A. E. Johann: Amerika Untergang am Ueberfluss (Berlin, Ullstein 1932.) című igen becsületes érzülettel írt riport könyvéiben egyik célja az, amerikai} munkanélküliség méreteit felbecsülni s képet alkotni az amierikai munkanélküliek életviszonyairól. 1931—32 telén autón beutazta keresztül-kasul az Uniót s így a tapasztalataitól számol be. Legérdekesebb megállapitásait a következőkben ismertetjük:

Senki sem tudja, hogy mennyi munkanélküli van Amerikában. Hivatalosan hat és nyolcmillió között, de a kommunisták szerint 15 millió s a szerző véleménye, hogy az igazság közelebb jár a tizenöthöz, mint a hathoz.

A viszonyokkal ismerősök 12— 13 millióra becsülik az Unió munkanélkülieinek számát.

Az Unió munkásainak száma 33 millió. Az amerikai munkások nagy tömegének bére a legmagasabb konjunktura idején sem volt több, mint 25 dollár hetenként, 1930-ban az United States Bureau of Labor Statistics egy család megélhetési költségei alsó határaként heti 38— 47 dollárt állapított meg. Tehát amerikai hivatalos adatokhoz kevesebbet keresett az amerikai munkásság nagy tömege a legendás Prosperity éveiben s, mint egy család fentartási költségeinek elméleti minimuma: ami pedig nem szokott túl magasan megállapítva lenni. Ami azt jelenti, hogy eltérően a nálunk divatos felfogástól az amerikai munkás a fellendülés éveiben sem igen jutott hozzá, hogy valamit is félretegyen.

Ha az amerikai munkás átlagos jövedelmét ki akarjuk számítani, a munkanélkülieket s a rövidebb munkaidővel dolgozókat is éppen úgy tekintetbe kell venni, mint a teljes óraszámmal dolgozókat, mert hiszen mindegyik munkás egyszer az egyik, majd a másik kategóriába tartozik. 1931—32-ben Amerikában legalább isi 11 millió munkanélküli volt, ehhez jön ugyanennyi rövidített munkaidőben dolgozó munkás s ugyancsak 11 millliót teljes munkaidővel dolgozó. A tizenegymillió teljes munkaidővel dolgozó megkeresett 330 milliót, a tizenegymillió félidőt dolgozó 165 millió dollárt, a tizenegymillió munkanélküli nem keresett semmit, úgy, hogy öszszesen megkeresett a 33 millió amerikai munkás 495 millió dollárt. Egy amerikai munkásra tehát esik hetenkint 15 dollar átlagos kereset. Más szavakkal: az amerikai munkás átlagkeresete 1931—32-ben legalább 40 százalékkal a létminimum alatt maradt.

A Newyork Association for Improving the condition of the Poor adatai szeriint minden tiz newyorki gyermek közüli hat erősen rosszul táplált s Hassan az éhenhaláshoz közeledik. A Welfare Council of Newyork City adatai szerint Newyorkban 250.000 család éhezik s ezek közül csak százezer kap valamilyen formában segélyt. A segélyreszorulók számát a városban 1 millióra becsülik. Egy segélyreszorulóra az egész tél alatt mindössze 30 dollár esett. Philadelphiáiban 1932 elején 57.000 családot kellett segélyezni; egy öttagú családra hetenként négy dollár segély jutott. Joungstownban már csak 1.5 dollár. Bentonban (a szénvidéken) legalább is kétezer gyermek egy év óta nem látott tejet. S így tovább, a példákat tetszés szerint lehet halmozni.

Amerikában, mint közismert, nincs kötelező munkanélküli segélyezés. Miért nem halnak éhen az amerikai munkanélküliek? A szerző összegyűjtött ezer és ezer választ e kérdésre a munkanélküliektől, akikkel utjában találkozott.

Mikor már nincs mit eladni, azok, akiknek szerencséjük s rokonuk van a vidéken, elmennek falura. Az elvándorlás a városokból évről-évre nagyobb mérvet ölt. Számtalan férfi hagyja ott családját s indul el vándorutra. Amerika országutjain, a tehervonatok ütközőin a munkanélküliek százezrei vannak uton. Egyik városból a másikba, egyik államból a másikba örökké hiába való vadászaton munka után. „Amikor Arizona, és Uj-Mexikó sivatagjain utaztam keresztül, éjjelente az országút és a láthatár vörös pontokkal volt beszegve: a vándorok tábor tüzei, akik Kalifornia felé vonultak munkát keresni.”

