Azt az új magyar regényt, amit a fiatal Pap Károly írt,¹ nem lehel csupán az írói egyéniség sajátos, s a magyar irodalom csak szorványosan mutatkozó jelenségének tekinteni. Több annál. Az új irói generáció egy rétegének idegen irodalmi irány felé való orientációja.

Pap Károly regénye zsidó regény abban az értelemben, ahogy vannak magyar és francia regények; zsidó nem csupán abban, hogy a Biblia-korabeli héber Judea plutokráciás társadalmát tükrözteti, de szellemében és felfogásában is. A judaizmus szellemi hatókörét tulajdonképpen nehéz pontosan meghatározni, mert szinte átmenet nélkül siklik bele a krisztiánizmusba. (Nem a messiánizmusra gondolunk itt (Krisztus, a „fölkent” görög kifejezése annyi, mint a héber messiás), hanem a kereszténység szociális principiumaira.² Ha pedig krisztiánizmusról beszélünk, akkor csak judaikus szellemhatásokkal szaturált szellemáramlatként foghatjuk fel a kétévezredes kereszténység eszmei lényegét.³ Pap Károly regénye azon a határvonalon mozog, ahol a judaikus szellemiségből kibontakozott a „krisztiánista” szellemáramlat. A szerző ezt maga nem mondja. Az őskeresztónyi gondolat észrevétlenül bujik meg, talán öntudatlanul is a galilei Michael sorsában. Ez az emberi sors egy téveteg, a biblikus légkörben szinte prófétai ember martir-sorsa. Ez az emberi sors, az, amely évezredek legendám át krisztusivá kristályosodott a vallási képzelgések hatása nyomán. De ott a messzi multban, az őskereszténység kezdeti periódusát megelőző időkben még feltehetően Hillel⁴ eszméinek szelleme él és ebben a galileai Michaelben láthatóan úgy rügyeznek ki Hillel tanításai, ahogy azok az ős-kereszténységben is később kiterebélyesedtek. A Jézusnak tulajdonított tanok (már Bruno Bauer megállapította, hogy Jézus nem volt történeti személy) a maguk eredeti zsidó felfogásában szólalnak meg Pap Károly Michaeljében, majd csak úgy, ahogy a különben revizionista Máté Evangéliuma is értelmezi, hogy a galileai Jézus tanítása a mózesi emberszeretet ós zsidó lélek istenkeresésnek megnyilatkozása.

Ezzel már fel is fedtük a regény gerincét. Lényegét pedig abban lehet összefoglalni, hogy Michael hiába küzd a maga naiv hitével az írástudók dogmatizmusa ellen, hiába az értelmetlen korlátok ellen: elbukik.

