Nincs az oroszt kivéve irodalom, mely olyan, teljességben tudná dokumentálni az élet korszerű képét, mint a német valóságirodalom. Ez a német valóságirodalom: annyi korirodalmi jogosultságot vívott ki magának, hogy ma kormegragadásban ez a mérték. Kitűnő regények jelennek meg, írók hibátlan imponáló agyteljesitményei és mégis átlapozzuk őket, ha a művészi megragadás, ha az újjáélés és újjáteremtés nem korrespondál a valósággal, ha a kor csak anyag, csak adalék, mellyel az író szuverén módon akar rendelkezni. Heinrich Mann regénye: Die grosse Sache iskolapéldája volt az efajta korjátéknak. Most egy újabb mű társul melléje: Hermann Kesten: Der Scharlatan. (Kiepenheuer, Berlin) „a világ mágikus tükre és a 20. század legérdekfeszítőbb krónikája”, ahogy a címlap dicséri. A regényt Plinius-sal és egy ötéves tervvel kezdődik. Néhány fiatalember az, érettségi találkozón a várható karrier ötéves lehetőségeit és vágyait állítja fel és mi végigkísérjük őket. Vannak köztük igazi karrieremberek, könyöklők, vannak idealisták és slemilek. Van, aki fent marad, van, aki öngyilkos lesz. A véletlen összekapcsolja életüket és az élet felforgatja a sorrendet: az idealista materialistának hazudja magát és a materialista idealistává avanzsál, hogy közösen és együttesen bélyegezhessék sarlatánná azt, aki tiszta szépségben idealistának maradt meg. Micsoda szatíra lehetett volna ez a regény, ha dokumentált valóságtalajból fakadt volna és hus-véralakok öklöznék és vigyorognák az élethazugságot. Igy a regény csak intellektuális torzkép, melynek egyetlen aktivizmusa: a cinizmus. Fertőző cinizmus, magát az írót, magát a regényt felfaló cinizmus, mert alapja: alakjainak jólét-élete, emberek spleen-undora. Ez a bátorsága, ami lényegében azt jelenti, hogy ez az álarca, ez a menekülési formája: a. valóság elől. A. cél: naturális eszközökkel lidércvalóságot teremteni önkényesen, hogy az író szuverén módon fontoskodjon korproblémát. A valóság így kintreked, a. mágikus tükör nem; fogadhatja be, mert különben cserepeire törne. Ez a regény intellektuális ideálok és farizeizmusok torztükre, gyakorlati hasznát tekintve: tanköltemény heterák használatára. Valósága a legjobb esetben nem más, mint különböző tranzakciók, mint a német-francia nehézipari kartell mondén környezetrajza bár és hálószoba kuliszákkal. De a tranzakciókat, a kartell-okokat teljes valóságukban megmutatni Kesten nem: képes. Ahhoz több kell, mint intellektuális cinizmus. Ehhez a tényvalóság leleplezésének igazsága kell. Az igazsághoz pedig bátorság kell. Amiről Kesten nem beszélt, azt a leleplezés akaratával megcselekedte Heinz Pol (Patrioten. — Agis, Berlin) és elénk tárta a francia-német nehéz ipar valóságának regényképét. Látjuk a Hugenberg patriotákat, akik Hitlert szájaltatják, hogy annál biztosabban köthessék meg az igazi és egyetlen véd- és dacszövetséget a francia és belga patriótákkal a dolgozók bőrére. Látjuk a szociáldemokrata boncokat, akiket a nehézipar emberei vállon veregetnek: „Nem szabad őket bántani, mert sokkal jobban dolgoztak, mintsem gondoltuk.” Ebben a, regényben is megvan a kesteni környezetrajz, itt is vannak bárok és hálószobák, de ezek csak embertmeztelenítő epizódok, melyek csak