A szerző a munkanélküliek százait vette fel utján a kocsijába s ez alatt kikérdezte őket. Jegyzetei unalmasan két témát variálnak: „Mit eszik ma? Hol fog aludni ma éjszaka?” Jótékony egyesületek a szervezetek berendeztek népkonyhákat és menedékhelyeket. De ezek édes keveset segítenek a munkanélküliek sorsán. Ott is, ahol a segélyezés jól meg van szervezve, legfeljebb minden harmadik jut naponta egy ebédhez azok közül, akik rászorulnak. S az is csak akkor, ha elég korán beállt a várakozók soraiba. A munkanélküliek boldogok, ha ebédjegyet kapnak a „Hoover Kávéházba”, ahogy a szegénykonyhát elnevezték, ahol a különösen kiéhezettek órák hosszanti ácsorgás után meleg ebédet kapnak. S akik nem kapnak ebédjegyet, azok ott keresik meg ebédjegyüket, ahol a szemeteskocsikat kiürítik. Sokan vallásosak lesznek s vallásos egyesületektől tartatják el magukat. Mások lopnak s nagyon sokan koldulnak.

S hol alszik a munkanélküli, akinek az a tiz centje sincs, meg, amiért egy éjszakára ágyat kaphat? Egy munkanélküli San-Franciscóban meséli: „Most elmesélem magának, hogy aludtam, mióta San-Fnanciscóban vagyok. Az első éjszaka egy teherkocsiban aludtam. Éjfélkor másztam be s aludtam két órát. A következő éjszaka elmentem a törvényszék épületébe, ahol a fogda van... Felvittek bennünket a nyolcadik emeletre s tizenötünket betuszkoltak egy helységbe, ahol kettő számára volt priccs, úgy, hogy felváltva kellett feküdjünk. S reggel ötkor már ki kellett menjünk. Aztán egy ideig, az, igazságügyi palota pincéjében aludtam. De hamarosan ezt is megtiltották, mert a szolgáknak takarítani kellett utánunk. Aztán egy fedett világító-udvart találtam, melybe be lehetett mászni. De a házmester hamarosan észrevett s bezárta a kaput. Végül találtam egy lakatlan házat... de egy éjszaka jött az éjjeli őr s elkergetett... Végül is egy üres vizeshordóban húzódtam meg egy elhagyatott telken... azonban egy éjszaka a, tulajdonos ránk uszította a rendőrséget.” S így tovább, hajtva, üldözve, soha se bizonyos afelől, hogy ma eszik-e s mindig bizonytalan afelől, hogy ma éjjel valahol hál-e. Igy élnek az amerikai munkanélküliek milliói a Prosperity hazájában.

A második kérdés, amire szerző saját tapasztalatai alapján választ keres és ad: hogy áll a kommunizimus Amerikában. S mondja mindjárt, jól tudja, hogy válasza e kérdésre ellentmond a legtöbb amerikai tudósitó és szakértő felfogásának. Általában tagadni szokás, hogy egyáltalában volna komoly kommunista mozgalom Amerikában. Ezzel szemben a szerző azt, tapasztalta, hogy a fokozódó nyomorral a mozgalom rohamos gyorsasággal, növekszik. Természetesen nincsenek mind, akik a kommunista mozgalomban dolgoznak s magukat hozzá számítják, a pártban. Ezt csak azok engedhetik meg maguknak, akik vagy a párttól nyerik megélhetésüket vagy egyébként anyagilag függetlenek. Mert, aki Amerikában nyíltan kommunistának vallja magát, soha többé munkaalkalomra nem számithat; sőt élete is veszélyben forog. Ezért van a Kommunista Pártnak csak 15— 20.000 beirt tagja. A rokonszenvezők nagy tömege a forradalmi munkásszervezetekben, bányaládákban, acélmunkásszervezetekben s mindenféle proletár segély szervezetekbe van megszervezve. S az ilyen forradalmi szervezetekben összefogott amerikai munkások száma a szerző megállapitása szerint milliókra rug. Igy nő a radikális politikai hullám, anélkül, hogy az átlagos amerikai polgár bármit is észrevenne belőle.

Mégis szerző úgy véli, hogy a kommunizmus kilátásai Amerikában kicsinyek, ha holnap valami jó szellem megszünteti a gazdasági krizist. Mert az amerikai munkás átlaga ma még szívesen a szegre akasztja összes politikai meggyőződését egy jól jövedelmező állásért. Ha ellenben, a jelenlegi krizis krónikus marad, akkor — mondja Johann — nagy meglepetésekre lehetünk elkészülve, különösen akkor, ha a farmerek a gabona, gyümölcs s gyapottermő vidékeken is éppen úgy elnyomorodnak, mint amenynyire az amerikai ipari munkásság nagy százaléka már el van nyomorodva.(Budapest)