Ilja Ehrenburg az új orosz irodalom talán legjobb elbeszélője. Nem dogmatikus pártember, de nem is ellenforradalmár, a szimpatizáló kivülálló objektivitásával látja az új Oroszországot. Ezért mindkét oldalon több az ellensége, mint a barátja. Vannak novellái, amelyek a polgári olvasónak túl forradalmiak, viszont első nagy regénye, a „Jeanne Ney szerelme” megjelenésekor ellenforradalmárnak nevezte nem egy kommunista lap. Nagy regényét, a Likov Mihályt, amely az uj Oroszországot talán minden más irásnál jobban rajzolja meg, ismertette részletesen a „Korunk.” Az itt következő mesteri novella, amely egyedül is elég arra, hogy véleményt alkossunk Ehrenburg irói képességei felől, a „Tizenhárom pipa” c. novellás kötetből való. Finom irónia, kristály tiszta emberség, a lét tragikumának benső együttérzése nyilatkozik meg ezekben az irásokban, amelyek tizenhárom pipa sorsában a különböző nemzetek mély és találó jellemzését adják. Az alábbi novella néhány mesterien meghúzott éles vonással az angol nemzeti karaktert rajzolja meg örökérvényüen. Egyik kritikusa azt irta róla: e néhány oldalas elbeszélés felér egy angliai utazással.

Aki azt hiszi, hogy egy új pipát kiszívni nem nehezebb, mint például egy új házat kiszárítani, az erősen téved. Az utóbbit bárki meg tudja csinálni, kivéve talán, ha reumás. De egy pipát kiszívni tudni – az csak keveseknek adatott meg. Se nyomtatott értekezések, se pipakereskedők szellemes útmutatásai nem tudják itt a hiányzó képességet pótolni. Ha egy csecsemő a bölcsőjében nyugodtan játszik a csörgőjével – akkor elhivatott a nagy műre. Ha ellenben ok nélkül sír és nevet, tapsol, legyeket akar fogni s közben a bölcsőben bukfencet hány, röviden, ha úgy viselkedik, mint egy még szét nem nyílott nyalábja az emberi szenvedélyeknek, akkor jobb, ha már jó előre óvjuk attól, hogy igazi pipás akarjon lenni. Legjobb, ha a kísértést sem engedjük közel hozzá s amikor elhagyja a kollégiumot, egy hölgy-cigaretta-tartót nyomunk a kezébe illatosított liliputi cigarettákkal tele. Mert aki pipát akar a fogai közé venni, annak nagy erényekkel kell tündökölnie: egy hadvezér szenvedélytelensége, egy diplomata hallgatagsága és egy hamisjátékos hidegvére a jó pipás szükséges kvalitásai.

Igy hát jól érthető, hogy a mi szilaj planétánkon egyetlen egy hely van csak, ahol jól kiszivott pipákat lehet találni. Ez a hely természetesen az a sziget, amely magát Nagybritanniának nevezi, s amely minden más szárazföldtől víz és bölcsesség által van elválasztva, egy sziget, amelyen erényteljes izoláltságban britek élnek, akik között minden egyes egy-egy ilyen, megfelelő számú gőzösjárattal összekötött szigethez hasonlít.

Van a pipáim között egy, amely fája egészen különleges feketesége s leírhatatlan illatának rendkívüli finomsága által tünik ki. Nemcsak hogy Angliában készült, még pedig az oly sok költőtől megénekelt legkeményebb skót hanga-gyökérből, hanem ezen kivül egy igazi angol szivta is. Sőt azt is merném állítani, hogy az „E. X. 4” jelzésü pipám egyedüli a maga nemében, amely méltó volna arra, hogy az edinburgi dohányosok klubjának évenkénti pipakiálli-, tásán diszelegjen, ha egy szerencsétlen esemény nem következett volna be, amely a pipát sok értékes tulajdonságától megfosztotta, de egyben ahhoz segítette, hogy megtegye az útat a Lord Greyton irhabőrtokjából egy szegény orosz költő zsebébe.

