Már április közepe volt. Tudja az ördög, ezidőtájt Münchenből minden nap különös hírek érkeztek. Már senkisem ismerte ki magát. Akkoriban azonban már világosan látszott, hogy a város és a vidék mégis jobban összefüggenek, mint ahogy a parasztok általában feltételezik. Egész lassankint nálunk is nyugtalanabbak lettek a viszonyok s a politikai eseményekkel szemben tanusított közönyösség megszűnt. Minden ujdonságot sokkal érdeklődőbben beszéltek meg s a házakban néha szokatlanul heves disputák zajlottak le. A vélemények olykor mint a viaskodó bikák rontottak egymásnak, úgy, hogy a vitatkozók nem egyszer a legellenségesebb hangulatban váltak el egymástól. Mindenesetre ha valaki pontosan odafigyelt, egyáltalán nem tudott tiszta képet alkotni arról, hogy mi ellen, vagy mi mellett vannak az emberek. Mindenekelőtt szidták a kormányt, amely Bambergbe menekült és ott — ahogy mondták — a „levegőben lóg.” Az ilyesmi egész egyszerűen gyávaság és ha az uraknak nincs már a kezükben a hatalom az országban, akkor ne uraskodjanak és így arra sem méltók, hogy elkergessék őket. Ugyanakkor mindenki jajgatott az idegenek miatt, akik Münchenben mindent felfordítottak. Röviden: az volt a véleményük, hogy ki kellene puccolni Münchent és rendet csinálni.

A falvakon nagy zajjal egyre-másra robogtak át a teherautók, felfegyverzett munkásokkal. Elől, a soffőr ülőkéje mellett, vörös zászlót lengetett vigan a szél. Egy alkalommal Aulinger észrevette, hogy a Stuberbühler-villában lakó hölgy a falú meletti országuton egy ilyen szállítmánynak integet. A paraszt épp a trágyát hányta le a jól megrakott szekérről s meglehetősen távol állt. Bámult az országutra. Hm! A teherautón levő munkások is integettek a nőnek! „Aha” — mondta maga elé Aulinger s dolgozott tovább, mivel a nő ebben a pillanatban óvatosan körülnézett és gyorsan eltűnt.

A legközelebbi napokban a bolzwangi tetőről heves fegyverropogás hallatszott, közbe-közbe egy-egy ágyú lövéssel, nagyon meszsziről. A mezőkön és a szántókon felkapták a fejüket az emberek, hallgatóztak és bámészkodtak feszülten a környékre. „Most, úgy vélem, keményen megy”, — kiáltotta át Schlemmer Aulingerhez s a szomszéd pedig megjegyezte: „Igen, igen; addig csinálják ezt a felfordulást, mig valami disznóság jön ki belőle!”

Amikor este az emberek a földekről a faluba jöttek, Limml, a borbély, Dobler, a cukrász, Muggenthaler, a vendéglős s asszonyok és gyerekek s mindahárman a Stuberbühler-villából egy, a tűzoltó egyesület falára ragasztott plakát előtt álltak. „Minden polgár köteles 12 óra leforgásán belül bármilyen nála levő fegyvert a város-parancsnokságra beszolgáltatni. Aki ezalatt az, idő alatt a fegyverek beszolgáltatását elmulasztja, az agyonlövetik. München, 1919 április 14. — R. Egelhofer, városparancsnok.” — állt vastag betűkkel a plakáton. Mindannyian a plakátot nézték. Senkise tudta, ki ragasztotta ki a plakátot.

—   Hm, a kutyafáját, — szakította meg a hallgatást rövid idő múlva Schlemmer. — Fegyverek? ... De hiszen mi nem utazhatunk be a városba, nem hagyhatjuk félbe a munkát!

—   Ez egyáltalán nem vonatkozik ránk, — vélte Aulinger — ez csak a városra vonatkozik.

– De mégis, ez vonatkozik ránk is, nekünk a fegyvert a polgármesternél kell leadni, — magyarázta Dobler.

– Igen, igen, — szólalt meg váratlanul a szalmaszőke, a Stuberbühler-villa lakói közül s mindannyian bizalmatlanul fordultak feléje.

– Azt tesszük, amit tetszik! — vágta oda váratlanul Muggenthaler s abban a pillanatban a falusiak mind a véleményén voltak. A Stuberbühler-villa három idegene zavartan lepődött meg, de nem szóltak egy szót sem, hanem odébb álltak. Valamennyien, utánunk néztek.

