A német ellenforradalom — legalább is úgy látszik — maradéktalan győzelmet aratott és a diadal külső, járulékos jelenségei, — mint amilyen mondjuk a monarchia visszaállítása — már tisztán a vezérek kedvén és taktikai belátásán mulik. Azon, hogy mit tartanak éppen a fontosabbnak.

Az ellenforradalom sikere mindenki ellőtt magától értetődik, aki tekintetbe veszi, hogy olyan országról van szó, ahol a szociáldemokrácia volt majd másfél évtizeden át a legfontosabb tényező. Mindenütt így van ez és tagadhatatlan, hogy a szociáldemokrácia csak ott van emelkedőben jelenleg, ahol még soha nem volt uralmon, ahol így még a tömegek nem tudhatják, hogy olyan politikai lángelmékről van szó, akik után nem nő fű.

A német nép kitapasztalta ezt. Az ellenkező végletbe csapolt át és ez ellenszenves baloldali középpártból történt kiábrándulása után a Hitlerék jobboldali középpártjához csatlakozott, melynek vezérei pedig nem sokkal különbek szellemileg és jellem dolgában is csak valamivel értékesebbek, mint a szociáldemokraták vezetői. De a tömegek nem tehetnek politikai iskolázatlanságukról. Szociáldemokrata rezsim alatt gazdagodhatik a szakszervezeti- és pártbürokrácia, egekig nőhet a korrupció és növekedhetik a nagytőkés érdekeltségek befolyása, de a nép politikai érzéke nem növekedhetik.

Mert a szociáldemokráciát hibás elméleti elgondolásuk és kényszerű szociális demagógiájuk (hiszen a munkások tartják, őket az élen) közötti összhang-keresés olyan gazdaságpolitikai ellenmondásokba kergeti, Németországban csak úgy, mint egyebütt, hogy ezek az egymásnak ellenmondó intézkedések alkalmasak arra, hogy a munkásság tisztánlátását elhomályosítsák és elrejtsék előttük az igazi gazdasági összefüggéseket. Végső fokon a szociáldemokráciának ezek a „belső ellenmondásai” (természetesen ezeket nyugodtan lehet „a kapitalizmus többi belső ellenmondásai” közé sorolni) az oka annak, hogy a szociáldemokrata, rezsimek szükségszerű összeomlással kell. hogy végződjenek mindenütt.

Kétféle rendszabályokkal dolgozhatik egy szociáldemokrata gazdaságpolitika a munkásság érdekében. Vagy látszatintézkedéseket tesz. de ennek határt szab a népesség öntudata és műveltségi foka. Vagy tömegei nyomására olyan politikát folytat, moly a kapitalizmust sulyosan megterheli és aláássa létalapját, akkor, amikor az egész rendszer viszont a kapitalizmuson épül fel. Ilyen politika természetesen csak szociáldemokraták előtt lehet lehetséges! Az állami beavatkozásról és az ipar „fokozatos” kisajátításáról szóló képtelen elméletük szükségszerűen csak kudarccal végződhetik mindenütt.

A gazdasági életben vannak dolgok, ahol nem lehet „átmenetekkel” dolgozni. Vagy-vagy. Lehet gazdálkodni úgy is, hogy a termelés alapja a magánkézben lévő tőke és az emberek és a technika, mai fejlettségi fokán lehet gazdálkodni úgy is, hogy a termelés az állam számlájára folyik. Mind a két módszernek megvannak a maga előnyei és hátrányai: úgylátszik, hogy a magánkezdeményezésen alapuló, „kapitalista” gazdálkodásnak ma már több a hátránya, mint azaz előnye. A „fokozat”, átmenet nem képzelhető el a kettő között. Az orosz forradalom is kénytelen volt gyors ütemben egymás után államosítani a bankokat és a nagyipart. Másként nem is tehetett, — még ha akarta volna sem. A szociáldemokrata bürokrácia azonban mindenütt meg akarja csinálni a fából vaskarikát; a kapitalizmus személyi előnyeit is élvezni akarja (képviselősdi, miniszterkedés, nagy jövedelmek, vidám élet) viszont a munkásság kielégítésére olyan szociális politikát akar folytatni, hogy szavazóit el ne veszítse, ami sulyosan megneheziti a termelést.