Lélegzetvételének egészen hallatlan egyformasága Lord Edward Greytont Anglia legjobb pipásává tette. Soha, emelkedett életének egész időtartama alatt, se a harag, se az öröm izgalma nem fogta el, amely a mindenek felett szeretett pipára kedvezőtlen hatással lehetett volna. A szenvedélyes emberek lélegzése egyenlőtlen és heves szélrohamokhoz hasonló. Lord Edward Greyton egy manométer szabályosságával fújta ki pipájának füstjét. Másokkal megtörténik, hogy a pipázás alatt felélénkülnek, miközben a lóversenyről vagy egy előttük elhaladó csinos missről beszélgetnek – és a pipájuk kialszik; mások megint épen ellenkezőleg dühbe jönnek az angol politika indiai hibái, vagy a feleségük szószatyárkodása miatt, aki ebéd után tiz fölösleges szót mondott vagy esetleg a mixed-pickles izetlensége fölött; az ilyenek pusztító orkánt fújnak a pipájukba és a pipa, ahelyett hogy kiégne, elég. De Lord Greyton értette, hogyan kell, mintegy falakkal körülbástyáznia magát az ilyen plebejus érzelmü kitörésekkel szemben. Amikor legfiatalabb öccsét, Bernardot – őfelsége hadseregének kapitányát – a pikardiai harctéren egy német löveg széttépte, Lord Edward Greyton, amikor a hirt kapta, nem vette ki pipáját fogai közül, jóllehet öccsét jobban szerette, mint bárkit e világon. Megzavarhatatlan lelki nyugalommal olvasta végig a nehéz tálcán elébe helyezett táviratokat, amelyek haláleseteket, házasságkötéseket és születéseket jelentettek a rokonságban és barátai körében, jószágigazgatójának jelentéseit birtokai felvirágzásáról vagy tönkremenéséről, a vastag ujságokat, amelyek minden egyes nap beszámoltak az irek, az egyptomiak, a hinduk, az oroszok, a németek, sőt a busmannok ármánykodásairól, akik mind egytől-egyig a nagyszerű szigetország megsemmisitésére vágyakoztak. Betűk, szavak, gondolatok, tények ostromolták meg, nagynénik haltak meg, unokaöccsök születtek, fontsterlingek folytak el, kolóniák hullottak szét, birodalmak omlottak össze, de a pipa szent tömjén edénye, zavartalanul bocsátotta ki könnyű gomolyokban mézédes illatát – a mindent uraló gentlemen, az Old Britannia minél nagyobb dicsőségére.

A magas lord e rendkivüli morális fensőbbsége azonban szervezetének bizonyos fizikai hiányosságára volt visszavezethető. E helyen kénytelenek vagyunk, és pedig egyáltalában nem azért, mintha az angol arisztokrácia intim élete iránt érdeklődnénk, hanem kizárólag „E. X. 4” számu pipám romantikus történetének megértése végett, mondom e helyen kenytelenek vagyunk megállapítani, hogy Lord Edward Greyton, egy szép, derék férfiú, a természet megfoghatatlan játéka következtében tartós szüzességre volt kényszerítve. Amikor tizennyolc éves korában erre rájött, egy kis melankólia fogta el; de ez is elmult s a lord ismét megtalálta önmagát, amikor elszivta első pipáját. Amikor elérte ötvenedik életévét Lord Edward Greyton, a lét zenitén érezte magát, a férfiasság teljében, a testi erő csúcsán, és ezért elhatározta, hogy megházasodik. S egy hónap leforgása után a gyönyörü Lady Mary, halvány és karcsú, a nemes lord társa lett az időtöltésben, amikor a langyos szeptemberi napsütésben, skót pléddel a térdén, Lord Edward Greyton a természet szépsége felöl elmélkedett vagy a kandalló előtt ülve a szánalomraméltó, még nem civilizált dervisek fényképeit szemlélte.

A házasságkötéssel egy másik nevezetes esemény esett össze: Lord Edward Greyton új pipát szerzett be. Gondos megfontolás után a pipa előállításának feladata a Donhill gyárra bizatott. Egy egészen szokatlanul vastag hanga-gyökér szolgált anyagául. A pipa jelzése „E. X. 4” volt s egy arany abroncsot kapott és elegáns tokban a házassági szertartás pillanatára érkezett a laisi birtokra.

Miután az ifjú pár egyedül maradt, Lord Edward Greyton felolvasta feleségének az Énekek-énekét; megcsókolta viaszfehér, hűs nyakát s egy fotelbe hátradőlve, hozzáfogott az új pipa kiszívásához. A pipafüstön keresztül, amelyben benne lebegett a Kelet minden jó illata, amely egykor a szegény Sulamithot megzavarta, a lord kedvteléssel szemlélte a rózsaszin pizsamába öntött Lady Maryt, aki még mindig nem akart aludni menni és várni látszott valamire.

A Lord kérdezni akarta, hogy miért nem megy aludni, de meggondolta s nem szólt, minthogy a beszélgetés árthatott volna a szivásnak. Pedig Lord Greyton merész ambiciói arra irányultak, hogy az „E. X. 4” jelzésü pipa túlszárnyalja összes fenséges elődjének dicsőségét.

