A 18. században Franciaországban a feudális gazdasági rend ugyan már teljes feloszlásban volt, de azért a mezőgazdaság termelési módjában is még igen jelentékenyek voltak a feudális maradványok. Ha egyrészt a röghöz kötött jobbágyság intézménye már majdnem teljesen el is tünt, másrészt a szabad paraszttulajdon sem fejlődött még ki. A paraszti földtulajdont különböző pénz-, termény- és munka-szolgáltatások (robot) terhelték a feudális földesúrral szemben. És maga a birtokeloszlás is, feudális eredeténél fogva, de a feudalizmus felborulásának, az eredeti tőkefelhalmozásnak korszakában lejátszódott folyamatok eredményeként is — teljesen antidemokratikus volt. A parasztfeudálisan terhelt — tulajdonában a földnek legfeljebb 1/5 része volt, a többi az állam, az egyház, a nemesség és a polgárság tulajdonát képezte. A szabad birtokforgalmat egyaránt akadályozták a föld feudális terhel, — köztük az igen magas birtokátruházási illeték, amely a feudális földesurat illette — és az állami és egyházi birtokoknak — amelyek a francia földnek mintegy 2/5 részét foglalták el — kötött jellege. És a birtokalkotmányban a feudális maradványokat az agrárkommunizmus maradványai egészítették ki. A falvaknak közös erdeik és legelőik voltak, amelyeket a falú minden lakosa használhatott és a falusi lakosságot bizonyos időszakokban a magántulajdonban lévő falusi földeken is használati — legeltetési stb. — jog illette meg. Ehhez járult a magántulajdonban lévő falusi földeken érvényesülő kötött művelési rendszer és ezeknek tagositatlan volta. És a föld jogi kötöttsége a mezőgazdasági munkaerő tényleges kötöttségét is nagy mértékben maga után vonta. A legszegényebb parasztot is tényleg hozzáfüzték falujához megélhetési érdekei: a faluközösségen alapuló jogai, amelyek legalább is jószágtartást biztosítottak számára. A feudális maradványoknak túlsúlyuk volt a nem paraszttulajdonban levő birtokok munkaszervezetében is. A mozgékony bérmunkásság fejletlensége következtében a nagyobb birtokok megműveléséhez szükséges munkát, a jelentéktelenné vált robot mellett elsősorban felesparasztok végezték, akiket a termeléshányad beszolgáltatásán kívül különböző feudális jellegű kötelezettségek terheltek. A tulajdonképpeni bérlők is teljesítettek feudális jellegű szolgáltatásokat s e mellett a földbér fizetése leginkább természetben és nem pénzben történt. És végül a bérmunkások bére is főleg terményekből állott. Az ezen a gazdasági renden alapuló politikai felülépitmény pedig, az állam, egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a dolgozó parasztokból kisajtolt adók segítségével a feudális eredetü királyi hatalomnak fényüző kereteket biztosítson, a feudális egyházat fenntartsa és a teljesen élősdivé vált feudális nemességet eltartsa.

De a feudalizmusnak ezek az intézményei, minden jelentőségük ellenére is, már csak csökevények voltak ebben a korszakban, amelyre már az árútermelés fejlődése és az ezzel kapcsolatban létrejött tőkés viszonyok ütötték rá a bélyeget. A dolgozó parasztság kizsákmányolásának félfeudális formáiban már nagyrészt a tőke uralma jutott kifejezésre a dolgozó parasztságon, a kizsákmányolás félfeudális formái révén a dolgozó parasztok által termelt értéktöbblet már elsősorban tőkések kezébe jutott. A. paraszttulajdont terhelő földesúri szolgáltatásokat a tőkések részben már megszerezték a tönkremenő nemességtől, vagy legalább ők hajtották be azokat a földesurak számára, megtartva maguknak a behajtás fejében a behajtott értékek jelentős részét. A félfeudális formák között agyonnyomorított feles parasztokkal, bérlőkkel és földmunkásokkal szembe is mindinkább tőkések kerültek, akik összevásárolták a nemesi birtokokat, vagy pedig bérbe vették ezeket, hogy akár, gyakran a paraszti kisbérleteket kiszorító — tőkés nagybérlet, akár a parasztságnak tovább adott kisbérletek útján termeljenek profitot. Maga a nemesség is teljesen át volt itatva polgári elemekkel, amelyek a nemesi cimet pénzért megvásárolták és a félfeudális állam bürokráciájában is nagy szerepet játszottak a polgári elemek.

