Berlinnek ezidőszerint egyetlen állandóan játszó baloldali színházában, a „Truppe 1931”-ben Ki a legostobább? címen, most volt a bemutatója egy színdarabnak, amely lófejjel előzi meg mindazt, amit ma a német színjátszás produkál. A „Truppe 1931”, mint a címe is mutatja, 1931-ben alakult kollektív társulat Wangenheim vezetésével, aki a kollektív segítségével írja, rendezi és adja, ellő darabjait. A maga nemében egyedül álló vállalkozás ez, amely a mai Hitler éra alatt fokozott nehézségekkel körülvett légkörben, heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy a színházat magas szellemi nívón megtarthassa. És ebben rejlik hibáinak és erényeinek a titka. Első, óriási befolyást gyakorló színdarabja, a Mausefalle (Egérfogó) 1931 óta csaknem 300 előadást ért el, s a hallgatóság nem győzte falni a benne kitünő tálalásban vélgighuzódó tételeket, amely a tőke és a munka viszonyát szemléltető képekben tárgyalja. A közel 300 előadásnak a titka az, hogy a gazdasági tételek kitűnő nivón, utólérhetetlen szellemes változatokban, a hallgatóságot lebilincselő érdekességgel s valami egészen újszerű, pillanatok alatt kialakuló és robbanó következetességgel visznek le a marxizmus gazdasági tételeinek irodalmi feldolgozásban való gyökeréig. Az Egérfogóban egy magánalkalmazott sorsáról van szó, aki a legnagyobb nyomorban sem hajlandó, minden belátása ellenére feladni az úgynevezett egyéniségét, amely merni jelent mást, mint azt a reményt, hogy a dolgok önmaguktól mégis jobbra fordulnak. És ekkor jönnek a felejthetetlen és széttéphetetlen bizonyító erővel felruházott képek, amelyek elől nincs kitérés. Amelyek logikus tárgyilagossággal, a gúny, a dolgok szétszedő és összerakó erejével, a végtelen és levegőszerű feltételezések és a tényleges valóság közti szintézis megmarkoló egyszerűségével és mégis komplikáltságával, a testi és lelki élet mű diszharmóniájával és mégis legegyszerűbb megoldó és feloldó természetességével a hallgatót az elé a bámulat elé állítják, hogy hogyan lehet ezeket a dolgokat másként is látni, mint csak így. Ez a magánalkalmazott végül is kapitulál. De nem erőszak vagy költői kényszer hatása alatt, nem az író által bábként rángatott vonalban, nem annak a szerzői meghatározásnak a folytán, hogy a darabnak ezzel és ezzel a tendenciával kell végződnie, mert ez és ez a világszemléltet nem hozhat csak ilyen megoldást, hanem a megoldást maga a darab háromnegyed részében keményen ellenálló magánalkalmazott hozza, aki rövid idő alatt egy csomó megoldást lát még kivihetőnek, amelyek azonban ahelyett, hogy javítanák, elrontják minden titkos és nyilt reményét. S hogy Wangeniheim és társulata menynyire ura saját teljesítményének, legjobban bizonyítja, hogy a most már ellenkező végletbe átcsapni akaró magánalkalmazottat egyszerűen le fogja, izzó fantáziáját lehűti s arra kényszeríti, hogy maradjon csak meg a kitűzött keretek között s ne akarjon többet, mint amennyit megérdemel. És ezt éppen azok a munkások hozzák tudomására, akikkel azelőtt nem nagyon akart szóba állni. Azok tanítják ki őt, az azelőtti „személyiséget” arra, hogy a kvalifikáció menynyire talmi és hasznavehetetlen a mai kapitalista világban, az egyszerű munkás értelmes, egészséges reális osztályharc fegyvereivel szemben. Sajnos úgy ennek a darabnak, mint a következő daraboknak a „tartalma” csaknem elmondhatatlan. És nyilvánvaló, hogy ha az olvasó a fenti primitiv mesét veszi alapul, úgy valami a krónikás fejéhez repül. Mert ezeknek a