jobban huzzák alá a lényeget: a leleplezést, azt a tényt hogy a nehézipar patriótái a legigazabb internacionalisták, hogy ép´ ezeknél az embereknél nem számítanak a határok és ha a kartell; megvan, akkor kezdődhet a komédia... a patriotizmus háboruja... íróink sajnos más komédiákkal törődnek. Erik Reger az utolsó német látszatkonjunkturát és a rákövetkező krízist három német iparváros hiusági vetélkedéséből vetíti, (Das wachsame H�ähncher-Kiepenheuer) ami még nem: lenne baj, de a keret lassan feléli a lényeget és végül tényleg csak ennek a városvetélkedésnek érdekcsoportjai, komédiái és intrikái élnek és nem a konjunktura-valóság, nem a kirizis szemtépése. Regény ez a javából, mondtuk volna régen, mert annyira csak regény és Reger az előszóban mégis megtagadja a könyv regényvoltát és viviszekcióvá fontoskodja. 1927—32 viviszekciója azonban mást követel: regénynél többet és magánál a viviszekciónál is többet. Nem elég az intrika-szatira és az antipolgári álláspont, Nem elég bevilágítani a hálókba, a hivatalhelyiségekbe, a vendéglői külön szobákba, nem elég azt mondani: ez nemcsak nevetséges, de rossz is és így kétszeresen bűn. Ez még nem minden. Segítséget is kell hozni, gyógyszert, kiutat, változást. Meg kell vizsgálni a változtatás lehetőségét, módját, hitét és valóságát. A regényben mindennek semmi nyoma. A. proletáriátus missziós küldetését Reger a regény egyetlen intellektuel-kominunistájának rezignációjává nyomorítja ós így immunizálja. Az intellektuel kommunistából boxbajnokot csinál, (tipikus irodalmi elintézés) aki atyja halálos ágyánál megtalálja és kimondja a regény moralitását: „Nincs megoldás, mert nincs megoldás, ami ne változna át rögtön bűnné.” Erik Reger tehát elérkezett Johst lapunk máshelyén idézett vallomásához: „nem igazolni semmi mást, mint az ember tehetetlenségét a sorssal szemben.” Alfred Polgar legújabb könyve (Ansichten — Rowohlt) nem villanyoz fel, a feltolakodó nevetés nem görbül ránccá. A könyv szegény, üres, majdnem erőltetett. Az élet mikrokozmoszának nagy összefogója megtorpan a kis dolgok nagy valósága elől és ultima rációképp akasztófahumorba menekül. De a német valóság ma nem tűri ezt a hangot és mi tagadás, mii is idegenül nézünk erre az apokaliptikus szellemességre, a kor akasztófahumorára, melyből álljon itt izelítőnek ez a példa: „Hogy mindenkinek vagy legalább is a legtöbbnek rosszul megy, megszabadít attól a felesleges fáradságtól, hogy másoknál keressünk segítséget. A boldogság le van építve és ezzel együtt az irigység is. A lehetőségek megkisebbedtek és így a kívánságok is. A remények a minimumra redukálódtak és ezzel együtt a csalódások is. Az a körülmény, hogy a jövőt olyan sötét színben látjuk, a sötét jelent néhány fokkal világosabbá teszi. A szegények és a snórerek, akik eddig mindig lent vegetáltak és akik hiába igyekeztek a. felszínre, most a legnagyszerűbb természeti tüneményt élik meg, azt, hogy az a „fent” mint száll le hozzájuk. Elvégeztetett! A szegények álma: egyszer olyan körülmények közt élni, mint a jobban szituáltak, végre — visszájáról — megvalósult. A cél, amit sohse tudtak elérni, most elérte őket és a nívó, melyre nem. tudták magukat feltornászni: most ime leszállt hozzájuk.”