Hiszen ennek sok egyéb oka ab van a szociáldemokraták részéről, többek között a kapitalizmus örökkévaló voltába vetett hit, de a „fokozatosság” ideológiájának okát talán mégis ott kutatjuk a legjobb helyen, ha abban látjuk a forrást, hogy a szociáldemokrata vezérek, illetve szakszervezeti boncok ideológiai alátámasztói a pártlapoknál és egyéb párthivatalokban nem akarnak lemondani a. mai élet szépségeiről. Mondhatjuk úgy is, hogy ők nem azért lettek szocialisták, hogy lemondjanak a kapitalisták luxuséletének gyönyöreiről. Sőt ellenkezőleg; ők azért mentek oppozicióba az „átkos” kapitalizmussal szemben, hogy nekik is mindaz meg legyen, ami a született burzsujoknak. Erre még ma is aránylag legjobb módszer a munkásvezérség, mert a tőke sokhelyütt még mindig szükségesnek látja a munkásvezérek lekenyerezését. A legkönnyebb módszer is, mert a legkevesebb intelligencia kell hozzá, hogy valaki a „forradalmi szociáldemokrácia” vezéralakja legyen, hiszen ezek a: népszerű hősök abban különböznek leginkább a Lánchid kőoroszlánjaitól, hogy míg ez utóbbiaknak nyelvük nincsen, a szociáldemokrata oroszlánoknak főleg a nyelvük a legfontosabb és legnagyobb alkatrészük.

És ezek az emberek kerültek Németországban uralomra 1918 végén. A forradalmárok lemészárlása után megkezdődött ez a politikai kettősség. Boldogan sütkéreztek a hatalom árnyékában, úgy érezték magukat, hogy ők is előkelő emberekké váltak és felemelkedtek a nemesi osztályba. Erhard kapitány, a híres ellenforradalmi különítmény parancsnoka megemlíti emlékirataiban, hogy Noske, a parvenü népámító, olyan bizalmas hangon akart vele beszélni egy izben, „mintha mindketten ugyanazon a szemétdombon nevelődtek volna.” Erhard természetesen visszautasította a konfidenciát egy olyan senkitől, mint egy szociáldemokrata hadügyminiszter, aki a „Wilheim” nevet „Wilíem”-nek ejtette ki, külvárosi dialektusban beszélve. Az ember a szolgáját megfizeti, de konfidenciát nem tűr tőlük. Nyugdijat azt kaphat. Noske is fog kapni, mint nyug. hannoveri tartomány főnök. A többi Noske is fog kapni nyugdijat a német fasizmustól, ha nem is 50.000 márkát, mint amennyit jelenleg kap évente Scheidemann elvtárs azoknak a szolgálatoknak a jutalmazásáért, amit a német munkásmozglom tönkretétele körül kifejtett a nagytőke érdekében.

Általában nem mellőzhetjük a nyugdijkérdés tárgyalását, ha a német ellenforradalom kilátásáról és az ú.n. egységfront problémáról beszélünk. Bár kevés valószínűsége van annak, hogy a német szociáldemokrácia vezérei, hacsak nem látnák az életüket közvetlen veszélyben, erélyes önvédelemre határoznák el magukat, mégis bizonyos eszélyesség azt diktáltatja a német fasizmussal, hogy a biztonság kedvéért a szociáldemokrata funkcionáriusok egzisztenciáját tegye lehetővé továbbra is. Vegye majd őket állami alkalmazásba a korporációkban, vagy adjon nekik nyugdijat, hogy dicstelen életüket minél tovább eltengethessék, még hosszú ideig hirdetve a német munkásosztály tudatlanságát és politikai erőtlenségét, ami lehetővé tette, hogy ők komoly politikai tényezőkké váltak egy nagy birodalomban. Már régen abban látjuk a, legfőbb rugóját a szociáldemokraták magatartásának a Hitlerizmussal szemben, hogy veszélyeztetve látják-e a S. P. D. és az ADGB vezérei élet és vagyonbiztonságukat. Ha nem, akkor nyugodtan tűrnek mindent. Ha igen, akkor mozgolódni fognak, akkor még forradalmárok is lesznek esetleg. Hitlerének nyilván lesz annyi eszük, hogy nem sajnálják már azt a kis pénzt a szociáldemokrácia semlegesítésére. A néhány ezer bonc nyugdiját kibírja a német birodalom költségvetése. Még a nagyiparnak is megérné, hogy saját zsebéből fizesse ezt a nyugdijat, ha ennek az árán aztán hajrá, ramehet a munkabérekre és általában hozzáláthat a munkásmozgalom felszámolásához.

