A Korunk februári számában Szilágyi András cikket írt Bartók Béla értékeléséről. Ez a cikk a sokoldaluság csodája. Bár mindössze másfél oldal, mégis ebben a szűk keretben elképzelhetetlenül sok minden jut szóhoz. Van benne szó irodalomról, képzőművészetről, zenéről. Felállit esztétikai törvényeket. Meghatározza a zeneesztétikai értékelés kritériumát. Eszerint zenei érték az, amit sokan fütyülnek s amitől a polgár nem megy a falnak. Aztán forradalmi művészetről, művészeti forradalomról beszél. Zeneszociológiát is csinál. Túlsokat egyszerre ahhoz, hogy pontos is lehessen. Igy elkerülhetetlen egy-egy ellentmondás és tévedés.

Szilágyi a tehetséges emberek ösztönösségével olyan kérdéseket vet föl. amelyeknek helyes megoldásához két dolog szükséges: a zenei szakma teljes anyagismerete s következetes dialektikus gondolkozásmód.

A cikk zürzavarából két fővád hámozható ki. 1. Bartók álforradalmár. 2. Bartók tehetségtelen s vele együtt az egész modern zene.

A szubjektív nem tetszésnek ilyen motiválatlan, önkényes megállapitásaival szemben fölösleges Bartókékat megvédelmezni. Magánvéleményektől ugyse lesz senki okosabb.

Viszont ez az eset mutatja milyen jó lenne ha a Korunk is többet foglalkozna az új zenével. Ha meggondolt hozzászólások és viták világítanák meg azokat a kérdéseket, amiket konkrét formában világosan kell feltenni.

De ismeretek nélkül, módszer nélkül nem lehet fogalmakat tisztázni. E nélkülözhetetlen feltételek hiányában még a jó szándékú kritika is acsarkodássá, üres demagógiává laposodik.

A Sz. A. féle cikk zenei felkészületlenségéből származó! mulasztásokat ezek a sorok sem pótolják. Az adott keretek közt csupán pár kétségtelen tévedés korrekcióját próbáljuk adni.

Téves pl. az a feltevés, hogy a modern zene népszeretetének az impotencia vagy az az oka, hogy az atonalitást, a melódianélküliséget — ahogy Sz. A. képzeli — a zeneszerzők elhatározták. Sz. A. itt a pontatlan kifejezés mód mellett még a tudattartalom társadalmi determináltságáról is teljesen megfeledkezik.

A modern zene egyébként sem csupa népszeretet. De ma — kimutatható okokból — minden nemzet zenéjének van ilyeniránya is. Ennek az iránynak képviselői nem egyéni tehetségetlenségüket leplezik a népi zeneelemek felhasználásakor. Bennük egy adott kor — a társadalmi állapot — egyik jellemző hangulata jelentkezik.

Az európai zene történetét össze kellene hasonlitani a termelési rendszerek, társadalmi változások történetével. Ez a módszer jobban megmutatná minden kor népi vagy népies zenélésének okait. Pl. a középkor feudális termelési rendszerében a zene arisztokratikus, nemzetközi. Ez adja a hangszerek jellegét, a hangszeres zenélés fejletlenebb fokát, a formák egyszerűségét. A kötött céhrendszert, a feudális termelést felbomlasztó kezdő kapitalizmus demokratizálódása világi zenét termel s a polgárság érzelmi állapotainak zenei kifejezéseit hozza létre. Az egyházi hangnemek merevségét követi a gazdagabb egyéni kifejezésre alkalmasabb, szabadabb mai dur-moll hangnemiség. A szabad termelés hangszereket termel és széles fogyasztórétegeket, melyek újabb ösztönzést jelentenek a zenei fejlődés számára. A verseny révén a kifejezés átfogóbb és bonyolultabb formái teremnek meg. Az akkori népi, polgári zene tánc-ritmus-elemei áthatják a zenei szerkesztést az új kifejezés formateremtő erejével. Már kb. 1600-ban kialakulnak a ma is érvényes zenei termelés alapelvei. Azóta, háromszáz éven át a társadalmi átalakulás és fejlődés különböző állapotaiban csak más és más, jellemző stilus-korszakok jelentkeznek. Ezeknek egyike a romantikus nacionalista színezetű zene is. Ebben a forradalom utáni polgárság nemzeti önállóságra való törekvése tükröződik. Ez a polgárság saját osztályérdekeiért küzd, de az összes elnyomottak, az egész nép nevében. (Lásd., Z. Nejedlij: A nacionalizmus pályafutása. Korunk 1932. 7. évf. 865. o.) Ez az eleinte őszinte lángolás jelenik meg a zene nacionális szinezetében. Persze nem egyszerre mindenütt, hanem az adott fejlődési foknak megfelelően. A rendi Magyarországon jo későn a cigány- és népies műzenéből a romantika stiluselemeivel keverve: mint csárdás jelenet, magyar tánccal, lobogós ingújjakban. Ez az a falunyomort szépitő álidilség, mely mögött az elmaradt nemzeti felszabadulás s az üres jelszavakká merevedett demokrácia sipja-dobja dönög.