– Miféle emberek ezek?... Nem tetszenek ezek egyáltalán nekem! — mondta Schlemmer. Az idegenekről senki sem tudott semmit, a legtöbben azonban szemrehányó szemekkel néztek Doblerre, aki ismerte a Stuberbühler-villa lakóit.

– Tudja a fene... Művészek... — válaszolt Dobler és vonogatta a vállát.

– Majd meglátjuk, — szólalt meg Aulinger és elmesélte, hogy a nő hogy integetett az országuton a munkások után. Schlemmer erre megemberelte magát, odament a falhoz és leszakította a plakátot. „Igy, és ezzel vége!” — mondta s összetépte és behajlította Ederer kertjébe.

A faluban most már dühösek voltak. S a helyzet méginkább rosszabbodott, amikor ugyanaznap éjszaka a bolzwangi lövöldözés közeleb jött. Senki se találta meg az álmát s amikor még reggel fele a lövöldözés irányából a teherautók fegyveres emberekkel és sebesültekkel egyre sűrűbben dübörögtek át a sötétségen, minden ablakban kigyultak a lámpák, az emberek a kapuba álltak és összefutottak az uccán. Morogva, bizalmatlanul és ellenségesen álldogáltak a csoportok, beszéltek, káromkodtak össze-vissza, majd megint el bámészkodtak, hallgattak s amint az út kiürült, újból elkezdtek gyűlölködően átkozódni. Már teljesen hajnalodott, egyesek megkezdték a munkát az istállókban, általánosságban azonban mindenki kiesett a rendes kerékvágásból.

Kilenc óra körül egy ilyen teherautó állt meg Reglinger polgármester háza előtt. A vörös katonák gyorsan ugráltak le az, autóról és mentek a ház kapuja felé. Tizen-tizenketten lehettek, mindegyiknek a karján lógott a fegyvere s elszántan mentek a kapunak. Az első megragadta, a kapukilincset és észrevette, hogy belülről van bereteszelve a kapu. Megrázta erősen. Regiingertől balra, egy kis dombos emelkedésen van a cukrászda, jobbra a parasztudvartól a nagy, sövénnyel kerített gyümölcsös. Dobler, aki az ablakon keresztül mindent látott, kilépett boltja ajtaján és hangosan kiáltott:

—  Halló, bajtársak mit keresnek?

—  Nincs itt senki idehaza? — kérdezte a Reglinger kapuja előtt álló, hamisitatlan müncheni dialektusban.

—  De igen! — válaszolt Dobler.

—  Hát akkor mért nem nyit kaput, hisz ennek van lova az istállóban? — kérdezte a vörös katonák vezetője.

— I gen, igen az van... Nem tudom miért nem nyitja ki a kaput — válaszolta Dobler nyugodtan.

Ebben a pillanatban a Reglinger ház első ablakából dörrenő lövés csapott ki. Ijedten rázkódtak össze a fegyveresek, de tüstént magukhoz tértek. Körülbelül tiz lépést hátra huzódtak és töltöttek. Doblernél kicsődült a lövés zajára izgatottan Dobler anyja, lánya és fia. Wiesedernél ugatott a kutya, a G�ärtner feleségével együtt a kerítéshez futott.

—   Kinyitni! — kiáltotta a katonák vezetője és arrafelé nézett, ahonnan a lövés jött.

—   Nem nyitom... Nézzétek, hogy tovább álljatok! — hallatszott valahonnan... — Tovább, mert különben lövök!

A katonák vállhoz emelték a fegyverüket.

— Állj! Bajtársak. Állj! ... Majd bemegyek én, — kiáltotta Dobler és egyenesen a katonák felé futott. — Állj!... Ne lőjjetek!

A katonák meghökkentek és — tényleg, leeresztették: fegyvereiket s Dobler már előttük állt.

— Hagyjátok, bajtársak én is voltam a harctéren... Hagyjátok ezt a bolondot... Majd bemegyek én és megkapjátok, amit akartok!

— próbálta a bátor cukrász megnyugtatni őket s ime abban a pillanatban, amikor a ház felé fordult, látta, amint Regiinger nagy ugrásokkal fut a gyümölcsösön keresztül.