daraboknak a zamatja a részletekben van, amit visszaadni hiába való vállalkozás. A hangsúly ezekben a darabokban a, vulger propagandától való eltávolodásban van. Vagyis a művészi nivó felépítését egy pillanatig sem veszíti szem elől. Innen van az, hogy a legfrappánsabb módon csirizeli össze mondanivalóját. Igen választékosan fut a, legnagyobb egyszerűségektől a legráffináltabb művészi élvezetig. Valóságos bűvész mutatványai az írói mesterségnek, amely mindég tudatos mondanivalóval párosul. A látszólagos légüres térrel kezdi mindég. De ez a légüres tér olyan, mint valaha az éther volt azok számára, akik nem is sejtették, hogy onnan a legkülönbözőbb hangokat, egy aránylag igen egyszerű szerkezet segítségével ki lehet vonni. Azok, akik ma sem sejtik, az a hallgatóság, amelyik este nyolc órakor beül a székekre minden kínjával és gondjával a napi elfoglaltságnak, csak azzal a feldolgozatlan nyersanyaggal az agyában, amelyik egész nap üldözi, de amelyik számára megfoghatatlan. Ez a színtársulat pedig az az aránylag egyszerű és mégis oly zseniális szerkezet, amely a hallgatóság bámulatára a legrakoncátlanabb módon keríti kezei közé a legmegemészthetetlenebbnek látszó anyagot is. Mint a fazekas a durva agyagot, mely sárga és nevetségesen szagos, mosolyogva kapja a kezei közé s ujja begyével forgatja, lassítja, mélyíti, előredobjai, visszahúzza, feszíti enyhén és folyton nedvesíti, körözi, ragasztja, végül egyetlen ecsetvonással lefesti Aztán zománcba mártja és felteszi a lapátra, s az agyag az izzasztó kemencében művésziesen elkészített cserépként melegszik. A hallgatóság a legritkábban tapsol. A hallgatóságnak erre nem marad ideje. A hallgatóság a szünetekben tombolja ki magát. Vitatkozik, bámul, kitör rajta a nevetés vagy magába roskadva töpreng és lesi a függöny újra való felgördülését. Minden olyan játékos, minden olyan könnyed. Az absztrakt és a konkrét pillanatonként változik. A kezdet és a vég mi sem ugyanaz és minden pillanatról pillanatra változik, mint Herakleitos folyó vize, amelybe kétszer azonos módon nem lehet belépni. De éppen ez is a legnagyobb hibája. Túl sok a jóból. Túlsokat kénytelen markolni ezzel a módszerrel. Nem elég világos. Nem elég politikai. Inkább politikus. Nem lehet eléggé szerény ahhoz, hogy egy biztos és utólérhetetlen lerögzíthető kicsiséget terebélyesitsen ki nagyra. Kénytelen folyton az élő testeket szétdarabolni és nagy hirtelen összeragasztani. Kocsonyás. Csak azok követhetik, akik már maguk is végigfutottak egy hasonló nívót. Túl elől fut, amikor a hallgatóság még be sem érte. Montázsszerűen közvetít, amikor még a fényképek is csak erős nagyításban érthetők. De nem engedhet eredeti elgondolásából, mert akkor meg kell állnia. A megállásra pedig nincs berendezkedve. A homály olykor beáll, egy pillanatra érzik a szakadék. Ő ugyan ügyesen keresztül ugorja. De nem, mindenki tud utána ugrani. Érzik ez különösen új darabjában a „Ki a legostobább?”-ban, ahol arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem az a legostobább, aki tudatlanságában hagyja magát elnyomni, hanem az, aki tudja és látja és mégis hagyja. A mostani német fasista légkörben, amikor a nácik úgy gyilkolják ellenfeleiket, mint a legyeket, nyilvánvaló, hogy nehezen lelhetne másként csinálni. Kérdés, hogy így is meddig lehet? De viszont az is kérdés, hogy nem tulságosan erős kompromisszum-e ez a nagy az általánosnak, a most sokkal fontosabb kicsi napi, de élethalálra menő részletkérdések terhére? (Berlin)