A pipa kiszivása sikeresen haladt előre. Valamivel komplikáltabb volt Lady Mary jólétének minden oldalu biztosítása. Alapos megfontolás után Lord Edward Greyton, aki a természet törvényei iránt kezdettől fogva nagy tisztelettel viseltetett, arra a következtetésre jutott, hogy igazságtalan és káros dolog Lady Maryt bizonyos szórakozástól megfosztani, amely még az angol arisztokrácia körében sem szokatlan. De sokáig habozott annak a gentlemannek kiválasztásában, aki méltó legyen arra, hogy Lord Greyton feleségét megérintse. Amikor azonban Oxfordban a lóversenyen fiatal barátjával, Lord William Regenttal találkozott, a gondteljes férj hajlandó volt hinti az isteni gondviselésben, minthogy a lóversenyre egész véletlenül ment ki, viszont Lady Mary halványsága a kérdés gyors megoldását kivánta. Lord William Regent karcsu, magas növésü volt s emlékeztetett Lord Greyton egy képére, amely öt huszonötéves korában ábrázolta: ugyanazok a vizesen kék, mereven szétnyíló szemek, ugyanaz a mindig összecsukott száj, ugyanolyan hosszú karok és lábak, amelyek csak erőteljes és feltétlen szükséges mozgások kivitelére voltak alkalmasak. Mindehhez még Lord William Regent ugyancsak egy Donhillféle pipát szivott, amelynek jelzése volt: „O. W. 48.” Különben szenvedélye nem pipákra, hanem buldoggokra irányult. Neki volt a legjobb 814 angol fajkutyából álló tenyészete a világon. Lord Robert Saimissonnal együtt, akinek a legszebb ménese volt, Lord Edward Greyton, a legnemesebb pipák alkotója és Lord William Regent, a kutyanemesítö, Nagybrittannia igazi büszkeségét képezték.

Lord Edward Greyton hivásának eleget téve, Lord William Regent megjelent John nevü piqueurje és tiz előkelő fajkutya kíséretében Laisben.

A nagylelkü férj bemutatta a lordot feleségének s miután egy nehéz tálcán eléje nyujtott táviratot elolvasott, azonnal el kellett utaznia Londonba. Ettől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Lord Edward Greyton szivta pipáját, Lady Mary olvasta Elisabeth Browning lila bőrbe kötött sonettjeit s nézegetett Rossetti fényképeket, amelyekhez komoly hozzáértők véleménye szerint hasonlított. S havonta egyszer megjelent a kastélyban vendégképen Lord William Regent John nevü piqueurjével és tiz buldoggjával.

Lord Edward Greytonnak gyakran volt alkalma megfigyelni, amint felesége a fiatal lorddal a hársfa alléen végig sétált és nagy öröme tellett a pár fölényes nyugalmában: soha sem változott Lady Mary arcának színe, soha nem aludt ki Lord William Regent pipája.

Valószínü, hogy az „E. X. 4” jelzésű pipa végig jó épségben szívatott volna, ha Lord Greyton egy áprilisi reggelen nem bocsátkozott volna egy végzetes sétába Lais régi parkján keresztül. Lord Edward Greyton igen korán ébredt s miután egyszerű tornagyakorlatait elvégezte s egy kevés tejbekását elfogyasztott, addig amíg előreláthatólag Lady Mary a vendégként ott tartózkodó Lord William Regenttel lejön a reggelihez, egy sétára indult a vadászkastély felé vezető úton. Meleg reggel volt s a rendkívül gyorsan kizöldült gesztenyefák láttára a nemes Lord elgondolkozott a teremtő nagysága felett, aki az évszakok váltakozását megállapította és a világ épületét és harmóniáját megalkotta. Amint azonban a nagy tisztáshoz ért, egy nagyon gyöngédtelen látvány fogadta: Lord William Regent nemesfaju buldoggjai ugyanis itt a szeretkezés örömeinek adták át magukat, amikor is kilenc kan messze kilógó nyelvekkel, a vágytól kiülő szemekkel és remegő álkapcsokkal vonitva rohant egy szuka után, amely hosszas tétovázás és ugatás után végre egyiknek odaadta magát, a többi felizgatott vetélytárs közül egyiknek, amely nyilvánvalóan semmivel sem volt külömb, mint a többi. Első izben volt szemtanuja Lord Edward Greyton ilyen jelenetnek s bár nem egyszer olvasott az állatok szaporodási módjáról, mégis ez a látvány bámulatba ejtette, sőt ártatlan lelkét valósággal felháborította. De csakhamar magához tért az első benyomás hatása alól és dicsőitette a civilizáció diadalát: látta a szakadékot, amely a kutyát, legyen a legnemesebb fajta is, egy angol gentlemantól elválasztja. Sőt az egészen a földig csüngő nyelvek láttára azt gondolta: „Még jó, hogy ezek a buldoggok nem szivnak pipát; ezt a nemes és szép dolgot csak elrontanák.” Ilyes gondolatokkal foglalkozva sétált Lord Edward Greyton tovább az árnyékos hársfaallében. Amikor ´a vadászkastélyhoz érkezett, egy kis fáradtságot érzett, amely talán a váratlan benyomásnak és egy kissé az elernyesztő áprilisi levegőnek is volt tulajdonítható s elhatározta, hogy kissé megpihen. De alig nyitotta ki az ajtót, Lord Edward Greyton mintegy földbegyökerezve, a küszöbön állva maradt. Amit itt látott, azt szemei nem akarták elhinni, az még sokkal szörnyübb volt, mint a civilizálatlan kutyák időtöltése: Lady Mary a földön feküdt s őrjöngve szorította magához a hozzáhajoló John piqueur borotválatlan fejét. Arcán, amely máskor halvány volt, mint egy nyári éjszaka az északi fény országában, vad, trópikus hajnal virágzott ki; lebírhatatlan harag töltötte el Lord Greyton szivét; vadul szétharapta a fogai között lógó pipát s belefújta felháborodásának és kétségbeesésének forgószelét. De a boldog szerelmesek bűnös szerelmi mámorukban semmit sem vettek észre a küszöbön álló rettenetes árnyékból, amely fenyegető füstfelhőket fújt feléjük és tovább sugdosták egymás füleibe a szenvedély és a szeretkezés nem emberi szavait.