— Pauli! Pauli! — kiáltotta Dobler teljes erejéből. — Pauli! Állj, hadd beszéljek veled! — A paraszt azonban már eltűnt a sűrű cserjésben. Az ágak összecsapódtak mögötte. Elmenekült. A katonák egy pillanatig nem tudták mit csináljanak, majd ellenségesen vették körül Doblert:

— Mit!... Statárium... S vége! — kiabálta porosz dialektusban az egyik.

— Szent isten! — jajgatóztak a cukrászda előtt Doblerék. Tény leg rosszul állt Dobler szénája.

— Ugyan, bajtársak!... Én csak a szerencsétlenséget akartam elkerülni... Hisz én is szegény ember vagyok... Hallgassatok meg!

— hallották a Dobler körül összefutott emberek. — Én is úgy gondolkozom mint ti.

— Áruló! Csirkefogó! — sziszegte a könyörtelen porosz. — Nincs pardon!

Dobler azonban nem ijedt meg s hangosan, de nyugodtan folytatta:

— Nekem mindegy, ha valakit agyon lőttök, a harctéren százszor láttam ilyesmit... De beszéljünk inkább okosan! Mondjátok meg inkább mit akartok!? Amit megtehetek, megteszem! — S ezek a szavai tényleg megváltoztatták a helyzetet. A parancsnok erélyesen vezényelt:

—   Nyugalom! Lábhoz! — S szinte komikusan hatott, a katonák vigyázzba ugrottak és fegyvereiket leeresztették a földre.

—   Tehát lóra van szükség!... Akkor inkább menjünk át az Edererhez... A Reglingerrel nem lehet beszélni, — tárgyalt tovább Dobler és a szerencsés véletlen, folytán, hogy ebben a pillanatban két további teherautó dübörgött fel vad tempóban felfegyverzett és megsebesült vörös katonákkal, a Dobler eset mintegy elfulladt a homokban.

—   Mindenki vissza! Nincs több kocsira szükség! A fehérek túlerőben vannak! — kiáltotta az első autó vezetője, izgatott kézmozdulatokkal. A Regiinger ház előtti katonák egy-kettőre felugráltak az autóra és a legnagyobb sietséggel elhajtottak. Végül már csak Dobler és a szomszédok álltak a polgármester háza előtt. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel s nem minden csodálkozás nélkül pillantottak a bátor cukrászra.

—   Nagyon ostobán végződhetett volna — mondta elgondolkozva Wieseder fejét csóválva s bosszusan szidta az eltűnt polgármestert, amért kilőtt az ablakon.

– Ah, — mondta Dobler a vörös katonákra vonatkoztatva — ezek ugyanolyan emberek, mint mi... Ezekkel lehet beszélni, nem kell ezekkel veszekedni és rögtön birokra menni. — Mindenki igazat adott neki és bement kiki a házába.

Egész nap és egész éjjel vágtattak a vörös hadsereg autói a falun keresztül. Már senkisem törődött velük. Mindenki nyugodtan

a maga négy fala közt.

Másnap reggel kilenc óra körül Dobler a polgármestert látta felfele jönni sápadt, megzavarodott képpel az országuton. A cukrász kiállt az ajtajába és rákiáltott, de a paraszt nem állt meg.

— Pauli! — kiáltotta ismét Dobler — Pauli?

– Hallom! — mordult fel a paraszt végre és bosszusan feléje nézett — mit akarsz? — s többször mélyen elpirult.

– Az istenit, te aztán nagy ostobaságot csináltál. Hogy lövöldözhetsz egész egyszerűen, amikor látod, hogy a többiek túlerőben vannak!? — tette meg szemrehányását Dobler. — Mi történt utána?... El kellett szaladnod!

– Hagyj békém! Lövök ha akarok! — válaszolta a polgármester mérgesen és bement a házába.

— Marha! — fejezte be bosszusan Dobler.

*

Másnap a szomszéd faluból nagy lelkendezve jött át Gögginger, a sekrestyés. Biciklijét a polgármester keritéséhez állitotta és beszaladt a házba. Körülbelül tiz perccel később a sekrestyés és a polgármester büszkén és peckesen léptek ki az uccára, vállra vett fegyverrel, fehér-kék szalaggal a karjukon.