Ez még mindig olcsóbb volna a nagyiparnak, mint a szociáldemokrata gazdaságpolitika, mely a kapitalizmus alapján áll ugyan, de kényszerű szociális demagógiájuk miatt aláássák a termelés rentabilitását. Érthető az ellenszenv az ilyen rendszerrel szemben.

A német nagyipar versenyképességét még lehetne növelni a munkabérek és a szociális terhek csökkentése árán.

Ezt tulajdonképpen belátták a szociáldemokraták is. még hozzá már úgy 1927--28-ban. Ők is kezdték hirdetni, hogy a munkások érdekeit összhangba kell hozni a termelés érdekeivel. Ez volt az istenben boldogult „gazdasági demokrácia” ideológiája, ami végeredményben semmit sem különbözik a fasizmustól, hiszen Mussolini sem akar mást, sőt Olaszországban pontosan megvalósult a szociáldemokrata ideál. De a szociáldemokraták számára tulajdonképpen alkalmatlan jelszó a gazdasági demokrácia. Azért is kellett elejteniük. Mi szükség van akkor a munkásságnak a szociális demokráciára, az egész nagy felhajtásra a marxizmussal, Engelssel, Bebellel, Liebnechttel, ha ők is azt hirdetik, hogy alá kell rendelni az érdekeket? Mért szavazzon a munkás a szociáldemokrata listára, amikor a többi polgári párt is a gazdasági demokrácia programját hirdeti? Egy olyan párt, illetve mozgalom, mely teljes egészében félrevezetésen épül fél és a munkásság tudatlanságára számit, nem hirdethet olyan jelszót, amely becsületesnek nevezhető bizonyos szempontból. Ők soha sem lehetnek őszinték, mert azzal feleslegessé tennék önmagukat.

A nemzeti szocialisták tehát csak folytatni fogják azt, amit a szociáldemokraták elhagytak a gazdasági demokrácia elejtésekor.

Mint ahogy mindenben csak azt folytatják, amit a szociáldemokraták nem egészen dicstelenül megkezdtek. Semmibe veszik majd a demokráciát? Ej, hát Ebert köztársasági elnök is kiküldötte Müller tábornokot a szász demokrácia feloszlatására 1923 végén! Kíméletlenül fogják letörni a munkásságot? Megtette azt más is, egyebet is, mást is: hiszen él még ma is Scheidemann, Noske, Severing, Zörgiebel, Grzeszinski, Sollmann s még számosan ebből a diszes névsorból. Kormányzásra alkalmatlan ember lett a kancellár? Tehetségtelenebb emberi nem tudnának a nácik sem találni a kancellári hivatalra, mint Müller-Franken Hermann szociáldemokrata kancellár volt, aki pl. lehetségesnek tartotta azt, hogy a Young-terv komoly életet éljen? Nem égbekiáltó szégyen az” hogy Hugenberg és Hitler többek között arra hivatkozhatnak a szociáldemokratákkal szemben, hogy nekik volt igazuk, egyszerűen ők voltak az okosabbak a Young-tervet illetően, amikor azt állították, hogy a Dawes-terv előnyösebb Németország számára, mint az új terv, mert az a termelési indexet veszi alapul. A szociáldemokraták jobban hittek a kapitalizmus erejében, mint Hugenberg, aki megjósolta a termelés és az export nagy visszaesését. Tehát ők még mindig hivatottabbak arra, hogy egy államot vezessenek mint a szociáldemokraták. Hugenberg nem hitt a kapitalizmus szilárdságában, a „szociálista” Müller Hermann igen. Ehhez nem kell kommentár... Igy megérthetjük a német nép undorát.

