A négerek közelednek. Még ugyan nem puskával a vállukon, egyelőre csak művészetükkel. Legelőször felfedeztük plasztikájukat, aztán a ritmusuk hódította meg nagyvárosainkat, most már itt vannak táncukkal, sőt írásaikkal is. Ivan Goll írja: „A négerek meghódítják Párist, meghódítják Berlint. Már az egész kontinenst betöltik lármájukkal, nevetésükkel. És mi nem ijedünk meg, nem is csodálkozunk. Ellenkezőleg: a vén Európa összeszedi utolsó erejét, hogy tapsoljon nekik.”

Tegnap még sokan mondottuk: a művészet meghalt! Hogy a mi művészetünk halott, azt nem mertük kimondani. Művészet egy faj első és utolsó kifejezése. Már eljutottunk az utolsóhoz? Talán. De akkor éljen az új művészet, megint az első! Az utolsó volt: az én szétvagdalása. A világ szétboncolása, kétségbeesés az én világa fölött, az állandó, őrült forgása az énnek önmaga körül.

S mégis, miért panaszkodjunk? Itt vannak a négerek. Egész Európa banjójuk ütemére táncol már. Némelyek azt mondják: Szodoma és Gromorha ritmusa. Miért nem a Paradicsomé? Talán mind a kettő. Mert egy vég és egy kezdet bonyolódik itt egymásba. A néger-ballett diadala szimbolum. Egy néger-trupp New-Yorkból, amelyet egy néger tart össze, amelynek egy néger irta a szöveget és a regiet, agyonvág mindent, ami ma művészetnek mondja magát Párisban. Ez a néger-ballett, ugyanabban a házban, amelyben öt éven keresztül az orosz és svéd-ballett a legvégső desztillátumát adták annak, amit Európa nagy muzsikusai, mint Sztravinszki, nagy költői, mint Pirandello, nagy táncosai, mint Massin és a Pavlova Európa összes elmult évszázadaiból kipréseltek, nos mindezt most helyettesiti és pótolja a newyorki néger ballet. És egyetlen egy okból: mert életet hoz.

A négerek életüket hozzák nekünk. Magukat táncolják. S a táncban önmagukat kifejezésre hozzák. Tánc ez a táncért. Az élet tánca, lélegzetfogytig. Az orosz balletben figurákat, formákat, szimbolumokat táncoltak. Itt a tánc az élet eleme, amely nélkül nincs élet. Nem zenére táncolnak, hanem a zene játszik a táncra. Semmi más, mint tiszta taktus, ritmus.

Két éve épen, hogy Josephine Baker a négertáncot New-York ghettójából Európába hozta. Európa tapsolt, izgatta a mozdulat-ujsága. Az elegáns világ egy nagy szenzációval lett gazdagabb. Mindenki járja a pucér kis fekete gyerkőcök táncát s a nagy modernakaroklenniben senki se veszi észre saját nehézkességének keserű paródiáját. Senki se vette észre a felgyülemlett gyűlöletet és a derengő öntudatot abban a fajban, amelytől az emberi értékelést mindenki megtagadta. Senki sem érezte, miközben telerakott gyomorral egy új attrakcióban gyönyörködött, hogy azalatt egy idegen „Ober” összeállítja a számlát. ..

Ivan Goll már akkor megsejtette, hogy egy nagy probléma lép itt előtérbe: „A négerkérdés egész civilizációnk akut kérdése lesz. Igy hangzik: Van-e a négereknek szüksége reánk? Vagy nem inkább minekünk van szükségünk reájuk?“ Európa új művészetének nem egy jelensége igenlőleg felel a második kérdésre: a kulturfáradt Európa művészete a négerekhez ment új értékeket keresni.

S az első kérdésre megadta a választ az egy év mulva, 1927 februárjában Brüsselben tartott „kongresszus a gyarmati elnyomás és imperializmus ellen. „Ezen a kongresszuson, amelyen a világ összes elnyomott fajainak, az összes gyarmatoknak képviselői jelen voltak, egy levélhordó a francia Kongóból, Lamine Senghor, aki pár héttel ezelőtt halt meg Párisban tüdőbajban, mint a „Néger fajvédelmi bizottság” elnöke így fogalmazta meg a faji kérdést: „Mi a gyarmatosítás? Gyarmatosítás erőszaktevés egy nép jogán, hogy önmaga felett rendelkezhessék úgy, ahogyan jónak látja.” Gyarmatosítás még több: egy nép minden kulturális sajátosságának széttaposása gazdaságpolitikai indokokból, anélkül, hogy az imperialista hatalmak a legkisebb kísérletet is tennék új kulturális értékek teremtésére. Ellenkezőleg: a civilizált Európa keresztény kultur-apostolai a gyarmati diasporában az imperialista hatalmi-akarás tekintetnélküli és lelkiismeretlen csatlósainak mutatkoznak. A francia és a belga Kongóban a néger árucikk. Tiz órát dolgozik egy franc ós ötven centimes napszámért. A hivatalos körökben szavát meg nem hallják, szellemi törekvéseit elnyomják, agyonhallgatják, nevetségessé teszik. A négerek önállósági törekvéseiről, amelyek pedig mindig konkrétebb alakot öltenek, a világ semmit sem tud. De: a számlát már adják össze. A kontó növekszik s a nyugati filozófusok, akik a fehér faj alkonyát jósolják, jól tennék, ha romantikus csapongásaikat politikailag is alátámasztanák. Mert: a négernek nincs többé szüksége Európára, miután már dzsungel álmából a fehérek felébresztették.

Aztán megjelent Párisban az első igazi néger regény. René Maran néger író díjat nyerő néger-regénye: a Batata. Ugyanazt mondja: az európai kultura csak arra szolgál a négernek, hogy impulzust merítsen belőle valami eredeti, sajátosan egyéni alkotásra. Maran egészséges ősi ereje lebírja a mai szellemi Franciaország hatását, amibe először beleütközik s új, sajátos stílusra gyüjti össze erejét. „Civilizáció, Európa büszkesége, ártatlanok mészárszéke... Királyságodat hullákra épited fel. Bármit is akarj, vagy tégy, hazugságból élsz. Jöttödre könnyek hullanak s a fájdalom kiált. Te vagy a hatalom, amely a jog előtt jár. Nem fáklya vagy, hanem tűzvész. Amit megérintesz, halálra van ítélve...” Igy vádol a könyv s a vád igaz: ahol a fehérek megjelennek, ott a vidék letarolva nyomort terem, éhség és szegénység és betegség, ott megtizedelve a lakosság, mert nyereség kell az idegen tulajdonából...

S Claire Goll megírja a fehérek között, fehér nővel élő regényét (Der Neger Jupiter raubt Europa, kiadta a Rhein-Verlag Baselben). A történet egyszerű. Egy fiatal svéd nő beleszeret a francia gyarmatügyi miniszterium fekete államtitkárába. Hozzá megy feleségül s az európai felületesség és afrikai intenzitás konfliktusát egy házasságtörésbe menti, amely Desdemona véget hoz számára. A néger természetes tökéletessége az, amit az európai nő nem bír el. Claire Goll a néger lélek megértésének eddig még el nem ért mélységeire hatol le a lélektanilag nagy lendülettel megírt könyvben,

A probléma marad: a négerek jönnek. Sőt már itt vannak! „Nehéz harc lesz”, irja René Maran.