—  Dobler! — kiáltotta be a polgármester hangosan a nyitott boltajtón: — vedd a fegyvered és gyere. — Közben a sekrestyés összeszedte a falu minden katonaköteles férfiját. Végül az egész csoport a falu piacán állt s a polgármester valamennyinek a karjára kék-fehér szalagot tűzött, csupa buzgalom volt és úgy vezényelt, mint egy zupás őrmester.

– Majd most neki látunk. Nem lesz pardon! — ordította, majd azután bosszankodva jegyezte meg:

— Az istenit, hol maradnak ezek az unalmas fickók!

Közölte, hogy negyedórán belül megérkezik egy zászlóalj kormánycsapat s „disz-szemlét” tart.

– Nekem volt igazam, amikor kilőttem az , ablakon, ezekkel a vörös kutyákkal nem szabad kukoricázni! — védekezett nagy hangon s közben Doblerre nézett. Ebben a pillanatban zene szólalt meg s ahogy ez már történni szokott, minden férfiben felágaskodott a katonai szellem. A sekrestyés a bevonuló kormánycsapat elé ment, ami csakhamar a falu piacára ért.

– Állj! Jobbra át! Lábhoz! — vezényelt rekedt hangon a feszes testtartása katonatiszt s azután: — Pihenj! — a falusiak várakozásteljesen álltak: — Jó napot! Maga a polgármester?

– Igenis kapitány úr, — válaszolta Regiinger készségesen, feszes magatartással.

—  Van valami gyanus a faluban?... Vörös? — érdeklődött élesen a kapitány.

– Igenis, kapitány úr... Már el akartuk mi magunk intézni! — válaszolta feltűnő éllel a polgármester, úgyhogy a falusiak meglepődve bámultak rá.

—  Ugy!? Hol vannak? — rontott neki a kapitány s kirántotta gyorsan a revolverét és kiáltott: — Négy ember előre! Utánnam! Indulj! — s a következő pillanatban! már szinte futottak a polgármesterrel az élen a Stuberbühler-villához, mögöttük elrémülve, félig kíváncsian indult meg a hirtelen összeszedett falusi védőrség, végül azonban már ezek is szaladtak, keresztül a kertajtón, egész a csukott ajtóig.

—  Kinyitni! — kiáltotta a katonatiszt s élesen vezényelt: — A házat azonnal körülállni! Indulj! — A parasztok engedelmeskedtek. Egy katona, miután a. házból semmiféle életjel sem jelentkezett, a fegyvertusával betörte az ajtót s a, katonatiszt revolverével” lövésre készen állt. — Ha menekülnek, azonnal lőni! — ordította a parasztok felé. Egyik a másiknak adta át a vezényszót és töltöttek. Azok, akik a benyomuló katonák közelébe álltak, hasonlókép töltöttek s kevés perc mulva férfi férfi hátán tódult be a házba. Ám a legkevésbé sem volt szükség erre a fenyegető magatartásra. A ház lakói, a három különös ember seholsem volt található. Némaság ülte a szobákat. Dühöngve szaggatta fel a katonatiszt a fiókokat, dobálta szét a székeket, hasogatta fel kardjával a tapétát és szaggatta le őrjöngve. A katonák nem, kevésbé vadul szimatoltak. Az egyetlen, amit találtak, pár röpcédula volt s pár meglehetősen agyonolvasott röpirat. Végül a kapitány körülvéve a katonáktól és parasztoktól felforgatott szobában megállt, miközben monoklit feszített a szemébe és sziszegte: — Gyáva banda.

—  Ismerte valaki ezeket?... Ki tud ezekről valamit? — kérdezte a kapitány s egy csöpp zavar után kibökte a polgármester: — Igenis, kapitány ur... Dobler cukrászdájában voltak majd minden nap.

— Dobler?... Ki az? — emelte fel az arcát a katonatiszt, szigorúan végig mérve az előkelő cukrászt:—Ugy! Magánál? Maga cukrász! Igen? ... Ehhez jártak ezek a szemetek gyakran... Maga mindig hosszasabban beszélt ezekkel a nyomorultakkal? — s nagyon keményen és fölényesen a kicsike, nyugodt ember elé lépett. — Mi mindent beszéltek, mi? Na, hogy volt?

Körös körül nagyon különösen néztek most a parasztok a cukrászra s egyik másiknak formálisan elállt a lélegzete.