A félfeudális állam pedig nemcsak a feudális eredetű osztályok eltartását tartotta feladatának, hanem a tőkés iparnak minden eszközzel való kifejlesztését is (merkantil-rendszer). Az állami adórendszer kímélte a tőkét: az adók azért is nehezedtek teljes súlyukkal a parasztságra, mert a tőke adókedvezményekben részesült. És a parasztok által fizetett adók egyrészét az állam közvetlenül a tőkés ipar anyagi támogatására fordította. Ezenfelül az állam, amely beviteli vámjaival és tilalmaival megdrágította a tőkés ipar termékeit, kiviteli tilalmaival leszorította a parasztok által termelt élelmiszerek árát, hogy csökkentse a tőkés ipar termelési költségeit. Az állam gyarmati politikája is a tőkés ipar terjeszkedését szolgálta. S a gyarmati politika s az ezt kisérő háborúk, az általuk szükségessé tett nagy hadsereg és államkölcsönrendszer költségeit is a parasztok fizették adóikból. De a félfeudális állam, a parasztok által fizetett adók közvetítésével, az általuk termelt értéktöbbletet egyenesen is átvezette a tőkések kezébe. Az államkölcsönközvetités költségeit, az államkölcsönök kamatait, amelyek a tőke nyereségét képezték, a paraszti adók fedezték. És a parasztok által fizetett adók egyrészt az állami adókat bérlő tőkések kezébe jutott, akik a bérbevett adóknak mintegy felerészét elsajátították. És azok az óriási perköltségek is, amelyeket a földesuri erőszakoskodások által folytonos perlekedésre kényszerített parasztok fizettek, a polgári osztály jövedelmét képezték. Végül az éhező parasztoktól adó formájában elvont és katonai kiadásokra fordított értékek teremtették meg a tőkés hadiipar számára a piacot. Amint tehát a félfeudális földesúri intézmény és a mezőgazdasági munkaszervezet félfeudális formái, úgy a félfeudális állam szervezete is elsősorban már a tőke uralmát közvetítették a dolgozó parasztságon.

A félfeudális államszervezet ebben a korszakban, az eredeti tőkefelhalmozás korszakában, elsősorban már csak az a csatorna volt, amelyen át a tőkések a parasztok munkájának eredményét magukhoz szivattyúzták. És, úgyanígy, a feudális nemességnek a parasztokból kisajtolt jövedelme is végeredményben nagyrészt a tőkéseket gyarapította. Az a fényűzés, amellyel a feudális nemesség, (és a királyi udvar) a parasztokból kivont jövedelmét eltékozolta, a parasztoktól elvont értékeken alapult; így a nélkülözésre kényszerített parasztoktól elvont értékek teremtették meg a tőkés hadiipar után egy másik fontos tőkés iparág, a tőkés fényűzési ipar számára is a piacot. És az uzsorakamat is, amelyet az eladósodott nemesség a parasztoktól húzott jövedelméből fizetett a hitelező tőkéseknek, az utóbbiakhoz vezette át a parasztok által termelt értékeket.

A tőke azután, a kizsákmányolás e félfeudális formáinak haszon-élvezése mellett, a maga különleges módszereit közvetlenül is alkalmazta a paraszti értéktöbblet elsajátítása céljából. Itt elsősorban a tőke kezdetleges alakjainak, a kereskedelmi- és az uzsoratőkének a tevékenységével találkozunk. Amilyen mértékben a paraszt árútermelő lett, olyan mértékben kényszerült gabonáját és jószágját a tőkés kereskedő által diktált monopolisztikusan alacsony áron eladni, olyan mértékben vált a kereskedői „élelmesség” áldozatává, olyan mértékben viselte a városi piacon a városi tőkés oligarchia által reá kivetett fogyasztási adókat és vámokat és fizette a tőkés iparcikkek monopolisztikusan magas árait. És minél jobban tönkre ment a dolgozó parasztság ebben az egész félfeudális rendben, annál jobban rá volt utalva a tőkések által nyujtott kölcsönökre s ennélfogva annál jobban gyarapította a tőkéseket a kölcsönök uzsorakamataival is.

