II.

A vitalizmus általában az a tanítás, hogy az élő organizmus több, mint fiziko-chemiai erők szövedéke, hogy benne ezeken kívül még egészen másfajta tényezők is hatnak. A régi vitalizmus életerőről beszólt, melynek számlájára irt olyan jelenségeket is, melyekről ma tudjuk, hogy a szervezetben működő fiziko-chemiai erők eredményei. Ezzel szemben a modern neovitalizmus, melynek képviselői Franciaországban Bergson, Németországban Francé, Wagner, Hartmann, Reinke, Driesch, stb. arra törekszik, hogy szabatosan jelölje ti a fizika helyét az élet kutatásában és a modern filozófia differenciáltabb eszközeivel határozza meg azt az ismeretlen valamit, ami az életjelenségeknek sajátos jelleget kölcsönöz. Fennebb már láttuk, hogy a helyesen fogalmazott vitalizmus nem is kerülhet ellentétbe az élet fiziko-chemiai kutatásával, mert nem helyezkedik vele szembe, hanem beleolvasztja egy szélesebbkörű felfogásba, olyan felfogásba, mely a részeken túl az egészet látja s nem huny szemet a sokrétű valóságnak a fizikaiaktól különböző tényei előtt sem.

Mélyedjünk el jobban az organizmusban ható különös erők vizsgálatába, hogy még világosabban kidomborodjék előttünk a vitalizmus igazsága. Előbbi fejtegetéseinkhez kapcsolódva mindenekelőtt figyelmeztetnünk kell arra, hogy ott, ahol a világ jelenségeinek mérhetetlen egyhangúsága ritkasággá, vagy egyszerességgé, egyetlenséggé sűrűsödik, már nem beszélhetünk törvényszerűen ható erőkről. Alább látni fogjuk, hogy a víz különös, a lehűlésnél beálló kiterjedése, tehát egy fizikainak hitt jelenség, valószínüleg már nem fizikai rendű. Annál kevésbbé fizikai rendűek az élet körében fellépő különös alakulatok, típusok. Ezek létrehozatalában ugyan biztosan közreműködnek fizikai erők is, de egy határozott egységes típus kialakulása épen a maga célszerű, a biológiai korreláció uralta egységességében, biztosan nem fizikai rendű, hanem, úgy mondhatjuk, tipizáló vitális erő eredménye. Ezért mondja Driesch: „a fizikai törvények nem tehetők felelősekké specifikus eredményekért.” (Philosophie des Organischen, I. 92 1.) Még tovább menve, a fizikai erők keretén teljesen kívül esnek az élő szervezetek egyéni, históriailag megokolt variációi. Itt mély szakadékra bukkanunk szerves és szervetlen között: a szervetlen anyagnak, amennyire mi látjuk (lehet azonban, hogy mélyebb behatolásnál itt is az élet nyomaira bukkanunk), a szervetlen anyagnak nincs históriája (azaz viselkedése nem utal históriai alapra). Mikor a kerék századszor fordul meg, ezt ugyanoly lélektelen tompasággal teszi, mint legelőször. Az élő test azonban tapasztalatokat gyüjt. Az élő lény nem cselekedheti ugyanazt kétszer ugyanugy. Reakciója külső hatásokra csak bizonyos fokig gépies, van benne kiszámíthatatlan elem is. Minden egyén a maga külön tapasztalatai szerint más és máskép fog cselekedni: cselekvésének históriai alapja van. Itt tehát individuáló erők hatnak, igazi egyszeres erőimpulzusok. Továbbá: a szervetlen természet jelenségei megszámlálhatatlan egyforma molekula működésének átlagszerű összeredményei: így a hő ós elektromos jelenségek, stb. A szervetlen történés statisztikus összeredmény. Ezzel szemben az organizmus ugyan, mivelhogy mulhatatlanul fizikai jelenség is, szintén atomokból áll, melyeken statisztikus összjelenségek mutatkoznak; azonban épen az a plusz, ami az élőben mutatkozik, tehát a fizikán felépülő tulajdonképeni élet, nem atomikus összeredmény. Nem az egyes atomok rezgései egyesülnek összéletté, hanem fordítva, egy eredeti egységből minden pillanatban fakadó impulzusok porlanak itt szét miriád atóm rezgésévé. Ez a pont különösen fontos. Az organizmus szükségkép különnemű részekből áll: izomból, idegből, vérből, mirigyből stb” mely részek egy eredeti, tojásnak nevezett egységből különültek el. A legegyszerűbb élő lény, pl. egy amőba, szükségkép szintén különnemű, összemüködő részekből áll. À különbség csak az, hogy benne az elkülönülés csekélyebb fokú, az amöba közelebb áll a tojáshoz, mint az ember: az amőba anyaga ideg is, izom is, vér is egyszerre. Ha szétnézek a szervetlen világban és keresek valamit, ami egy élő szervezethez hasonlít, akkor csak egyetlenegy valami ilyest találok s ez: az egyes molekula. A molekulában végbemenő történés már nem statisztikus összeredmény, hanem... nos, hogy mi, azt nem tudjuk, de a modern fizika már elárul annyit, hogy az egyes atom apró világán belül az ember testével mért világ törvényei nem érvényesek (talán még az energia megmaradásának elve sem!). Az élő szervezet tehát, mert történése nem egynemű atomok összeredménye, hanem egységből eredő különnemű részek összeműködése, tulajdonkép egyetlen nagy molekula értékével bír. Ezen tény hatása messzemenő. A szervezetben valami igazi (azaz nem összerakott, nem pusztán gondolt) egység rejlik. De igazi egység a térben nem lehetséges. A tér a részekre-osztás közege. Maga az élő szervezet, amennyire látjuk, különnemű, tériesen egységbekapcsolt részeivel ugyan a térben van. De ha csak a térben volna, akkor atómokká bomolna. (Ne felejtsük el, hogy a tér nem egyéb, mint az atómok közti törvényszerű kölcsönhatás érzéki képe. Maga az egyes atóm, meg nem közelíthető magvában, kivezet a térből. A tér erőtér, anyagi tér. Az erőtér centruma már nem erőtér, hanem térentúli erő.)* Csak térben lenni annyi, mint muló kölcsönös statisztikai erőhatásnak lenni. Mivel azonban az élet nem statisztikus történés, hanem eredeti egység, szükségkép, úgy mint maga az atóm, térentúli elv.

