Csutora a cime annak a regénynek, amit Márai Sándor a kutyájáról irt. Nem kell megijedni. Nem ama marcona, viharvert és büszke félordasok egyikéről van itt szó. amelyekről Jack London szokott volt irni s amelyek jelképe mögött szociális tiltakozások huzódnak meg. Nem! A csinos és könnyed történet csak egy közönséges szalonkutyáról szól. M. S. nem nyul oly kuszált szőrű, véres irhájú, vasfogú döghöz, hisz M. S. felkapott, sőt mondain polgári író ma Magyarországon. Iráskészsége, pallérozott elegánciája, rutinja páratlan. A fölényes „kozör” könnyed és magabiztos stílusa elsősorban szalon-témák felé viszi. Különben is erősen rezignált, sőt kissé blazírt s főleg (lásd „A szegénység iskolája” cimű cikksorozatát) a felelőtlenségig cinikus. Elsőrendű a „dumája” s oly trenírozott a svádája, hogy feladatait valóban bravuros könnyedséggel oldja meg. Ez a Csutora is egy ilyen bravur-darab. Az uccákon kóbor és éhes emberek járnak, fiam — állítja be, — munkát és kenyeret akarnak, jer vonuljunk beljebb — szuggerálja a szobába, majd mesélek neked csöndben a kiskutyámról. Ó, önfeledt kikapcsolódás! Mert körülbelül ezt szolgálja a Csutora. M. S. u.i. ez a félig vivör, félig intellektuel, aki évekkel ezelőtt Európa metropolisait időéhesen járta, ma a polgári hanyatlás és sorvadó megbékélés divatos irodalmára lett. Már nagyon rég minden írását valamely tulkulturált, fanyar és elegáns pesszimizmus jellemzi. Valami spleen, amely egy sejtelmes kiábrándulás kínzó sugallataiba, egy fájdalmas ború tompa csillogásába vész. S ezt a hanyatlást, ezt a kimerült élettartalmat, ezt az elalélt szomoruságot lefelé hulló osztályával egyetemben M. S. is átérzi: Semmiben sem hiszek. Le. Lefelé megyek. Nem értem.” irja egy portréja mellé... Viszont: minden belemagyarázási szándék nélkül észrevehető, hogy e mélabú stb. mögül e tehetetlen osztály némi görcsös önigazolása, önmentése, röviden: némi világnézeti méreg vicsorít elő. A Csutora nagyon finoman, nagyon messziről világnézeti regény, valami olyanféle tendenciával, hogy a Csutora-ember (nevezzük így M. S. ember-fik-miféle szervezet, diszciplína, tár-miféle szervezet, diszciplína, társadalmi rend, kultura — valamennyi csak póráz; az ember álarca mögött a fenevad-ős morog, a fogát vicsorítja és les... s előbb-utóbb a bestia kitör... a ragadozó a porondra lép és vért kiván. Kár tehát minden igyekezetért, amit az emberre pazarolunk. — s főleg kár a tervgazdaságokért, munka-, kenyér- és életközösségekért, a homo constructor emberfeletti époszáért... A dolgozó ember gátromboló heroizurasa, egyetemes emberközösségre törő szociális universalizmusa — mindez nem ér semmit. Hagyni kell az embert kérem a fenébe... mondja, — ha nem is ilyen egyenesen és nyíltan — M. S. Neki u.i. mindegy, hogy az emberi történelmet nem a rezignált világfiak, nem a szkeptikus irodalmárok, nem a Petroniusok csinálták. Ezek azonban mái-érvek. S az érveket a M. S.-féle „világnézeti” állásfoglalás nem birhatja el. A Csutora viszont (hogy az irodalmi kritika határain belül maradjunk) még a kutyasorsot sem meriti ki. Van példának okául juhász-kutyasors is. Van kutya, amelyikből vakvezető lesz, van amelyikből öleb. Egyikből sintérpréda, a másikból mazi csillag. Igy vannak másféle emberek is, mint akiknek M. S. ír, s most éppen ők, sőt csak ezek a fontosak. (Kolozsvár)