De a mezőgazdasági dolgozók ebben az időben már, ha nagyrészt a munkaszervezet félfeudális formáiban is, növekvő mértékben termeltek a tőkés termelési viszony alapján is közvetlenül értéktöbbletet a tőkések számára. A tőkések hasznára dolgozó kisbérietek átmeneti alakjában, amely már Összpontosított bérmunkások munkaerejével termelt, maga a tőkés termelés is bevonult már a mezőgazdaságba.

És a tőkés termelési viszony alapján lejátszódó osztályharc elemeit, a tőkés termelés bevitelével, nemcsak a városi tőkések vitték he a faluba. A falusi lakosság osztálytagozódása egyébként is kibontakozófélben volt. A parasztság keskeny felső rétegében kialakulóban volt a falusi burzsoázia, amely árú- és értéktöbblettermelés céljára maga is földeket vásárolt vagy vett bérbe, bérmunkásokat alkalmazott s e mellett uzsorát üzött. A kialakuló falusi burzsoázia érdekei szembe kerültek a falusi lakosság tulnyomó többségét képező, legnagyobbrészt csak saját szükségletre termelő, bérmunkát is végző, az uzsorának áldozatul szolgáló elnyomorodott szegényparasztság és a földproletariátus érdekeivel. Ugyanez az érdekellentét megnyilvánult a birtokalkotmány agrárkommunisztikus maradványai kérdésében is. Azok a használati jogok, melyek a falusi szegénységet, a faluközösség alapján, a falusi burzsoázia földjein is megillették, károkat okoztak az utóbbinak és megakadályozták a mezőgazdaság racionális fejlesztésében. A falusi burzsoázia tehát ezeknek a jogoknak a megszüntetésére törekedett. És épp így céljának tüzte ki a falusi köztulajdon, a közlegelők felosztását is, hogy birtokait kikerekítse. Mindezek a törekvések beleütköztek a falusi szegénység közvetlen érdekeibe ós állandó küzdelemre vezettek közte és a falusi burzsoázia között, amely utóbbit ebben a küzdelemben a földbirtokot vásárolt vagy bérlő városi tőkések és az államhatalom is támogattak.

Látjuk tehát, hogy már a 18. században, a polgári forradalom előtt, oly korszakban, amelyben a feudális maraványok még igen jelentékenyek voltak s a tőkés fejlődés sem volt előrehaladott a dolgozó parasztság osztályellensége Franciaországban elsősorban a burzsoázia volt s nem a feudális osztályok. A dolgozó parasztság már ebben az időben elsősorban a kapitalizmus különböző alakjaival állott szemben s nem a feudalizmussal. De a dolgozó parasztság és a burzsoázia osztályellentétét elfedték még a társadalom gazdasági és politikai rendjének feudális maradványai. A dolgozó parasztság közvetlenül elsősorban a feudális osztályok kezén lévő állam reá nehezedő súlyát érezte, közvetlenül elsősorban a feudális mezét megtartott állam adópolitikájának, birtokeloszlásának, birtokalkotmányának súlya alatt szenvedett, közvetlenül elsősorban a feudális mezbe burkolt állammal, a feudális osztályokkal és a feudalizmus intézményeivel találta magát szemben. A tőkés uralom „középkori öltözete” eltakarta előle magát a tőkés uralmat. Ezért azután az elnyomorított falusi dolgozók gyülölete elsősorban nem a kapitalizmus ellen, hanem a feudalizmus fennmaradt intézményei ellen irányult, azok ellen a feudális maradványok ellen, amelyek, akadályozva a tőkés fejlődést, a dolgozó parasztság objektiv helyzete szempontjából tényleg azt akadályozták meg, hogy a tőke uralma rajta teljessé és leplezetlenné váljék. És a dolgozó parasztság, nem ismerve fel a tőkés uralmat feudális leple alatt, azt hitte, hogy a fentálló rend feudális elemeinek az eltávolítása, a birtokeloszlás földosztó demokratizálásával, a szabad paraszttulajdon megvalósításával anyagi függetlenségének, anyagi gyarapodásának boldog korszakát fogja bevezetni. (A „marxista” magyar szociáldemokrácia elmélete a Magyarországon uralkodó feudalizmusról semmivel sem áll magasabb színvonalon, mint az írástudatlan félfeudális francia parasztoknak ezek az ösztönös képzetei. Sőt. Az irástudatlan francia parasztok a feudális maradványok vastag függönyén át nem ismerték fel a kereskedelmi tőke, az uzsoratőke és a tőke egyéb kezdetleges alakjainak elmosódó vonalait. A. „marxista” magyar szociáldemokrácia a feudális maradványok széjjelfoszló fátylán át nem látja meg a tőke befejezett alakjának, a monopoltőkének, a finánctőkének éles körvonalait.)

