Sokat beszéltek Franciaországban december óta, s beszélnek még ma is egy eddig ismeretlen szerző Louis Ferdinand Céline első regényéről (Voyage au bout de la nuit Denoel et Steele editeurs. Paris.) Nagy viták voltak a könyv körül vagy legalább is az, amit a francia sajtó nagy vitaknak nevez. Miért? — Ismeretes, hogy a francia irodalmi dijak közül legnagyobb tekintélynek örvendő Goncourt-dijat decemberben osztották ki. A dij kiosztását megelőző ülésen — állítólag — a Goncourt Akadémia tagjainak többsége a dijat Céline művének itélte meg. A hivatalos szavazás napján azonban a dijat nem a Voyage au bout d e la nuit kapta, hanem egy másik fiatal író, Guy Mazeline regénye (Les. Loups. Ed. de la Nouvelle Revue Francaise.)

Honnan ez a vihar egy pohár vizben? — A legfiatalabb akadémikus, Roland Dorge1és, aki — hír szerint — azt állította, hogy Celiné könyve szive szerint való, nem tudta kellőképpen megindokolni elpártolását. (Diszkréció és „moralitás”!?) S ezalatt az Akadémia egyik doyen-je, Lucien Descaves, aki több évi távollét után épp akkor jelent meg újból, s aki még olykor emlékszik arra, hogy ő írta a Sous-Offs című regényt s a kommunardok dicsőségére a Philemon-t, eltávozott, becsapva maga után az ajtót s megesküdött, hogy soha többé nem teszi be oda a lábát.

Ez az egész botrány a mi szá,-munkra nagyon kétes értékű publicitás és hűhó akkor, amikor a gazdasági krizis által szorongatott franciaországi dolgozók a legkomolyabban, lépnek a porondra.

Viszont el kell ismerni, hogy amig Mazeline könyvei becsületes és vaskos, jól megkomponált, jól átgondolt és, jól megírt ócskaság, addig Celiné regénye egy bomba hatását kelti, amelyet elővigyázatlanságból felejtettek a francia polgárság szalonjában.

Az egész eset — azonkívül, hogy hasznot hajtott két irónak s két kiadónak (különösen Celiné regénye ért el nagy üzleti, sikert) — lényegében túlhaladja a pillanatnyi botrány és üzleti siker jelentőségét. Louis Ferdinand Céline bombája valóban botrány, mégpedig mély és tartós, mint minden, ami a szellem területén igazán újat hoz. Már pedig Céline könyve lényegileg és formailag is igazán újat hoz.

A regény meséje? Tulajdonképpen nincs is meséje ennek a furcsa című könyvnek s ez (ma!) már ujdonságnak számít a francia irodalomban, ahol egy becsületes könynek mindig kell, hogy legyen valami meséje, eleje és vége.

Egy ember, — egy ember, aki bárki is lehet, utazik; az időben és térben, valamiféle sötét borulatban, egy alkonyati világból egy éjszakai világba, ahol minden egyaránt siralmas, groteszk s nyomasztó s ahol az egyedüli kivezető lejtő egy még teljesebb és még reménytelenebb letöréshez vezet. A fantazmagóriák, amelyek egymást kergetik akárcsak egy mániákust agyrémei, (melyek reálisak és konkrétek ugyanakkor) csalán ingként veszik körül, egyenként éppen olyan jelentőségűek mint együttvéve s együttvéve épp oly jelenségnélküliek, mint külön-külön.

Jelöljünk meg talán pár útjelző mozzanatot? Ferdinand Bardamu, a hős — ha, ugyan a racionális és határozott francia megszokás szerint hősnek lehet nevezni ezt a petyhüdt meduzát — belesülyed a háborúba, sőt beleveti magát teljes jószántságból, — amennyiben ennek a, puhánynak lehet egyáltalán valamelyes akarata, — tömeg lelkesedésből és marhaságból belesülyed és evickél a legostobább szörnyűségek közepette, sohasem egészen együgyűen, sohasem képesen még a lázadási árnyékára sem, csak valamiféle tunya lázadozásra. A háború véget ér és ez maga nem jelent semmit e bitang fickó számára. Megy, (viteti magát) a gyarmatokra, a lázas és kisérteties Afrikába, ahol valami valószínűtlen árúkkal kereskedik s ahonnan ugyanaz a rezignált átok hajszolja a lidércnyomásos Amerikába, ahol nem tudni micsoda, — bizonytalanul munkás, bizonytalanul selyemfiú, mignem visszatér Franciaor-szágba minden sejtelme nélkül annak. hogy miért, — talán mert jó oktalanul arra menni, amerre a szél sodor. Franciaországban az orvosi mesterséget gyakorolja vagy legalább megkisérli gyakorolni (az ehhez szükséges diplomákat egykor már nagy nehezen megszerezte) — egy tragikus és nyomorúságos külvárosban, akárcsak a különböző tájékok ahová a könyv első lapjaitól kezdve vetette nyomasztó élete. (A szerző, igazi nevén — Louis Ferdinand Céline, t. i. álnév — ténylegesen orvos egy munkás külváros ingyenes egészségügyi telepén. Nem ismerem ugyan személyesen, de egy barátnőm, akinek alkalma volt vele dolgozni, afelől biztosít, hogy nagyon sok van benne a Bardamu letört rezignáltságából, s hogy ugyanakkor Destouches doktor, — ez az igazi neve, — olyan orvos, aki mint ember mélységes humanitással érdeklődik a maga pacienturájának végeredményében gyakran tragikus és nyomorúságos élete iránt. Egy nap vagy egy éjszaka Bardamu megszökik új poklából. Valami keserű humorú és nem kevésbé kísérteties kalandokon megy keresztül. Végzi, vagy inkább folytatja, — mert semmisem fejeződik be ebben a könyvben, akárcsak az életben — egy félbolondok házában, ahol félbolond lévén jómaga is, helyettesit]´ az igazgatót, aki ugyancsak félbolond, hogy végül egyedüli barátját, aki szintén félbolond hagyja ugyancsak félbolond szeretője által megölni.