Ezt a térentúli életelvet Driesch entelechiának nevezi (Aristotelestól vett kifejezés, annyit jelent: az, ami magában hordja célját, a forma szemben az anyaggal). Most már szabatosabban meghatározhatjuk ezt az entelechiát: térentúli, individualizáló és tipizáló, az időt időtlen históriává sűrítő erő, eredeti egység, mely úgy mint az atómerők, a térben hat és a fizikai történésbe oly módon kapcsolódik bele, hogy a sok fizikai lehetőség közül csak egyetlen egyet enged megvalósulni.

*

Azonban egy nagyon fontos vonást szándékosan kihagytunk eddig, mert egész külön tárgyalást érdemel: a célszerűséget. A mechanisták és vitalisták harca épen e ponton a legélesebb. Minél mélyebben tanulmányozzuk az élet formáit és jelenségeit, az élő test funkcióit, az ösztöncselekvéseket, annál csodálatosabbnak tűnik fel az élet jelenségeinek célszerűsége még akkor is, ha számításba vesszük a kétségtelenül meglévő célszerűtlenségeket is (a teleológia mellett a dysteleológiát, Haeckel). Minden úgy játszódik le az élő testben, mintha egy a fiziológiai tudás legszélsőbb elérhető magaslatán álló, de láthatólag korlátozott eszközökkel rendelkező intelligencia irányitaná. Példaképen utalunk a méhállam előrelátó berendezéseire, a magasabb-rendű állatok vérének fagocyta-hadseregére, az olcsóbbrendű állatokban is szereplő szabadon mozgó mérnök-építő sejtekre, melyek mintha egy láthatatlan építész tervei szerint munkálkodnának a test építőállványain stb. A mechanicizmus Darwin óta arra törekszik, hogy ezt a célszerűséget vagy puszta életképességgé (Erhaltungsm�ässigkeit) értelmezze át (Goldscheid, Haeckel), vagy a véletlent tegye érte felelőssé (Nietzsche, 0. zur Strassen). Az előbbi felfogás lényegében azt mondja, hogy az életjelenségek célszerűsége tulajdonképen egyértelmű azzal, hogy az élet van, mert ha nem volna célszerű, akkor nem lehetne, elpusztulna. Célszerűnek lenni nem több, mint lenni. Ez az okoskodás szinte fejbevágja az embert: csak amikor föleszmél, akkor ébred rá, hogy megtréfálták. Ez a kődarab itt pl. szintén van, létezik, s mégsem játszódnak le benne az élet értelmében vett célszerű folyamatok, pedig ha célszerűség egyenlő volna létezéssel, akkor fordítva is a létezés egyenlő volna a célszerűséggel. Ez a szofízma onnan ered, hogy nem vesszük tekintetbe az élet sajátlagosságát, hogy t.i. históriai, egyéni folyamat, mely egy egyén önfentartására, kifejlésére és távolabb menve, a tipus fentartására és kifejtésére irányul. A célszerűség itt a gépies részeknek egy nem gépies, időfeletti egészhez való viszonyát, tehát a lét egy sajátságos módját jelenti, nem pedig létet általában. Sokkal mélyebbre visz a Nietzsche-féle felfogás, mely az élet célszerűségét a véletlennel hozza kapcsolatba. Csakugyan: az élet célszerű gépiessége a mechanista felfogás szemszögéből: véletlen, mert ha behunyom a szemem a vitális erő létezése előtt, akkor az ezen vitális erő által a lehetőségek kőzül kiválasztott gépiesség megvalósulása véletlennek kell hogy feltünjön.