A dolgozó parasztsággal szemben, a polgárság teljes osztálytudatossággal törekedett a mezőgazdaság feudális és agrárkommunisztikus maradványainak, az államhatalom félfeudális jellegének a megszüntetésére. Ezáltal a tőkés termelőerők fejlődésének akadályait akarta elhárítani a mezőgazdaságban is, a tőke uralmát és termelési módját akarta a mezőgazdaságban is teljessé és kizárólagossá tenni. Miután kapitalista tartalommal telítette a feudális formákat, most már a feudális formákat is el akarta távolítani, mert ezek akadályozták a további kapitalista fejlődést, A polgári teoretikusok, elsősorban a fiziokraták és az enciklopedisták, meg akarták szüntetni a föld és a mezőgazdasági termelés minden félfeudális és agrárkommunisztikus kötöttségét és terhét, hogy a föld árújelleget nyerjen. És ép így meg akarták szüntetni a mezőgazdasági munkaerő félfeudális és agrárkommunisztikus kötöttségét is, hogy a dolgozó paraszt „szabad” proletárrá, munkaereje árúvá változzék át. Az utóbbihoz az eszközt a falusi köztulajdon és szolgalmi jogok megszüntetéséhen látták, amelyek a szegényparasztságot falujához kötötték. A dolgozó parasztságot teljesen meg akarták fosztani a földtől, a megélhetés eszközeitől, mert csak így volt arra kényszeríthető, hogy munkaerejét eladja és a tőkések számára profitot termeljen. Ez a kérdés egyébként hosszas vitákra is vezetett a polgári irodalomban, mert némelyek attól tartottak, hogy a szegényparasztság, a községi földtulajdon felosztása révén, éppen ellenkezőleg, földhöz fog jutni s így nem lesz kénytelen munkaerejét áruba bocsátani. A polgári teoretikusok eszményinek azt az agrártársadalmat tartották, amely csak kapitalistákból és proletárokból áll és amelyben a korlátlan magántulajdon — a kapitalisták monopolisztikus magántulajdona és a dolgozók magántulajdonának megsemmisítése — alapján szabadon érvényesül a verseny. Szerintük a paraszt számára teljesen elegendő lesz az a szabadság, hogy munkaerejét eladhatja, földre nincs szüksége, munkaerejének szabadsága pótolja számára a tulajdont. A maguk részéről is elfogadva azt a tételt, hogy a „nemzet” (vagyis a tőkések) vagyonossága szükségképpen egybeesik a nép szegénységével, egészen alacsony, a legszükségesebb létminimumot meg nem haladó mezőgazdasági munkabéreket követeltek, amelyek magas tőkeprofitot és így gyors tőkefelhalmozást tesznek lehetővé.

