Egy szlovenszkói író, Simándy Pál érdekes füzetet adott ki a minap Losoncon, ezzel a címmel: „A magyar kálvinizmus jövője”. Simándy szerint a magyar művelődés a sajátos magyar kálvinizmuson alapult a multban s csak akkor lehet egészséges, ha kálvinizmusunk összeszedi magát s ujból alkalmassá válik szellemi életünk irányítására. Nem óhajtok a jól átgondolt, csak éppen vázlatos füzettel részletesen foglalkozni. Szeretnék azonban Simándy büszke kálvinizmusával szemben rámutatni a dolgok egy olyan oldalára, amelyet elhallgat, mások pedig nem méltattak eddig figyelemre, nyilván mert nem tulajdonítottak jelentőséget a vallási hovatartozásnak.

Először is, amihez nem férhet kétség: a magyarságot egy fél ezredéven át igenis a katholicizmus formálta; a római vallás még a 17. században, Pázmány és Zrínyi századában is hatalmas alkotásokra képes eleven erő, sokszor győzelmes versenytársa a gyökereket verő protestantizmusnak; még Rákóczi emigrációja is katholikus szellemü, sőt, mint tudjuk, janzenista buzgalommal az. A magyar életben egész a 18. század végéig megállapítható egy folytonos katholikus hagyomány, a lelkeket magának követelő, öntudatos és erős. Mi teszi, hogy a század végén, a felujulás korszakában Bessenyei, majd Kazinczy gárdájában már többnyire kálvinista írók lépnek elő, akiknek diadalmas szabadságharca végig gázol a katholikus Dunántul ellenállásán? S hogy a 19. században, Petőfi-Arany-Jókai-Gyulai teljes uralomra jutó népies klasszicizmusát még kizárólagosabban protestáns írók képviselik? Azt hiszem, a nacionalizmus, amely tudvalevőleg ép a 18. század vége felé lobban tudatossá s az uralkodóház katholikus volta. Abban a pillanatban tudniillik, amikor a nacionalizmus hatalmába vette a lelkeket, a kalvinizmus rendkívüli jelentőséget kellett, hogy kapjon egy oly országban, amelyben a kálvinizmus képviseli az elnyomó idegen dinasztiával szemben a nemzeti érdekeket. Míg a mohamedán török volt az ellenség, addig a katholikus és a kálvinista magyar még egyenlő feltételek mellett versengett egymással a hazafias érdemek megszerzéséért; a lutheránus Magyart Istvánnak semmivel sem volt több jogcíme arra, hogy a nemzet óhitű részét vádolja az ország romlásba döntésével, mint a katholikus Pázmány Péternek, aki az uj vallást tette felelőssé minden szerencsétlenségért. Mikor azonban egy katholikus hatalom kezdi elnyomni a nemzetet s főleg, mikor a nemzeti érdekek fontosabbá válnak: csak a protestáns magyar mer többé a nemzet színeiben a porondra állni, a katholikus magyar pedig, öntudatát veszítve, elhallgat. Igy történik, hogy ép akik katholikussá akarták tenni, a Habsburgok tették a nemzetet kálvinistává.

Mit jelent az, hogy a nemzet kálvinista? Azt, hogy a magyarságnak csak a kálvinista (vagy legföljebb protestáns) része fejezte ki magát, bányászta ki, hozta felszínre a lelke anyagát: úgyhogy másfél százada a magyarság, az egész magyarság a kálvinista szellem alkotásain nevelkedik s a magyar géniusznak csak kálvinista oldalról meglátható darabját ismerjük. A többi: egyelőre néma, sötét anyag. Ebből viszont az következik, hogy ma a kálvinista író szól legkönnyebben és leghatásosabban a nemzet egyeteméhez, hiszen ő épen onnan jön, ahonnan a nemzeti géniusz (illetve annak egyelőre tudatossá vált, megformált darabja); hogy széles hatása, amelyben az egész nemzet – az igazi magyarság képviselőire való ráismerés lelkesedésével – összedobban, csak kálvinista iróknak leket, amint Ady, Móricz, Szabó; s merem mondani Babits mélyebb népszerűségének is talán az a végső akadálya, bogy ez a költő katholikus.

Nem kell ezt olyan durván érteni, hogy talán a „kálvinista vagyok”-etikett kiragasztását tartom a népszerüség feltételének Magyarországon. Azonban a kálvinista szellemi hagyomány a magyar kálvinizmus tartalmainak: az igen erős nemzeti öntudatnak s részben (az erdélyi kálvinizmus némileg kivétel ez alól) egy bizonyos józan realizmusnak hatalmas propagandát csinált a magyarság körében. Hiszen volt idő – a mult század hatvanas-hetvenes évei – mikor jóformán kizárólag kálvinisták szerepeltek a magyar művelődés terén. Egyébként csupa igen tiszteletreméltó ember: Arany, Gyulai, Szász Károly, Lévay, Salamon Ferenc, Zilahy Károly, Barát Ferenc, Mentovics Ferenc, Tolnai Lajos, Demeter János, Beöthy Zsolt, – a néhány katholikus költő, mint idegen, különös vendégek árválkodtak az érdeklődés perifériáin. Igy aztán a magyar közönségnek ma csak azok a lelki pályái vannak járhatová téve, csak azok az érzései kaptak állandó táplálást és ápolást, amelyekkel a kálvinista nevelés foglalkozott. Az az iró, aki ezeknek a pályáknak és érzéseknek megkerülésével próbál hatni, kockázatos kisérletre vállalkozik: felszántatlan, köves talajba veti el szavait. Egész röviden: mi csak a kálvinista iróban ismerünk rá a nemzeti vonásokra, mivel – circulus vitiosus – a nemzetnek egyelőre csak a kálvinista vonásait ismerjük. A katholikus iró nem tesz ránk oly tőzsgyökeresen magyar benyomást, ez azonban nem. azért van – ez az, amit hangsulyozok – mintha valóban kevésbé volna magyar, hanem mert az ő arca még nem lett nemzeti kánon.

Különös helyzet. Szinte úgy látszik, mintha az alig félszázada megszólalt maroknyi zsidóság is határozottabban kifejezte volna már a maga szellemi tendenciáit, mint a nemzet nagy részét kitevő béna katholikusság. Pedig figyelő szem így is észreveszi, hogy katholikus költőink más magatartással állnak az élet elé, másutt keresik az igazi valóságot, mint a protestáns irók: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula euvrejében egyaránt feltűnő a transzcendens-felé fordulás, ami a kálvinista embernek általában idegen (Ady itt kivétel, úgy annyira, hogy egyesek indíttatva is érzik magukat a Vér és arany költője katholikus gyökereinek nyomozására). Ha a kérdés gondos ós alapos tanul mányozása nélkül, ami sajnos nincs módomban, szabad a különbség lénye géről véleményt nyilvánitanom: azt hiszem, a protestáns magyarnak oly müvek adják a legmagasabb szellemi mámort, amelyek a nemzeti közösségben olvasztják fel énjét (ezért nálunk sem miféle irodalmi mű nem lehet nagyon népszerű bizonyos publicisztikai jelleg nélkül), míg a katholikus magyar ezen túl, a végtelennel és az érzéken túli dol gokkal való egyesülésre vágyik, – a zsidó pedig az egész emberiség testvé riesülésének és a magány mámorának élményére. Talán ez is érthetővé teszi, miért teng túl a magyar életben a politika s miért oly nagy az érzéket lenség a filozófia kérdései iránt. (Budapest)