Ellenére annak, hogy a társadalomtudományban és a filozófiában a dialektika győztesen került ki a logikával vivott harcból a tudományok többi ágában sehogysem vagy láthatólag alig tud térthóditani. Pedig Engels szavai szerint: „a dialektika... a természet” társadalom és gondolkozás általános mozgására és fejlődésére vonatkozik.” (Antidühring) Törvényei tehát éppen úgy érvényesek a többi tudományokra is, mint a társadalomtudományra és filozófiára. S alkalmazása mégis késik.

A természettudományokban történt hatalmas átalakulásokat minden ismertetésükre szánt könyv logikusan állítja be. A népszerűsítőket a logikától nem tántorítja el az sem, hogy könyveik teli logikátlan zavarossággal. Az időbeli sorrendet megtartani nem tudják s hogy tárgyukat logikusan fejthessék ki a legzavaróbb kerülőutakra kénytelenek vinni olvasóikat.

A természettudományokban napjainkban a legnagyobb átalakulást kétségkívül az Einstein-féle relativitási elv hozta. Tudományunknak oly gyökeres átalakulását vonta maga után, amilyenre még alig volt példa a történelemben. „A fizikának évszázadok óta fennálló, de immár düledező épületét teljesen lebontva, helyére egy új, teljesen új stílű palotát állított fel, az új épülethez azonban felhasználta a lebontott régiből használhatóan megmaradt alkatrészeket.” Ezt a találó hasonlatot használja bevezetésében majdnem mindegyik, a relativitás elméletével foglalkozó könyv. Az elv kifejtését azonban folyamatosan eszközlik, úgy, bogy a düledező épületre ráhuznak még egy emeletet, a speciális relativitási elvet, majd tetőt raknak rá az általános relativitás elvből. Persze, hogy így aztán nem érti az olvasó, hogy mennyiben szilárdabb az új, mint a régi épület.

Itt nem lehet célunk az, hogy a relativitás elvét dialektikusan ismertessük, viszont mégis megkíséreljük, hogy az elkövetkezendő népszerűsítők figyelmét felhívjuk a relativitási elv kifejlődésének dialektikus voltára.

A klasszikus mechanika belső ellentmondásait (ezzel a kifejezéssel) már Riemann is meglátta. Ezek a belső ellentmondások leginkább a fénytanban mutatkoznak meg. És pedig:

1.  Az étherelmélet, amely a klasszikus fizika fénytanának elengedhetetlen kelléke az éthert kénytelen ad abszurdum ellentmondó tulajdonságokkal felruházni. Az éther igen nagy rugalmasságú szilárd test, ugyanakkor ritkább a legritkitottabb gáznál.

2.  Ezzel egyidőben lép fel az a kérdés, hogy nyugalomban van-e az éther vagy pedig az égitestekkel együtt mozog? A kísérletek egymással homlokegyenest ellenkező eredményre jutnak. (Fizeau és Michelson kísérlete.)

3.  De, ha már szóba került a „nyugalom” kérdezzük, létezik-e és mit értünk alatta? Ez a kérdés a fizika egy másik, mondhatjuk alaptanába a mechanikába vág. És a mechanika nem tud rá felelni, bár ő maga alapaxiomájában használja is ezt a fogalmat (tehetetlenség elve).

4.  De maga a geometria, a mechanika váza sem kritika feletti. Az euklidesi 5. posztulátum bizonyíthatatlan és kihagyásával már Bolyainak is sikerült egy használható geometriát megállapítania.

Ezekből a nagy vonásokban összeállított példákból is megdöbbentő meggyőzőerővel ugrik” elénk, mennyire ingatag volt „legbiztosabb,” „exact” tudományunk s mennyire önmagával meghasonlott, alapjaiban mennyire telve volt tényleg belső ellentmondásokkal.

Természetesen ez nem maradhatott ennyiben, A belső ellentmondások „forradalmasították” a fizikát. A tudomány ezek kiküszöbölésére, megsemmisítésére kényszerült.

A történelmi hűség kedvéért rá kell mutatnunk, hogy nem hiányzott ebből a harcból az opportunizmus sem. Eklatáns példa erre Poincaré, ki a következőkben igyekszik elintézni az éther kérdését:

„Nem törődünk vele, vajjon tényleg létezik-e az éther, csak az a fontos, hogy minden úgy játszódik le, mintha tényleg létezne.”

Az ellentmondások kiküszöbölésére irányuló erőfeszítésekből győztesen az einsteini speciális relativitási elv került ki. A speciális relativitási elv pedig nem más, mint a klasszikus fizika negációja. Állítsuk csak szembe a klasszikus fizika egyes tételeit a speciális relativitás elvének megfelelő tételeivel és rögtön belátjuk, hogy, ha a klasszikus fizikát a dialektika tézisének fogjuk fel, úgy a speciális relativitás elve ennek pontos antitézise.

