúgott Jürgen a föld alatt a városon át és kezével a száján suttogta egy ember fülébe: „Minden rohan eszeveszetten, ide-oda, keresztül kasul, napokig, évekig. Komikus és sok mindent árul el! Mert – mert a bankok nyitnak. Uj emeleteket húznak. Pálinkásputikokból váltóüzletek lesznek. Ez, én mondom Önnek, ez a jel”. És mint a forgalmi rendőr: felemelte a kezét, mintha figyelmeztetni akarna valami közelgő katasztrófára.

A földalatti egy vashídon át felfelézúgott és Jürgen ott találta magát az aszfalton. Körülnézett: villanyosok, magas- és másvasútak keresztezték egymást, kihányták az embertömeget és újat nyeltek magukba.

Az elfoglalt hotelportásnak ravasz egykedvűséggel mondta el, hogy ő Kolbenreiher Jürgen. „Itt az útlevelem! Győződjön meg róla!“ „Rendben van!“ És kitöltötte a bejelentőlapot.

És szobájában jókedvüen ugrált, mint valami kisgyerek, hogy a portást így sikerült becsapnia. „Amit a többiek tudnak én is tudom. A nemlétezőt is be tudom adni. Csak persze öntudatosan kell viselkedni, senkinek sem szabad sejteni, hogy én nem vagyok. Mert egy nem létezőnek, az emberek nem adnak felvilágosítást. És én sok embernél fogok érdeklődni, kérdezősködni, míg megtalálom magamat.”

A zúgó városra figyelt. Mintha millió, éhségtől veszett kutya ugatna.

Hirtelen egész világosan látta egy uccában Jürgent, amint ép egy kalapüzlet mellett sétál és eltűnik a tömegben. Nem tudta kisütni: vajjon ezt az uccát és kalapüzletet Párisban, Berlinben vagy Rómában látta-e?

„Óh hisz annyi rengeteg kalapüzlet van a világon és annyi ucca.” Zavartan süppedt egy fotelbe.

„Vajjon mire gondol most? Mit érez ebben a pillanatban?“ Jürgen előhúzta óráját. „Ha egyszer megtalálom, megkérdezem tőle, hogy mit gondolt ebben a pillanatban pont háromnegyed hatkor. Óh micsoda isteni dolog volna megtudni, hogy mire gondolok én jelenleg... De az, hogy el is tünt rögtön! Nehezen lehet majd megtalálni. Valami rendszert kell kitalálnom. Egy sémát. Rendszeresen kell hozzáfognom a dologhoz.”

Szándékosan erőltette magára a közöny és biztonság álarcát; a csengőhöz lépett De amikor a pincérhez beszélt, mégis csak félrefordított fejjel turkált kofferében: „Hozzon kérem egy térképet a városról... És ha akarja sonkáskenyeret is hozhat.”

„Nagyszerű! Ezt fényesen csináltam. Mert egy ember, aki sonkáskenyeret kér: létezik. Ez világos. És ha akarja sonkáskenyeret is hozhat. Nagyszerű! Ez az, és ha akarja, nagyon jó volt.”

És amikor a pincér elhozta a térképet és a kenyeret a kolbásszal, mert sonka nem volt a házban, Jürgen keserves arcot vágott. „Inkább sonkát ettem volna, De azért a kolbász is jó lesz.” A pincér el akart menni.

„Egy pillanatra!“ Jürgen a pincér előtt levágott egy darabot a kolbászból és a szájába dugta. „Mennyi lakosa van Berlinnek? Ugyanis keresek valakit”, szólt és nagy igyekezettel pofázott a pincér előtt. „Ezért kellett a térkép. A kolbász különben egész jó. Nagyon jó!... És holnap reggelire hozzon meleg tejet és egy zsemlyét. Kevés meleg tejet! Kicsit gyenge a gyomrom.”

„Nagyszerű! Ezt megint jól csináltam! Kevés meleg tejet. Kicsit gyenge a gyomrom.” Ugrálva: „Majd csak lesz valahogy. Kezdődik.”

Szorgalmasan tanulmányozta a térképet, kék ceruzával vonalakat huzogatott Schmargendorftól Wilmersdorfig, Charlottenburgon át Rixdorfig. Steglitz-nél az e betű elé egy i-t rajzolt és vihogott: „Stieglitz”. Mint egy stiglic trillázott. Még az ágyban is trillázott, És jókedvüen és reményteljesen álomba trillázta magát.

(Fábry Zoltán fordítása)

 

(Vége a jövő számban.)