Más. Hans Fallada: Bauern Bomben Bonzen (Rowohlt). Ár-veréssel kezdődik. A legaktuálisabb valósággal. Parasztok adó-háborújával és városi polgármesterbuktatással végződik. A regény faluforradalomnak indul és a végén kis és nagy intrikák, borstörések és stréberségek bestiáriurna lesz. A parasztokból csak a regényágáló hősködést látjuk és Jókai-Móricz Zsigmond keverékfigurákat. Árveréssel kezdődik ós parasztokkal és mi a különböző Pacsákra gondolunk, az utolsó kétségbeesett elemi dacra, parasztszegénység ökölvédekezésére. De itt nem a parasztnyomor várja, a végrehajtót, de a konok virtus. Fallada regénye a német kis és nagy kulákok adja, a zsíros parasztot, aki nacionalista szólamokkal tisztítja a zsirfoltot és pogány germán éjféli mitingeken üzen hadat a városnak. Falu és város harca? A paraszt és a városi proletárság összeütközései De ahogy a falu nem a falusi szegénység, úgy a város sem a városi szegénység, de a parasztbojkottól sujtott kereskedővilág, a polgárság és a notabilitások. Két veszekedő kakas felfejlődő nacimentalitással és szocdem hinárbafullással. Tényleg: parasztok boncok és bombák. Ha ezt és így akarta volna Fallada, akkor ennek az állapotnak a felvázolása kitünően sikerült. De ez nem erény, mert Fallada úgy állítja be a regényt, mintha eljárásával kimerítette volna a valóságot. Pedig ha ezt a polgári ós paraszti káoszt aláhuzta volna a falusi és a városi dolgozók szocdem közös érdekvonalával, akkor a két veszekedő handabandázás, mint tényleges negativum lelepleződött volna. De így Fallada csak a kulákok, a nácihősök, a pártvezérek és kortesek, a szocdem boncok és zavaros fejűek, a helyi szerkesztők és polgármesterek intrikaregényét írta meg.

Fallada szocdem polgármesterét az intrika buktatta meg. A strassfurti polgármestert már nácigolyó sebezte halálra. Fallada, Kesten, Reger könyveinek valóságát széttépi a nácigolyó, mindaz, aminek ez a gyilkosság az eredője: a német valóság. Aki meg akarja ismerni, az lapozza fel a 30 új német elbeszélő könyvét*. Jelentőségét, a kormegragadás teljességét akkor értjük meg, ha segédvonalként felveszünk két másik hasonló antológiát: Neue Französische Erz�ähler (Kiepenheuer, 1930) és ugyanott: 2 4 neue deutsche Erz�ähler (1929). A francia rokonkönyvet (kiadja Bertaux és Kesten)., valami beteges iszonyodás: a valóságtól való iszonyodás jellemzi. Hogy valami történt ezen a világon, hogy háború volt és forradalom, hogy új mindennapi harcok vannak: erről nem tud ez az antológia. Helyette ott van a „titok kifürkészhetetlen rejtélye!” Ideje lenne már a szögre akasztani ezt a frázist ós felhagyni a miszticizmus és a raffinált primitivizmus iróinak csodálatával, akiknek kormegragadása ennyi: betegek és betegápolók fanom lelkirajza, játék az; akasztott ember kötelével: új hamleti dialógus a levágott fejjel, beleélés különböző helyzetekbe, szinte perverz módon a gyerekbe, hogy a felnőttek dolgaival csak érdekességükben kelljen törődni, csupa pánmisztérium és „csodálatos élét.” A német rokonantológia már nagy léptekkel közeledik a valóságmegragadás felé, de még itt is sok a beleélés: a kispolgári fülledtség, ennek a világnak Slemiljei és Turi Danijai fenékig ki vannak kóstolva, de a fülledtségbe sokszor nem bir szabadító léghuzam betörni. Az előszónak van igaza: ezek az írók a kor bélyegezettjei. Letörülhetetlenül magukkal cipelik a kor bélyegét, megmutatják a kor naturális, „sachlich” képét, de nem adják a korváltoztató akaratot. E nélkül a valóságmegragadás csak negativ lemez. A. Malik 30 íróját egy közös akarat kovácsolja eredménnyé: a változtatás akarata. Akarat, mely a profitvilág ellen feszül, akarat, mely nem tűri a nácigolyót. Ezek az írók változást csak a dolgoktól remélnek és a fontos, hogy ezek a novellák, ezek a valóságtükrök ezt a hitet és ezt a lehetőséget már is megvalósítandó korparanccsá tudják szuggerálni. Itt és csak igazán itt beszél a „nép”, noha ezek az írók egyetlen egy szóval sem emlitik és öklözik lihegve és racscsolva, mint a náci írók. Hogy tényleg ez a „nép” jelenti a német valóságot, azt Wieland Herzfelde a kiadó, ellenpróbával bizonyítja be: „Képzeljük el magunknak az ellenpróbát: a harmadik birodalom harminc elbeszélőjét. Az Ewersek, Goebelsek és Jüngerek csak meséket gyártanának, de a valóság Németországáról nem beszélhetnének, mert a művészet — igazságot követel.”