1. A klasszikus fizika bevallja, hogy eddig nem sikerült megtalálni mechanikai úton az abszolut rendszert, de megtalálásának lehetőségét sem ezen, sem más úton nem zárja ki, magáról az abszolut rendszerről pedig mint még homályban lévőről, de természetesen létezőről beszól. Ez megmutatkozik a további keresésekben is (pl. a „nyugvó” éther keresésében), sőt Neumann nevet is ad hipotétikus nyugvó testének, alfatestnek nevezve azt. A klasszikus fizikának ezt a felfogását negálja a speciális relativitás elvének 2. posztulátuma, amely az abszolut nyugvó létezésének kimutatását lehetetlennek nyilvánítja és azt, mint fizikailag ki nem mutathatót, száműzi a fizikából.

2. A klasszikus mechanika sebességek összegezési tételét is negálja Wis relativitás. Ugyanis, a Lorentz transformációból következőleg, ha bármilyen két sebességet adunk is össze, legyenek bár csak lényegtelenül kisebbek, mint a fény terjedési sebessége, összegük sohase, érheti el ezt. Például: a klasszikus mechanikában, ha két egyirányú, egyenként 299.999 kilométeres másodpercenkénti sebességet öszszeadunk, a rezultáns 599.998 kilométeres másodpercenkénti sebesség lesz. A speciális relativitás elve azonban azt mondja, hogy e két sebesség összege kisebb 300.000 kilométernél másodpercenként. 3. A klasszikus fizika az időt és hosszuságot abszolutnak állította, a speciális relativitás elve kimutatja, hogy mind a kettő függ a sebességtől és ezzel arányosan változik is. Erre képletet is ad. 4. A klasszikus fizikában a sebesség határértéke a végtelen, a speciális relativitásban a fényterjedés sebessége.

Ez a néhány szembeállítás elég is, hogy bebizonyítsa a speciális relativitás elvének antitetikus voltát a klasszikus fizikával szemben.

De a speciális relativitás elve csak a relatíve egyenesvonalba és egyenletesen haladó rendszerekre vonatkozik. Ezekre állapítja meg a fizika törvényeinek egyaránt való érvényességét. De vajjon ezek a rendszerek kivételes helyzetet foglalnának el a természetben?

Ez a kérdés indítja meg a többi, nem egyenes vonalban, illetőleg nem egyenletesen haladó rendszerek megvizsgálását és vezet el az általános relativitás elvéhez. És ez a quantitative megváltoztatott vizsgálódás qualitativ elméleti változást hoz.

Állítjuk, hogy ha helyes volt a klasszikus fizikát mint tézist, a speciális relativitás elvét mint antitézist felfogni, úgy az általános relativitás elve a szintézis helyét foglalja el.

Hogy mennyire nemcsak quantitativ változást idézett elő a vizsgálat kiterjesztése, azt bizonyítja:

1.  Hogy az általános relativitás elve negálja a speciális relativitás elvének első alaptételét, a fényterjedés sebességi állandóságának elvét, kimondva, hogy a gravitáció hatására a fény sebessége a hatóerővel arányosan változik.

2.  A negáció ezen főtételének negálása magával vonja a többi tételek negálását is, mert a fény terjedési sebessége mint állandó szám szerepel a speciális relativitás elvének minden tételénél és transformációs képleténél is.

De vajjon azért, mert az általános relativitás elve a speciálist negálja, amely viszont a klasszikus fizikának a negációja, visszatérést mutat-e a klasszikus fizikához? Már az első rátekintésre nemmel kell felelnünk. A fizika befutotta a dialektikus görbét és hatalmas fejlődést mutat.

Miben áll ez a haladás, mivel vitte előbbre a tudományt az általános relativitás elve?

Láttuk, hogy a speciális relativitás elve a klasszikus fizika egyes tételeit negálja, de a klasszikus mechanika — tehát egyszersmind a klasszikus fizika — alapját, az euklidesi geometriát érintetlenül hagyja és a maga számára is érvényesnek ismeri el. Az általános relativitás elve éppen ezt az alapot változtatja meg és csak gyakorlati kérdésekben, ott is csak bizonyos határok között ismeri el használhatóságát, mint a valóságtól praktikusan lényegtelenül eltérő rendszerét.

Az euklidesi geometria és a Descartes-i koordináta rendszer volt az az alap, amelyen úgy a tézis, mint az antitézis felépült. Ezt az alapot változtatja meg a szintézis és a fizika törvényeit új alapra, a gravitációtól determinált Minkowsky-féle koordináta rendszerre helyezi át. Vagyis úgy a tézis, mint az antitézis eredményeit átveszi, de új alapokra helyezve lényegükben megváltoztatja azokat.

Látjuk, hogy a relativitás elvének fejlődése teljesen a dialektika szabályainak megfelelően ment végbe. Az újjáemelt épület így tényleg stabilabb a réginél és stabilitásába (nem: változhatatlanság!) vetett bizalmunkat csak megerősítheti az, hogy magában foglalja a lerombolt épületnek azokat a részeit, amelyek a vihart kiállották.

Ugy látszik, hiába a dühringektől a legeslegmodernebb pszichoana-litikáig minden ellene irányuló támadás, hiába az állandó elhallgatás, elmellőzés, a dialektika minden téren megfelel és ha fejlődésről van szó, megállja a helyét. (Nagyvárad)