Ez a regény 1932 nevemberében jelent meg, a szociális harcok viharos telén. Ez a regény mégis messze áll életünktől nemcsak korfestése, de felfogása miatt is. Még analógiákat sem lehet.találni benne, amivel egyébként szívesen hivalkodnak antikizáló mai művek, nem tudván, hogy a történelemben semmi sem ismétlődik, a jelen törekvéseit csak a jelen viszonyai alapján lehet megérteni és a jelen eseményeinek igazolása céljából a multra való hivatkozás egyenesen megtévesztő lehet. Pap Károly mentes ettől a megtévesztő szándéktól, ami azonban nem csökkenti művének alapvető hibáját. Mégis: mindamellett, hogy ez a regény sem a ma, sem a tegnapok történetének regénye, hogy egy ember vajúdó életén kívül még csak bepillantást sem enged vajúdó társadalmakba, hogy az osztályharcok dübörgő valóságát elrejti nyomorékok és bénák rikoltó szegényhada mögé, mégis: ez a regény egy nagytehetségű író munkája. A marxista irodalombirálat a maga teljes valóságában látja meg a polgári elbeszélők korszerűtlenségét, de írói tehetségek letagadása nem lehet a feladata. Pap Károly írói elhivatottságát nem is vitatjuk. A soproni zsidó pap fia olyan magyar stiliszta, amilyen kevés van a mai magyar irodalomban. Kifejezőereje meglepő és nyelvezete anélkül is biblikussá válik, hogy archaizálna. Irói kiforrottsága szinte egyedülálló a mai magyar irodalom fiataljai között. Ám nem csupán a marxista irodalomkritika marasztalhatja el Pap Károlyt korszerűtlenséggel. A polgári irodalomtörténet sem tehet mást, minthogy ezt a fiatal írót visszautalja vagy harmincesztendővel, ha be akarja illeszteni művét az irodalmi folytonosságba, Pap Károlynak a legendák világát életrekeltő irásművészete nem hozható vonatkozásba a m a i polgári magyar irodalommal. Még azzal sem, amely zsidó szellemben íródik. Az irodalomfejlődós útja ép´ úgy nem képzelhető el átvezető szakaszok nélkül, mint a társadalomé. Pap Károly irásművészete nem tart kapcsolatot a legujabb magyar irodalom semmiféle válfajával, vagy irányával. Nem sarjadhatott természetesen belőle. Harminc esztendővel ezelőtt a zsidó-keresztény legendák korszaka már lezárult a magyar irodalomban, akkor, amikor Ujvári Péter az újabb magyar irodalom zsidó témakörét ezekkel az irásaival megalapozta. A kapitalizmus fejlődési periódusának polgári társadalmában jelentkező zsidó irodalomnak ez akkor természetes jelensége volt. A zsidó mult legendaszerű feldolgozása a megkonzerválódottságából kilépő zsidóság ideológiai visszafeléélése. Csakhogy ezek az írások akkor is csak fundamentális lényeget hordtak magukban, de nem irodalmi célkitűzést, amit éppen az író továbbfejlődése bizonyít. Ko-runk zsidóságának társadalmi problémáit dolgozza fel irodalmi munkássága további során. Ha tehát a zsidóság zsidóvonatkozású irodalmi eredményeit tekintjük a magyar irodalomban, akkor azt látjuk, hogy fejlődésében elérte a kor szinvonalát. Pap Károly azonban nem onnan indul, ahová elődei elérkeztek, hanem ahonnan elődei elindultak!

Ennél a megállapításnál most eljutottunk oda, ahol meg kell vizsgálnunk Pap Károlynak, a tehetséges fiatal magyar írónak azt a lépéset, amely végzetesebb a versenyfutó lemaradásánál. Pap Károly a kilencszázas évek szellemi mélységéből nehezen tudja többé felküzdeni magát. A zsidó intellektuel, aki belemerült az elmult korok lelki hinárjába, annak füle nyilván süket a ma problémái iránt, sőt a történelem mélyen morajló osztályküzdelmeit sem tudja többé meghallani. Az Evangélium rossz iránymutató. Aki a héber fóliánsok mellől előbb az Evangéliumhoz tévelygett és onnan vissza a Bibliához, az már inkább visszalépett, mint előre. De mért lépett vissza Pap Károly?

Most el kell őt egy pillanatra hagynunk és oda kell tekintenünk, ahol az új magyar polgári irodalom készül. Oda kell figyelnünk, ahol évtizedek óta abban tetszelegnek írók és szerkesztők, hogy irányt szabnak az új magyar irodalom fejlődésének. Mintha nem tudnák, hogy almai ép´ úgy nem lehet csinálni, mint forradalmat. A társadalom formálja ki az írót és a szerkesztő urak legfeljebb csak — irodalompolitikát csinálhatnak. De ezt aztán csinálnak is! Igy született meg irodalompolitika is. amely egy napon manifesztálta, hogy a zsidó irók pedig irjanak zsidó regényeket. Adják azt, ami a lényegük. Móricz Zsigmond a „magyar” író volt a szülőapja ennek a gondolatnak indjárt fel is magasztalt egy zsidó szatócsregényt. Abban a folyóiratban, ahol évtizedeken át zsidó regényről még bírálat sem láthatott napvilágot, zsidóktól zsidó regényeket és novelláklat követeltek. Látszólag a liberalizmus kiszélesedése volt ez, de lényegében még sem volt egyéb, mint a fajvédők faji álláspontjának elfogadása irodalmi szellemben, szabadelvű opportunitással. Nem feladatunk, hogy a kérdés körül feltornyosodott vitákat ismertessük, inkább azt kell néznünk, bogy egy olyan polgári írót, mint amilyen Móricz, miféle felfogásbeli átformálódások hajtanak arra, hogy az új magyar írók közül a zsidókat a regionalizmus területére szorítsa. A kérdést csak osztályszempontból világíthatjuk meg. Móricz tipikus polgári író, osztályhelyzetében ma kis vagy középpolgár, aki paraszti származásából magával hozott élményanyagával dolgozik. A parasztban nem az elnyomott osztályt látja, hanem azt a magyart, aki faji karakterében is teljesen különbözik a városi uraktól, tehát életkörülményei is másként alakulnak. A parasztság osztátyrétegeződése sem kan kihangsulyozást Móricznál. Móricz „a” parasztíró, „a” magyar író, aki a magyar életről ad „reális” képet. A nacionalista szemlélet általánosító eszközeivel ól, a népet társadalmi egységnek fogja fel. És ahogy ő egész egységében véli regénybe belerajzolni a „magyart”, úgy mondja a zsidóknak is, hogy írjátok meg „a” zsidó regényt.