Nem bocsátkozunk a teleologia és mechanizmus közti harc mélyebb elemzésébe, csak megjegyezzük, hogy természetesen, a neovitalizmus tartózkodik az élet célszerűségének anthropomorf felfogásától. Az ösztön nem is az értelem módján működik, hanem a dolgok belső, érzékentúli megérzése alapján, aminek oka, hogy az entelechia ugyan individualizáló, de maga nem individuális, hanem hyperindividuális erő, mely épen ezért, hogy kissé banálisan fejezzük ki magunkat, többet tud, mint az egyén.

Nincs terünk arra, hogy ezt a Schopenhauer és Bergson metafizikájában mélyebben megokolt gondolatot bővebben kifejtsük. Célunknak jobban megfelel, ha most arról a nem várt segítségről szólunk, melyet a vitalizmus teleologikus tanítása épen az exakt tudomány soraiból kapott. 1924-ben jelent meg Lawrence Henderson, amerikai biológus könyve: „Az élet környezetéről, fizikochemiai vizsgálódás a szervetlen világnak a szerves világ szükségleteire való alkalmasságáról”, mely témánk szempontjából egyenesen szenzációs. E szerint az, amit a vitalizmus alapul vett, t.i. az életjelenségek célszerűsége, még nagyon kevés: a célszerűség sokkal messzebb terjed, amennyiben már a szervetlen világ is olymódon van célszerűen berendezve, hogy az életet befogadhassa.

Egyáltalában rendkívül vonzó tanulmány az élet szervetlen, planetáris feltételeinek tanulmányozása. Ha távol tartjuk magunkat merő fantasztikumoktól, akkor kiderül, hogy az élet oly vizben lejátszódó, labilis szénvegyületek chemiáján alapuló jelenség, mely igen szűk hőmérsékleti határokhoz, s ezzel a bolygó forgási viszonyainak, légkörsűrűségének szűk körben variáló értékeihez, valamint a nehézkedés miatt a bolygó ugyancsak szűk határok közt változó tömegéhez van kötve, úgy hogy azon eredményre jutunk, hogy az élet a mindenségben nem lehet túlgyakori jelenség. Itt most, hogy Henderson eszmemenetét illusztráljuk, a vizre fordítjuk figyelmünket. Kiderül, hogy a víz sajátságai oly rendkívüliek, egyedülállóak, az élet lehetővé tételéhez szabottak, hogy szinte elutasíthatatlanná válik az a gondolat, hogy a szervetlen természet már az élet befogadására van berendezve. Persze, hogy miként, mi módon lehetséges ez, vajjon egy theisztikus teremtés értelmében-e, az számunkra egyelőre hétpecsétes titok. A víz ezen rendkívüli tulajdonságai: fajhője igen nagy, nagyobb semmint összetétele folytán várnók (ezen alapszik a földi hőmérsékletek kiegyenlítődése, a test mérsékelt heve), olvadási hője szintén nagy (ezért a tavaszi áradások nem katasztrófálisak), elgőzölgési hője nagy (hőmérsékkiegyenlítődés, hűtés izzadással), fagypontja hihetetlenül magas (kereken 100°C-al magasabb, mint a hasonló öszszetételű testeké, miáltal a sarki hideg nem lehet túlnagy), sűrűsége legnagyobb 4°C-nál (miáltal a folyók, tavak nem fagynak be fenékig, fontos a vízi állatokra nézve), azonkívül a víz a legáldásosabb oldószer (a táplálkozás folyamatának lehetővé tétele). Gondoljuk meg: a víznek egy csomó szabálytalan tulajdonsága van, de ezek mind épen olyanok, hogy lehetővé teszik az életet. Epúgy van ez az élet másik fontos tényezőjével, a szénsavval. À fontos az, hogy ezek a szabálytalanságok oly komplikált rendszert alkotnak, hogy a véletlen gondolatát a limine el kell utasítanunk, s feltennünk, mint Henderson mondja, hogy ez a komplikált rendszer egy a szervetlenen és szervesen túlmenő ősi egységre mutat, s hogy a világ lényegében az élet körül csoportosul (biocentrikus felfogás).