Amint látjuk, a francia burzsoázia cinikus nyíltsággal tűzte ki a mezőgazdaságban a kapitalista célokat, leplezetlenül követelte a dolgozó parasztságnak a földből való kisajátítását és ezáltal proletárrá változtatását, a nemcsak munkerejére nézve, de a megélhetési eszközöktől is szabad mezőgazdasági. proletáriátus megteremtését. És éppen olyan módon képzelte el a falusi dolgozóknak a félfeudális politikai szolgaság alól való „felszabadítását” is, mint amilyen módon a dolgozó parasztságnak a félfeudális gazdasági kizsákmányolás alól való „felszabadítását” tervezte. A polgári „felvilágosodást” megszemélyesítő Voltaire a népet otromba csőcseléknek tekintette, a dolgozókat ökrökkel hasonlította össze, amelyeknek igára, hajcsárra és takarmányra van szükségük. Voltaire és a többi polgári ideológus nem ismerték el a dolgozó parasztság igényét arra nézve, hogy részt vegyen az ország kormányzásában. Éppen ezért a népet tudatlanságban akarták tartani, mert attól tartottak, hogy különben kedve kerekedik a politikába való beleszólásra, sőt az élvezetekben való részesedésre is, amely pedig csak a művelt polgári osztályt illeti meg. Ennek megfelelően a polgári teoretikusok a félfeudális állam helyébe lépő polgári államban a politikai hatalmat a vagyonos osztály monopóliumává akarták tenni, a politikai jogok gyakorlását magas vagyoni cenzushoz akarták kötni.

A francia burzsoázia tehát ebben az időben még teljes nyíltsággal lépett fel, a maga osztálycéljait teljes leplezetlenségükben megmutatta és a földosztást, agrárdemokráciát, politikai demokráciát igérő polgári demagógiát a feudális maradványok elleni küzdelmében teljesen mellőzte. Ezt azért tehette meg, mert az elmaradott, tudatlan, szervezetlen dolgozó parasztságot, amelynek elementáris helyi éhséglázadásait a félfeudális állam addig mindig képesnek bizonyult sortüzekkel, akasztásokkal és gályarabsággal megfékezni, nem tekintette oly politikai erőnek, amelynek szövetségéért érdemes volna akárcsak demagógíkus ígéreteket is tenni. Tisztában volt ugyan azzal, hogy ha a félfeudális rend elleni küzdelem általános forradalmi helyzetre vezet, ebben a politikai aktivitásba lendült parasztság, tömegerejénél fogva, döntő tényezővé válhatik s a polgári osztályérdeknek is megfelelően gyorsan és gyökeresen kiseperheti a feudális maradványokat. De ugyanakkor attól tartott, hogy forradalmi helyzetben, a feudális maradványok elsöprése után, nem lesz lehetséges a paraszttömegeket megállítani, hanem ezek, a feudalizmus likvidálása után a kapitalizmussal találva szemben magukat, oly demokratikus gazdasági és politikai rendet igyekeznek majd létesíteni, amely nemcsak újabb akadályokat állithat a tőkés fejlődés elé, hanem a polgári osztályt már elért anyagi állásaiból is kiszoríthatja. Éppen ezért a francia burzsoázia a félfeudális rend elleni küzdelmében mellőzte a forradalmi eszközök alkalmazását, amelyek elkerülhetetlenül a paraszttömegek mozgósítására vezettek volna és, amint az addigi fejlődés során is fokozatosan, lassú és szívós előrenyomulással foglalta el a feudális társadalom anyagi állásait, úgy továbbra is a tömegerőkhöz való fordulás nélkül, lassú, fokozatos gazdasági és politikai reformokkal akarta a félfeudális rend helyén a teljes polgári rendet kiépíteni, az államhatalmat a kezébe venni, amelynek segítségével ő is féken tarthatja majd a paraszttömegeket. A polgári fejlődés biztonsága fejében kész volt lemondani annak gyorsaságáról.

A parasztság a feudális maradványokat azért akarta elseperni, hogy földhöz juthasson. A burzsoázia a feudális maradványokat azért akarta eltávolítani, hogy a parasztságot meglévő földjéből is kisajátíthassa. Az osztálytörekvéseknek ezen az ellenmondó alapján játszódott le a francia polgári forradalom, amely demokratikus lett a polgári osztály akarata ellenére és polgári a dolgozó paraszttömegek akarata ellenére.