Az igazság. „Mi nem akarunk semmi mást, csak az igazságot megmondani és pedig a legegyszerűbb szavakkal, hogy a nép megértse.” Utolsó könyve (Junge Leute in der Stadt-Agis) mottójául Rudolf Braune Zola fenti mondatát választotta. Utolsó könyv, mert Braune, a német proletárirodalom legnagyobb reménysége nincs többé, de könyve soká lesz a művészet (mert igazság) és az igazság (mert művészet) példakönyve és olvasni fogják azok, akikről szól és lapokra mállva fog vándorolni köpködőkből autó-standokra, fütetlen lakásokból zöld bokrok alá, mert itt a nép valósága beszél a néphez. A mindennapot ennyire zsufolt teljességben: a dolgozókat és munkanélkülieket, a loholókat és lézengőket, az elcsüggedteket és az öntudatosakat, az önkénynek kiszolgáltatott sápadt városi élethajtásokat ilyen zökkenő nélküli íilmpergésben még nem adta senki. Igaz, hogy kissé mesterségesen huszonnégy órárara sürit mindent, de ez a sürítés a regény egyik hajtó motorja és mindennél alkalmasabb a különböző tagozódások, munkahelyek és emberek egy nevezőre hozására, az egyformaság, az összetartozás, a szolidaritás dokumentálására. A regénynek ép´ az ad életközelséget, hogy rezignációval kezdődik és a látottak, az átéltek, az átszenvedettek, az átverekedettek, az átcselekedettek hatására érlelődik ki benne az öntudat és lesz a legteljesebb „add tovább”, mert elérte célját: ennek az életnek maradéknélküli közvetítését — igazságát.

Hitler emberei véres katonásdit játszanak és elfelejtik, hogy van egy generáció, mely a militarizmust egész más síkon élte meg. Egy új német író: Georg Glaser így kezdi regényét (Schluckebier-Agis): „A kis S. ott állt a sok asszony és gyerek közt a sorban kenyérjegyére várva... Szemben velük az ucca végén katonák őrizték a szenet. Schl. folyton a katonák felé nézett. Örült nekik, mert új remény éltette, talán nemsokára ő is jelentkezhet katonának. Akkor aztán ehet annyit, amennyi csak belefér.” Itt rá kell döbbennünk egy egész ifjú generáció életére, melynek első és egyetlen élménye az éhség volt. Az éhség, mely monoton ismétlődéssel életük főélménye és egyetlen tartalma maradt. Glaser nem talál ki mesét, saját magáról ír, mert Schluckebier nemcsak ezer és ezer más Schluckebier. de elsősorban maga Glaser, akit a rettenetes német valóság kergetett ki az országutakra ós menhelyeken, zülléseken, végig a mindennél kegyetlenebb fogságba, a „Fürsorge”-ba, hogy ott minden keserűség ordító ámokfutásos lázadássá robbanjon. Glaser regénye megrázó élmény. Nincs az a raffinált irómester-ember, aki ezt a valóságköltészetet meg tudná közelíteni. A nyomor, az éhség, az ezrek egyforma, valósága új irodalmat teremt, mely mellett elfakul minden fantáziatermék és elefántcsonttoronydöbbenet. Uj láz fűti a sorokat, új birkózás, de ez nem irodalmi láz és nem szavakkal birkózás, de egy ember szavában, életmegragadásában: életbirkózás. Ezrek és ezrek egyforma életsulya nem engedi meg a papirosjátékot, de kényszeríti, hogy életből életet alkosson: telitett összevont valóságot. Az orosz éhség, a bezprizorni sulytöbblet az orosz javítóintézetek eredőjeképp megalkotta a Skidet és Kosztya Rjabcevet, a Hitlerbe torkoló német helyzet — Schluckebiert. Igy aztán érthető, hogy Hitler mért hirdet tiz éves tervet a marxizmus ellen. (Stósz)

* 30 neue Erz�ähler des neuen Deutschland. — Malik Verlag. Berlin.