*

A fentiekben ismételten ajkunkra tolult egy szó, melyet egyelőre mellőzni akartunk, hogy a vitalizmust nélküle építsük fel, ez a szó: psyche, lélek. Mily viszonyban van ez az entelechiával? Talán ő maga az entelechiális erő? A fennebb felsorolt vitalisták egy része (Francé, Wagner) csakugyan azonosítják öket, ezek a psychovitalisták, míg pl. Driesch a psyché-t csak az entelechia egy hatásmódjának tekinti, s felteszi tehát, hogy az organizmusban oly nem psychikus erő működik, mely az organizmus és a psyche közös gyökere. Úgy látom, hogy e két felfogás közt nincs is gyökeres ellentét, de hogy Driesch felfogása paedagogikus szempontból jobb, mert arra figyelmeztet, hogy ne tévesszük össze az entelechiát azzal a psychével, melyet a mindennapi introsprekcióból (önszemlélés) ismerünk. Ezzel szemben a psychovitalizmusnak mégis annyiban van igaza, hogy vannak rendkívüli lélekállapotok, amikor az entelechia öntudattá fokozódik, amikor tehát tudatunkkal a test és a lélek közös törzsébe húzódunk vissza. Világos, hogy ha vannak ily állapotok, akkor ezek jellemzője az lesz, hogy egyébként tudattalan testi folyamatok tudatos szemlélés és akarás tárgyaivá lesznek, s miután az entelechia hyperindividuális, ezen állapotban át lesznek törve a mindennapi szemlélet által elénk délibábozott határok egyén és egyén között. Nos, csakugyan ez történik részben az álomban, fokozottabban a hypnózisban, szomnambulizmusban, aszketikus elmélyedésben, extázisban, egyszóval a metapsychika által vizsgált jelenségekben. Az álomban: egyébként észre nem vett testi elváltozásaink szimbolikus álmok formájában jutnak tudomásunkra, vannak ihletvelátó (clairvoyante) álmok, melyek távollevő vagy jövő dolgokről adnak hírt. A hypnózisban: tudatunk megváltozása rendkívüli befolyásolhatóság, hiszékenység (szuggezstibilitás) formájában mutatkozik (a tudat küszöbén túli entelechia nem ismeri a gondolat és a valóság, lélek és test ellentétét, épen mert valóságot nemző és nem valóságot tudó erő), a hypnotizőr sugalmazására égési sebek támadnak a bőrön, vagy más mélyreható organikus változások lépnek fel (az entelechiában képzelet és valóság egy, az entelechia organizáló erő, a test igazi „lelke”, lényege). A szomnambulizmusban: az interindividuális telepathia fokozottabb, a trance-ban levő egyén nem csak a saját testét „látja belülről”, hanem idegen egyének belső elváltozásait képes diagnosztizálni (ilyen esetet az irodalom számosat jegyez fel). Az aszketikus elmélyedésben: a test normális funkciói az entelechia közvetlen uralma alá kerülnek, a Krisztus életébe és szenvedéseibe való elmélyedés a testen stigmák alakjában mutatkozik, fakírok csodálatos módon képesek testük fiziológiai folyamatait kormányozni.