Bardamu, ennek az egész állatvilágnak a torzító-tükre, silány, szürke, kiszolgáltatott báb minden akarat, jóság és rosszaság nélküli szegény ördög. Viszont nem ilyen-e minden kispolgár? Nem ilyen-e a kispolgár ember?

Nagy mű-e vajjon ez a kegyetlen könyv? Megállapíthatatlan, hogy emlékeznek-e rá majd 10 év mulva s még kevésbbé megállapíthatatlan, hogy szerzőnek lesz-e még más mondanivalója is számunkra s nem önmaga ismétlése következik-e? Egyes jelek máris arra mutatnak, hogy önmagát képtelen lesz megújítani. Egyes csodáiéitól máris hallottam, hogy a könyv utolsó kétszáz oldala fölösleges (elfelejtettem megjegyezni, hogy a könyv több mint 600 oldalas). Véleményem szerint az utolsó kétszáz oldalnak pontosan ugyanaz az értéke, mint az első négyszázé. Ez a benyomás onnan van, hogy az ember elfárad attól a szurokfekete éjszakától, amelyben az összes szerencsétlenségeknek s az összes incidenseknek egyforma a jelentőségük. Nagyon lehetséges tehát, hogy ez a peszszimizmus épp azért, mert harcok, fejlődések és kilátások nélküli az önönmagába hullás sivárságára van itélve.

Vajjon forradalmi lehet ilyen könyv? Az elmondottak szerint pontosan a forradalmi szellem ellenpólusán a helye, mert nem ellenforradalmi-e minden pesszimizmus, különösen egy ilyen túlhajtott? Viszont amennyiben ellenforradalmi, állíthatjuk-e, hogy szervesen ember-ellenes, amért megtör minden energiát, minden lázadást és minden védekezést? Azonkívül azonban, hogy ellenforradalmi, nem is igaz! Mert nem igaz, hogy az ember csak „ez” lenne, ez az örökre elhagyatott gazdátlan pép; lehet ugyan ez is — de ezen felül még más is; az ellenkezője. A mindig harcos az ellen, amit Céline nem mond és talán nem is vesz észre, holott éppen számunkra ez a forradalmi szellem az ember büszkesége. Ennek ellenére azonban bizonyos, hogy nagyon sokaknak azok közül, a kiket e könyv lehangolt s azok közül is, akiket fellelkesített ez a könyv mélységesen, izgató. Céline könyve valami ösztönös és természetes ujdonság kirobbanó erejével hat úgy lényegileg, mint formailag, s annyi közös elemet gyűjt egybe, hogy napjaink kétségbeesett emberei: számára bármily mérgező is, azonnal felfogható.

Formája épp oly laza, mint az alapja ennek a fakó és lidércnyomásos történetnek, amely bármiféle szegény atyafinak az elbeszélése lehet a földalatti vasúton, egy korcsmában vagy egy kikötőben. „Szemetesláda-regény” — irta a könyvről Eugéne Montfort, a kiváló regényíró. S tényleg igaz, hogy a szerző begyömöszöl a könyvébe mindent, ami kezeügyébe kerül. Marcel Proust és Joyce ugyancsak begyömöszöltek mindent hatalmas könyveikbe, de az, amit Céline gyömöszöl az övébe, az egy egészen más világhoz tartozik: a szegények világának történetei ezek s olyasvalaki mondja el, aki tudja, hogy mi ez a világ.

A pesszimizmusa, a rezignált kegyetlensége és éppen a pesszimizmusa kilátástalansága miatt Céline új hangot hallat a megcsontosodott és siket francia akademizmusban.

Nem, hallottunk még hozzá hasonló hangot s ezzel Céline — akiben különben, bizonyos fajta ellenforradalmárt láthatunk — hangos előhirnöke a viharnak. (Páris)

* A Korunknak küldött francia kéziratból.