És végül kik juttatták a fasisztákat uralomra? Ebert volt az, aki először nevezett ki tiszta jobboldali kormányt Cuno vezetésével. Ez a Cuno később Hitlerékhez csatlakozott, ami jellemző Ebert emberismeretére. A Hitler kormány két hét alatt többet végzett, mint a „forradalom” 14 éven át abban a tekintetben, hogy megtisztította a hivatalokat a neki nem rokonszenves¹ elemektől. A szociáldemokraták nem is tették ugyanezt, mert ahogy a burzsoázia rászorult az ő támogatásukra a munkássággal szemben, éppen úgy ők is rászorultak a reakciós bürokrácia támogatására a néppel szemben, mely különböző forradalmi követelésekkel zavarta a szociáldemokraták nyugodt emésztését, akiknek a számára pedig társadalmi emelkedésükkel véget is ért a szociális forradalom. A buta munkásság ezt sohasem érti és mindig különböző „meggondolatlanságokba” akarja belehajszolni érett megfontolása vezéreit, akik igazán többet veszíthetnek, mint a munkások. Mert könnyű a prolinak: nincs semmije, de neki egy érdemdus munkával eltöltött élet után kényelmes polgári jólétet kellene kockáztatnia. A munkások tehát valódi osztályellenséggé válnak, amikor kívánságaikkal ennek a nyugodt polgári kosztnak kockára vetését kívánják.

Ezek helyett jöttek a nácik. A veszteség igen relativ. Olyan jó szociálista, mint Zörgiebel szaktárs volt, mindig lesz az új berlini rendőrfőnök, Lewetzow admirális is. Göhring is mindig van olyan meggyőződéses marxista forradalmár, mint a bohémkülsejü Severing szociáldemokrata életművész volt.

A szociáldemokraták bűnlajstromát oldalakon, sőt köteteken át lehetne folytatni, de minek... Például a külpolitikában Németország sokkal többet tudott volna elérni, ha nem a szociáldemokraták vannak az élen, mert ezeknek az embereknek hozzánemértése s az a körülmény, hogy mindig csak saját kényelmüket nézik, lehetetlenné tette, hogy erélyesen lépjenek fél akkor, amikor az erély és bátorság határozottan eredményes lett volna.

Mi a Hitlerizmus jövője? Ugyanaz, mint a szociáldemokráciáé, még ha különb emberek is ezeknél. A német kapitalizmus válságának végeredményben nem belső, hanem az imperialista korszak hanyatlásában rejlő okai vannak. Ezen Hitler sem tudhat segíteni, mint ahogy a szociáldemokraták sem. A német válság növekedni fog tovább is. Nem is oldható meg egymagában. A német iparállam problémája nemzetközi. Ha Németországban államosítanák a nagyipart, a bankokat és a nagykereskedelmet, még az sem sokat segítene a német gazdasági válságon... A német nagyipari apparátus, problémája nemzetközi probléma, amit csak egységesen lehet megoldani a világ többi nagy bajaival.

Az biztos, hogy Hugenberg nem lesz. rosszabb gazdaságpolitikus, mint a szociáldemokraták voltak. Ő is mindent megtesz a kapitalizmus érdekében, ami módjában áll és az eszközei következetesebbjei lesznek, mint elődjeié. Az ő eszköze és karhatalma Hitler. Nagyszerű gazdaság demokrácia fog kialakulni Németországban, demokrácia alatt azt értve, hogy a „termelés” érdekei a legmesszebbmenő tekintetbe fognak vétetni. Még pedig államilag kötelező erővel! Hogy a munkásság mit fog csinálni Németországban? Megállapithatatlan... Jósolni most nem lehet. Minden lehetséges, csak az egységfront — nem. (Budapest)