A nacionalizmus kidomborítása az osztálylényeg elhomályosításával; csupán a felszínen jelentkező problémák móriczi eszközökkel való felvetése — ez az, ami ebből az irodalmi vajudásból egyedül megszülethet, Móricz elfelejtette, hogy a zsidóság asszimilációja a zsidóságot kiemelte a maga zárt népi egységéből és az a zsidó származásu író, akihez ő szól, talán már a hitfeleklezeti életből is kiszakította magát „A” zsidó regényt megírni ma már aligha lehet. Irni lehet zsidó burzsoákról. kispolgárokról vagy zsidó szálrmazású proletárokról. „Zsidó” népi sajátosságot várni olyan írótól, aki magyar kulturában nőtt fel, a zsidósággal pedig nincs egyéb kapcsolata, mint egy nagyapai emlék (1. Pap Károly elbeszélését a Mult és Jövő januári számában), bál ez bizony kevés a népi sajátosság kidomborításához. Ha Móricz a. zsidó íróelődökre gondolt és arra, hogyha azok tudtak zsidó népi sajátosságokat kitükröztetni műveikből, akkor a maiaknak is kell tudni, bizony alaposan téved. A magyar-zsidó irodalom csak azt az átmeneti korszakot tölthette be, amelyet a zsidóság is megtett — a. kapitalizmus fejlődési folyamán — izoláltságából a polgárosulásig, amelyet maguk a zsidó írók is átéltek a gettótól az asszimiláció beteljesedéséig. Ez a korszak már lezárult. Magyar-zsidó irodalomnak csak multja van, de jövője nincs többé.

Az irodalomnak feladata van, amelyet el kell végeznie. A magyar irodalom zsidó témaköre irányzatos törekvéseiben már elvégezte a maga feladatát. A zsidóság történelmi szerepét vagy az emancipációs korszakban bekövetkezett átalakulási folyamatát a polgári, irodalomszemlélet keresztmetszetében már felfedte. Ezen a vonalon újat már nem hozhat. Itt tehát nem arról van szó, hogy esetleg nem akadhat egy olyan írói tehetség, aki ugyanazt az utat teszi meg a hegyvidéki gettótól Budapestig, amit elődei, — hogyne, hiszen ilyen asszimilációs fejlődésnek még manapság is tanui lehetünk, — de ha az előző irodalmi periódus eszközeivel él, helyesebben, ha életszemléletében a polgári társadalom felfogását nyilvánítja, csak olyan ösvényen tapos, amelyet lejártak előtte. Az irodalomnak pedig nem lehet feladata önmaga ismétlése. (Az új zsidó irodalom kifejlődhet akár Palesztinában, ahol a kapitalizmus új zsidó nacionalizmust élesztget és új formákban jelentkeznek a társadalmi ellentétek, kifejlődhet Lengyelországban, ahol még érintetlen jiddis tömegeik! élnek, legfőképpen pedig a Szovjet-Unió zsidó territóriumain, ahol a zsidó népi sajátosságok immár a felszabadított proletáriátus országában izmosodnak és társadalmi problémáik nem izolált nemzetiségi problémaként, hanem a szocialista társadalom egyetemleges problémájaként jelentkeznek.) Továbbmenve azonban az irodalmi szempontokon, nem szabad figyelmen kivül hagynunk az élet való tényeit sem.