A hypnózis, a szomnambulizmus és tudathasadás egy különös, majdnem kivételnélküli szabályszerűsége frappánsan világít rá fenti értelmezésünk helyességére, mely szerint ezen abnormis lelki állapotok tudatunknak a test és lélek közös törzsébe való visszahúzódásából származnak Ez a különös jelenség: az amnezia (nememlékezés), mely a trance-ból való feleszmélés után teljesen elfeledteti a trance alatt történteket. A különös ugyanis ez: ez az amnezia egyoldalú: a hypnotizált egyén tud mindennapi életéről, de fordítva a mindennapi én nem tud a hypnózis alatt történtekről. Ugyanígy az ismert tudathasadási jelenségeknél: ha egy egyénnél A és B tudatállapotok váltakoznak (pl. A víg, felületes, B komoly, elmélyedő stb.), akkor rendszerint az egyik, pl. B tud A-ról, de A nem tud B-ről. Ez arra utal, hogy itt a tudat kiszélesedésével van dolgunk, mely szélesebb tudatnak ama szűkebb csak egy ága: a szélesebb tud a szűkebbről, de a szűkebb nem tud a szélesebbről. (A „tudatszükülés”, melyről a psychologusok a hypnózis és trance-szal kapcsolatban beszélnek, nem mond ennek ellent, hiszen világos, hogy a tudatcentrumnak az entelechiális törzsbe való áthelyezése a mindennapi tudat-életet a perifériára szorítja. Igy, ha messzelátóval szemlélek távoli tárgyat, a közelebbi tárgyak képei elmosódnak, de láthatók, míg fordítva, puszta szemmel való nézésnél élesen látom, ami közel van, de egyáltalán nem látom a távolít. A fontos az, hogy entelechiális öntudatom átfoglalóbb, míg mindennapi öntudatom részletezettebb, de szűkebb.)

Ime, az a nézet, melyet Carl du Prel és Fechner majd egy félszázad előtt „az ember rejtélyéről” formáltak, a modern tudomány és filozófia fényében új életre kel.

Gustav Theodor Fechner a „Zend Avestá”-ban, Carl du Prel a „Philosophie der Mystik”, „Das R�ätsel des Menschen” stb. című irataiban azon nézetnek adnak kifejezést, hogy az ember lénye nem merül ki mindennapi testi-lelki mivoltában, hanem ezeken túl a dolgoknak egy más, metafizikai rendjében gyökerezik, mely földi megjelenésének tulajdonképeni magva. Azt tanítják továbbá és ebben rejlik tanításuknak a panteisztikus felfogástól való eltérése, hogy az ember metafizikai lényege nem, illetve nem közvetlenül, egy általános világlényeg, melyben minden egyéni felolvadna, úgy hogy az egyénnek, mint egyénnek, csak fölszines, fenomenális léte volna, hanem az ember, bizonyos egyelőre fel nem fogható metafizikai határig, még a metafizikai szférában is egyén marad, persze, nem abban az éles elhatárolásban, melyet a fenomenális világ váj egyén és egyén közé.

Fentebb azt mondtuk, hogy az entelechia individualizáló, de nem individuális erő, azaz egyéneket teremt, de maga nem egyén. Ha a metapsychika tapasztalatait értékesítjük, mint ahogy pl. Piperné csodálatos médiumságából menthetők, akkor fel kell tennünk, hogy a már megteremtett egyének életfolyása az entelechia számára nem tűnik el nyomtalanul. Ha már a jelenségvilág mögött metafizikai réteget találtunk, akkor minden arra a feltevésre késztet, hogy az entelechia nem hiába lesz jelenséggé, hanem amikor az embertípusnak egy új egyéni formáját veti ki magából, egy új egyéni életfolyást kezd meg és végez be, ezzel a jelenségvilági történéssel egyidejüleg bizonyos metafizikai eredményt ér el. Más szóval: a jelenségvilágban lefolyó történés csak egy része, szükséges fázisa egy átfoglalóbb metafizikai történésnek. Rendkívül bonyolult kérdések állják itt el utunkat: az öröklés, a biológiai fejlődés kérdése. A mechanisztikus felfogás itt szükségkép kátyuba jut: vagy azt kell feltennie, hogy az egysejtű lényből a magasabbrendű állat olyan általános fizikai behatások folytán fejlődik ki, mint amilyenek a hőmérsékváltozások, a tengervíz sókoncentrációjának változása stb. (epigenetikus feltevés), vagy pedig azt, hogy az első egysejtű élőlényben már anyagilag preformálva van az egész életskála (preformizmus). Mindkét feltevés horribilis: az első kétségbeejtően reménytelen, a másik valószínűtlenül fantasztikus. A megfejtés valószínűleg ott rejlik, hogy a biológiai fejlődés csak látható része egy tágabbkörű láthatatlan folyamatnak, mely entelechiális szférában játszódik le, s amelynek fontos az, hogy a materiális világba merülve, egyéni életfolyamatoknak az entelechiális emlékezetben megőrzött tapasztalatai alapján az életet szebbé és jobbá reformálja.

* Lásd erről: Szántó Hugó: A győzedelmes metafizika cimű cikkét a Korunk 1926. évfolyamában, 321 és köv. oldalakon.