Természetesen mindez durva vázlata csak a fejlődés ama vonalának, amelyben most elérkeztünk az imperialista kapitalizmus korszakába s annak is általános krizisébe: a fejlődési átmenet szélső, bomló stádiumába. A régi még áll. de az új kezdi túlnőni. A tézis-antitézis egymásba rohanó történelmi perceit éljük. Uj osztály erősödik. A falusi és városi dolgozók: a nép. Ez a népi hang ma Bartók, Kodály s az orosz Stravinski zenéjében. A népi elem itt nem hazug diszítés, nem romantikus színezet, nem kölcsönvett melódia, hanem lényeg, tartalom!, mondanivaló. Ez adja meg ennek az iránynak sajátos szerkezeti és stilus elemeit s formaváltoztatását. Ehhez tartozik pl. az is, amit Sz. A. disszonánsnak, fülsértőnek talál, — az állítólagos aktualitás. Ezt a fogalmat általában hamisan, a melódia teljes feladásaként értelmezik, holott valójában: a tonalitás hangnemiséget jelent. Egy hangsor (skála) alaphangjával, tonikájával való harmóniailag szükséges szerves összefüggést valamely zenei gondolat kisebb vagy nagyobb formaszerkezetén belül. Az ebből az összefüggésből való — átmeneti, színező célzattal történő — kitérést a legtisztább tonalitásu klasszikusok is csináltak. A romantikusok (pl. Wagner is) nagyon sűrűn. Bartók és Kodály zenéjét viszont szigorú tonalitás uralja. De ez vagy a népizene ősibb hangnemiségének legtisztább szerkezeti kiépítése vagy a nem népi tartalmú művekben egy változott újfajta hangnemiség jelentkezése.

Az új zenében, a régi dur-moll hangnemiség felbomlásában valószínűleg a korátmenet hangulata jut kifejezésre. Ujabb, gazdagabb, kifejezőképesebb: az ugrásszerű fejlődést jobban tükröző új hangnemiség körvonalai ezek. A cseh ujitó és teoretikus Hába pl. a régi ismétlődésre épülő, újra meg újra kiinduló tonalitással szemben, — a megnyugvást, lezáródást kívánó harmonizálási elvek helyett — egy szokatlan gondolatot vet föl: a folyamatos, gondolatról gondolatra lépő aszociativ, nem ismétlődő, folytonos előre mozgást kifejező zenei szerkesztés lehetőségét, amit a régihez nevelt fül lassu átképzése követne.

Az új, változásban levő hangnemiség az, amit a nem képzett átlagos zenei izlés és felfogás lassan követ s értelmetlenül disszonánsnak érez. Maga a disszonáncia érzése, fogalma rengeteg változáson ment eddig is át. (A tercet egyidőben mint disszonáns hangzatot elvetették.) Régi hangnemeket, bizonyos korokban mint erkölcstelent — a kitermő területtel azonosítva — eltiltottak.

Ma egy bizonyos. Hogy az új magyar zene Bartókék műve. Messzebbmenő jóslatszerű értékelésekbe bocsátkozni céltalan. Lehet, hogy igaza leses Sz. A.-nak s husz év mulva elfellejtetik őket. De ez a feltevés mai értékelésükre nem tartozik. Bach is feledésbe merült halála után. Csak egy-két művét ismerték. A nagy értékek megteremtőinek egész sorát nem vette be korának átlagizlése.

Végérvényes értékeléseink nincsenek. Örökre megállapitott mértékek se léteznek. Az értékek relatívak, változók, korhoz kötöttek. (Pozsony)