A zsidóság hova-tovább elmosódik a magyar néptengerben, faji jellegzetességei elkopnak, hozzáidomulnak a környezethez. (Utalnunk kell itt a frappáns amerikai példára, ahol tudvalevőleg a zsidó tömegek népi nyelvükben, a jiddisben élnek, önálló kulturával rendelkeznek és mégis számuk a bevándorlás megakasztásával mindinkább csökken, mert az új generációk már az angolszász kulturában olvadnak fel. Ezerszerte fokozottabb ez a folyamat nálunk, ahol sem külön zsidó nyelv, sem önálló kultura nem. választja el a zsidóságot az ország egyéb lakóitól.) A gettókulturát végleg kiszorítja az európai művelődés, amelyet zsidó társadalmi rétegekben legfeljebb etikai visszahatásaival befolyásol a zsidó szellemi nevelés. A zsidóság egésze megoszlik a társadalmi osztályok válaszfalai között. Az osztálykülönbségek dominálnak, tehát mindenekfölött az osztályhelyzet alakítja ki a zsidóság új típusait is. A zsidószármazásu proletár, már sokkal több rokonvonást mutat a magyar proletárral, mint a zsidó burzsoával. Az érdekeik sem azonosak. Ezt az egymástól elkülönülő „zsidóságot” nem lehet többé „zsidóságnak” felfogni. Nincs külön népi kulturája, külön népi törekvése. Zsidó nacionalizmus? Hol van ez abban a magyar-zsidó tömegben, amely öntudatlanul is az osztálykényszer nyomását érzi. Meddő hivatkozás a zsidó nacionalista agitáció részéről a „Cioni gondolat”, amely szerintük kiirthatatlan a zsidóságból, hiszen évezredek óta él a — liturgiában. Ha a zsidó nacionalizmus a hitélettel áll arányban, akkor azzal csak mint fikcióval lehet számolni. A zsidóság osztályregénye marad egyedül irodalmi feladatul, de ezen a ponton bevégződik a polgári regényírás, fejlődése ellentétébe csap át és a zsidó regény többé nem zsidó regény, hanem osztályregény.

De most vissza kell térnünk Pap Károlyhoz, hogy az ő esetével is megvilágítsuk állításainkat.

Az „irodalomirányítók” utnak indították fajiságának felkutatására. Ekkor tette meg Pap Károly azt a lépést, amely harminc esztendővel visszarántotta az irodalmi folytonosság útjáról. A zsidó regényért kénytelen volt Pap Károly visszamenni a zsidó multba, a próféták korába. A zsidó szellemiséget csak az avult fóliánsok lapjaiból tudta magába szívni. Az a zsidóság, amely körülötte él. nem tudta átitatni népi jellegzetességével. Azt pedig, hogy osztálymegoszlásában figyelje meg ezt a zsidóságot, amely pl. a kispolgárság és a burzsoázia osztályaiban élénken észrevehető. Pap Károly számára nyilván nem írói feladat. A kispolgári író fájdalommal állapítja meg, hogy a társadalmi problémák letagadása jelenidőben alig megvalósítható. Menekül. Minél nagyobb kényszerítő erővel közeledik a jövő, annál mélyebben fut viszsza a multba. (Mint Mereskovszky, S. Zweig, stb.) Az írói feladat így Pap Károlynál kettős megoldást keres: történelmi miliőben zsidó regényt irni. A távlatilag beállított multidő ellenőrizhetősége az olvasók szempontjából csekélyebb lehetőségü. A „történelmi” korok mozgató osztályerőinek letagadása könnyű és célszerű. Küzdő osztályok helyett testetlen eszmék küzdelmét állítani, tipikusan idealista. — ezuttal tipikusan kispolgári jelenség. Mint amikor a kispolgár kedvenc, tétova hősét agyusztálja, a társadalom hibáit az „igazsághoz” való viszonylatban úgy állítja be, hogy elégedetlen dolgozók helyett: alamizsnáért siránkozó koldusokat mutat be. A koldus megnyugtató, mert könyörög. A könyörgés nem a hadképesség és semmiesetre sem az elnyomott, de feltörekvő osztály ismertető jele.