—  Könyvekről beszéltek, kapitány ur... Különben nem tudok róluk mondani semmit... Amit rendeltek, azt kifizették, — válaszolta egyáltalán nem katonásan Dobler. — Én üzletember vagyok!... Nem. törődöm azzal, hogy mit csinál a vendégem.

—  Ugy!? — s azok az emberek csak magához jártak? — firtatta tovább behatóan a kapitány s Doblert ismét kihívóan nézte végig. — S miféle könyvek voltak azok, mi?... Hm, mester?... Mulatságos, hogy ez a banda különben más házba be sem tette a lábát!... Egy nő is volt velük, mi? — Dobler az elnyomott dühtől kipirosodott. Nem olyan ember volt, akire valami vétséget rá lehetett volna sütni. A háborút a legkeményebb lövészárkokban csinálta végig. Nagyon is világosan érezte a rajta esett sérelmet.

—  Kapitány úr nekem mindegy melyik ember milyen, — mondta erélyesen, ha Önnek üzlete volna, Ön is hasonlókép cselekedne.

—  Mi?! — folytatta a katonatiszt élesen. — Mi!?... Ugy látom maga nekem való fickó! — s a polgármester felé fordult. — Hogy tudták ezek az. emberek, hogy mi már olyan, közel vagyunk? Nem figyelmeztette őket senki?

A polgármester elsápadt és dadogta: — Senki kapitány ur ...

Ezek különben is senki mással nem érintkeztek, — mondta ki nagy ezen. S a hangja meglehetős színtelenül csengett.

– Ugy!... Dobler úr?... Mondott talán maga valamit, mi! Válaszoljon! — kiáltotta a tiszt s mintegy felfuvódva, kiduzzadt.

—  Nem! Én nem! ... — válaszolta Dobler tompán.

     – Ugyan, hogy te a vörösökkel jóba voltál, az kiderült akkor, amikor én kilőttem a házból, — fordult most a polgármester kaján hangsullyal a cukrász felé s a kapitány tüstént az eset felől érdeklődött. A parasztok közben valamennyien a szobába tódultak s ostobán néztek ide-oda.

– De hiszen a cukrász neked segíteni akart, — öntötte ki végre a szivét Wieseder, a tiszt azonban tüstént élesen leintette: — Fogja be a száját!

A polgármester elmesélt mindent, kétségtelenül az igazsághoz hiven, de végül is a hang teszi a zenét s az ilyen feszült pillanatokban egyetlenegy szó mindent elronthat.

Dobler annyira feldühödött, hogy már nem tudott beszélni. Az arca olyan fehér volt, mint a fal. A legtöbb parasztnak sem tetszett a polgármester viselkedése, de az ördög vigye, a katonaság nem sokat gondolkozik s a legjobb, ha az ember hallgat.

– Hm, ez tehát tárgyalt a vörösökkel és azok engedelmeskedtek neki ... Azt mondta nekik ugye, hogy bajtársak, — piszkálta az ügyet a kapitány és ismét Dobler felé fordult: — Azt mondta nekik, ugye, hogy bajtársak!?

– Igen, — hozta ki nagy kinnal magából Dobler. — Ha elkezdenek lövöldözni, a legnagyobb szerencsétlenség a következménye.

 

—   Igen... Igen... — mondta pár paraszt bátortalanul.

—  Csönd legyen, — vágta el a parasztok hangját a kapitány.

–    Maga vörös! — állapította meg a kapitány. — Egy a bandából!

—  Nem, én nem vagyok vörös.

    – De igenis! — ordította a tiszt még izgatottabban s váratlanul öklével hatalmasat Dobler felé lökött, hogy az megtántorodott. — Még hazudik is, gyáva kutya!

  – Igen, igen ... nem vörös, — morogta több paraszt elakadozva.

 – Elég... Kifelé! Indulj! — hangzott fel a parancs s mint a megijesztett bárányok tódultaik ki a parasztok a szobából. Dobler letörölte a vért a kabátja ujjával az arcáról. A kapitány épp a fogaira ütött.

-  – Polgármester úr! Maga itt marad! ... És ez is! — mondta a tiszt és visszarántotta a cukrászt, majd a katonák felé fordult és kiadta a parancsot: — S ezt elviszitek.