Lord Edward Greyton összeszedte minden erejét, megfordult s visszament azon az úton, amelyen jött. Első gondolata volt: „Valami rettenetes, valami soha jóvá nem tehető történt: két óv alkotásának vége, a pipák legjobbika, az egyetlen „E. X, 4” örökre elpusztult.”

Löncs után, melynél a Lord, mint mindig, egykedvü és jóságos, Lady Mary, mint mindig, csendes és halvány volt, a házastársak kimentek a verandára. Itt a lord gyöngéden megfogta felesége karját és így szólt:

„Kedvesem, ma este elutazunk Kairóba. Az Ön drága egészsége feltétlenül megköveteli.” Lady Mary nem felelt, csak egy árnyalattal halványabb lett, ami tekintettel szokásos sápadtságára, nem volt könnyü dolog s másik szabad kezéből kiesett Elisabeth Browning lilakőtésü szonettes kötete. S este pont nyolckor az autó a vasuthoz vitte a lordot és a ladyt. Amikor elutaztak, a lord inasa megkereste Johnt, a piqueurt. Nyugodtan alva találta tiz buldoggja mellett a vadászkastély előtti terasszon s átnyújtotta neki nehéz tálcán az „E. X. 4” jelzésü pipát.

„Ő lordsága elutazása előtt megparancsolta, hogy kitűnő vezetése és ritka képességeinek elismeréséül Önnek ezt a pipát átadjam.”

John megdörgölte álmos szemeit, bután nézett a szolgára, aki eléje tartotta a tálcát az értelmetlen és különös ajándékkal, hirtelen azonban megértette és egészen megfeledkezve magáról kiáltotta:

„És a Lady?”

Elbámult szemekkel, amelyek régen elvesztették a jogot a csodálkozásra, kancsalitott rá a szolga és morogta:

„Magától értetődik, hogy a Lady Őlordságát elkísérte.” – Ment és ott hagyta Johnt az oly sok munkával kiszivott pipával.

John azonban nem volt lord, csak egy egyszerű piqueur volt, úgy hogy egyszerűen zsebre vágta a pipát s elkezdett egy rettenetesen szomorú nótát fújni egy szegény leányról, akit férjhez kényszeritettek. Éneke olyan szomorú volt, hogy a nemesvérü buldoggok nem birták ki szótlan és égnek meredő, megható farkukkal üvölteni kezdtek hozzá.

Amikor három héttel későbben Johnnal megismerkedtem a Hydeparkban, még mindig halovány ladyje után sóhajtozott. Elmesélte a tiltott szerelem rövid és szomorú történetét s nekem ajándékozta az „E. X. 4” jelzésű pipát. Mire is való lett volna neki a pipa? Lehet egy piqueur, aki egyszer szeretett, még képes arra, hogy ismét egyenletesen és nyugodtan szedjen lélegzetet?

Neki megmaradt Lady Mary emléke, nekem a nagyszerű Donhillpipa. De bevallom: nem csak kellemes illata és nemes formája miatt szeretem azt a pipát, nem, amikor szivom, látni vélem a Lady nagyszerű tűztől kipirúlt arcát és a lord fenyegető árnyékát, amint vad haragban a kemény, fekete fát szétharapja. Szeretem, mert elromlott, szeretem, mert az emberi légzés nem hagyja ellenőrizni magát, mert a szerelem és a harag érzései erősebbek, mint a lordok és a ladyk, erősebbek, mint a világok harmóniája, mint Rossetti képei, mint a lilabőrbe kötött szonettek, erősebbek, mint a versenyistállók és mint a derby, erösebbek, mint az értelem és erősebbek, mint az akarat.