Pap Károly tehát a judeai ókor történelmi távlatában is az osztályproblémák megkerülésére törekszik. Az ókori humanizmus vajmi kevés egy társadalom életének megismertetéséhez. Hillel életrehivott szava vagy akár Krisztus beszédének variálása a dolgok feltárásához korszerűtlen eszköz. A kenyérnek és a kőnek szerepe az életben más, de megváltozott az élethez és a munkához való jog értelmezése is. Pap Károly az író beszéltethetné az ő Michaeljét Hillel nyelvén, de Pap Károlynak már máskép kellene megmutatni a dolgokat, mint ahogy Hillel látta. A judeai osztályharcokról, — amelyek olyan élesek voltak éppen abban az időben, amikor Pap regényét játszatja — még halvány rajzot sem kapunk. Ha már éppen egy galileai Michaelről van szó, Galileáról, arról a földről, amely fészke volt a judeai rablóbandáknak, bizony nagy hiányként jelentkezik a regényben a rablóhordák történelmi szerepének elhallgatása és csupán latrokként való felemlegetése. Ezek a rablók a messiáshit jelszavával harcoltak az uralkodó rend ellen. Galilea rablói és Jeruzsálem proletárjai állandó összeköttetésben állottak egymással, támogatták egymást és végül a farizeusok ellen egy pártban, a zelóták, vagy buzgolkodók pártjában egyesültek. A két párt közötti ellentéthez hasonló volt a nagy francia forradalom idején a girondisták és a jakobinusok közti ellentét. Az osztályharcoknak ez az ősi fázisa sülyesztőbe kerül Pap Károlynál. Pedig nyilván tud róla. Hiszen hősét regénye végén az eredeti „latrokhoz” vezeti. De hőse mindvégig téveteg ember és ez az utja sem céltudatos. (Nyomorék koldusok, bénák és puposok hurcolják ki akarata ellenére a városból) Pedig a történelem szinte két kézzel kínálja a maga valóságát: naiv és tettvágyó lázadók rablókká lettek Galileában, hogy forradalmi céljaikat elérhessék és rablóvezérek azt hirdették magukról, hogy ők a messiás, vagy annak előhírnökei, hogy hitet keltsenek maguk iránt. A Kr. e. 4. évben kitört lázadástól fogva Judeában és Galileában a lázadás soha sem aludt el teljesen, mig csak Jeruzsálemet le nem rombolták. Pap Károly erről is mélyen hallgat. írónk elakad a kitáruló perspektíva előtt, amelyet nincs ereje, vagy nincs bátorsága megközelíteni. Pap Károly megelégszik a maga szük horizontjával és mesét mond. És hisz a zsidóság missziós feladatában, amelyhez pedig olyan gyenge bizonyítékkal szolgál, mint amit regénye magába foglal a zsidó multból. (Budapest)

JEGYZETEK

¹      Pap Károly: Megszabadítottál a haláltól. Pantheon kiadás, Budapest, 1932.

²      „...A kereszténység szociális princípiumai az antik rabszolgaságot igazolták, a középkori jobbágyságot dicsőítették és szükség esetén értik a módját annak is. hogy — bár kissé kínos arckifejezéssel — védelmükbe vegyék a proletáriátus elnyomatását. A kereszténység szociális princípiumai azt prédikálják, hogy szükség van uralkodó és elnyomott osztályokra, s az utóbbiak számára csupán az a jámbor óhajtásuk, hogy az előbbiek jótékonyak legyenek A kereszténység szociális princípiumai... a menyországba helyezik minden infámia kiegyenlítéséi, s ezzel igazolják emez infámiáknak a földön való fennmaradását. A kereszténység szocális princípiumai az elnyomóknak az elnyomottak irányában tanusított minden gyalázatosságát vagy az eredendőbűn és egyéb bűnök méltó büntetésének nyilvánítják, vagy pedig megpróbáltatásoknak, amelyeknek az Ur bölcsessége teszi ki a megváltottakat. A kereszténység szociális princípiumai a gyávaságot, az önmegtagadást, a megalázkodást, az alávetettséget, az alázatosságot, röviden a csatornatöltelék összes tulajdonságait prédikálják, s a proletáriátusnak amely nem akarja engedni, hogy úgy bánjanak vele, mint csatornatöltelékkel, bátorságára, önérzetére, büszkeségére és a függetlenség szeretetére még sokkal inkább szüksége van, mint kenyerére. A kereszténység szociális princípiumai sunyik, s a proletáriátus forradalmi. Ennyit a kereszténység szociális princípiumairól...” (Marx-Engels: Deutsche Brüsseler Zeitung. 1847. szept. 12.)

³      Jézus némely megnyilatkozásáról is bebizonyítható, hogy nem tőle származik, hanem már előtte is közismert volt. Igy Pfleiderer kimutatja, hogy a „Miatyánk” egy nagyon régi arameus imának, a Kaddisnak az utánzata.

⁴ A zsidóság legjelentősebb tanítója volt az ókorban. Élete Heródes uralkodása idejére esik és negyven évvel megelőzte Jézust.