  – Parancsára! — hangzott vissza tompán. A szoba úgyszólván kiürült. Csak a kapitány, a katonák, a polgármester és Dobler állottak még bent.

  – Polgármester... — próbált a cukrász végre belekezdeni.

  – Fogd be a pofád! — vágta el benne a szót a kapitány és fenyegetően emelte fel az öklét. Erre a kis emberke egyszerre elkezdett sírni s oly kimondhatatlan fájdalommal sírt föl, hogy még a katonák is egy pillanatra szinte megbénulva álltak. A polgármester minden tagját kirázta a rémület és gyorsan, szinte könyörögve

— Kapitány úr a Dobler mindig rendes ember volt... — A katonatiszt egy hideg kézmozdulattal intézte el ezeket a szavakat s lekötelező mosollyal mondta: — Jó, jó polgármester úr! — majd pedig a katonák tanácstalansága felett bosszankodva adta ki a vezényszót élesen: — Dobler, előre, indulj! — A cukrász összeszedte magát, mint valami fadarab megfordult, egy-két-három lépést tett s egy rettenetes csattanás hallatszott s az eltalált egy félbeszakitott ordítással hátrafele ingott, majd egész alakjával előre s tompán hullott a ház sima kövezetére.

—   Szent isten! — Szakadt ki a polgármesterből s majdnem elájult. Dobler még párat vonaglott a padlón s azután elmeredve feküdt. A meleg vér a tarkójából végig folyt a nyakán s a padló sima kövezetén sötét tócsa keletkezett. A ház nyitott ajtaján betódultak a lövés zajára: a megzavart falusiak s hófehér arccal bámészkodtak, mereven.

—   Kész! Indulj! — kiáltotta élesen a tiszt s revolverét övébe dugta. A katonák kiléptek előtte a szabadba. A parasztok kitértek előlük: — Ez a sorsuk a vörös kutyáknak! — mondta a kapitány merészen és kivonult embereivel a kertből. Nemsokára azután a zászlóalj zeneszóval elvonult.

Sokáig nem tudták a parasztok, hogy mit csináljanak. Egyszerűen álltak és néztek. Benn a szobában álldogált a polgármester és keservesen sírt: — Ha én ezt tudtam; volna! ... Ha én ezt tudtam volna! — motyogta egyre másra és egyre megzavarodottabban.

—   Hm!... Ilyesmit!... Hm! Disznóság, hm, — mondta ki végre Wieseder, — de hiszen ezek iszonyatosak!... A vörösökkel: te tudtál beszélni... Hm, ezek azonban egyszerűen elintéztek, hm, hm! — és azután Ederer és ő elvitték a halott Doblert az anyjához. Elképzelhető, hogy az, hogy kétségbe volt esve.

A félelem soká a falu körül lebegett. Ha valahol egy katona bukkant fel, mindenki remegett. Titokban sokszor elmondták egymásnak, hogy a polgármester csak azért haragudott, mert a Dobler nem futott el a vörösök elől olyan gyáván, mint ő s egy szegény ördögöt ki akart szolgáltatni a bevonuló katonáknak. Mindig így volt a világban: először hős az ember s a következő pillanatban az ellenkezője. Hogy azonban mindez ilyen rettenetesen végződik, arra senki, biztosan még maga Reglinger sem gondolt.

*

Ha az öreg, jégfehér Doblerné egyszer-egyszer erről a dologról beszél, úgy a legtöbbször ezekkel a keserű szavakkal végzi: — Ilyenek az emberek... Ne segíts senkinek!... Egy órával később már kész elpusztítani.

 

A TECHNOKRÁCIA CÉLKITÜZÉSE. „Amerika valamennyi állam közül a legjobban tudja eltartani magát, hiszen a világ szenének 50, vasércének 40 százaléka, területének 12-ed része, lakosságának 6.2 és energiájának 50 százaléka a miénk. Nincs tehát semmi fizikai akadálya annak, hogy az energia alapján gazdálkodjunk. Ebben csak egy valami akadályoz minkét: az hogy még mindig imádjuk az ár fetisét...” „Nekünk olyan rendszerre van szükségünk, amely hatalmas energia gazdaságunk elismerésén alapszik. A problémát meg lehet oldani. Kérdés, hogy még idejében hozzáfogunk-e.” (Howard Scott: Harper´s Magazine, Newyork, 1932.)