I.

BESZÉLGETÉS A SZÁLLODÁBAN

 

Kortársunk ebben az esetben Fuller kormányzó, Massachusetsből, aki Saccót és Vanzettit a halálba küldte s akivel egy berlini ujságíró a következő beszélgetést folytatta.

*

—   Hogy tetszik Önnek Berlin, kormányzó úr?

—   Csodálatos város. Üzemeivel, tempójával, szorgalmával egészen: amerikai. Különösen a forgalomszabályozása tetszik nekem nagyon...

— Igen, a mi közlekedési rendőrségünk nagyon kitűnő, — ezt azonban Ön, mint szakember bizonnyára jobban tudja megítélni.

—   Az Ön rendőrigazgatóságuk volt oly szívélyes és üzemeikből minden érdekeset bemutatott. Nagyon szeretetreméltóak voltak hozzám. Sőt még kiséretet is akartak kirendelni mellém — annyira gondosak voltak irányomba.

—   Elfogadta. Ön ezt a barátságos szolgálatot?

— Nem. Elvégre még sem vagyok még egy Jack Diamond. Odahaza Bosztonba sincs szükségem soha rendőri védelemre. Mindenki ismer ugyan otthon, de még soha senkise csinált ellenem semmit.

— Pedig itt mindenféle merényletkisérletekről olvastunk...

—   Ó, Ön a Saccó és Vanzetti esetre gondol! Tudja kérem, emiatt, az eset miatt Európában sokkal többet izgultak, mint Amerikában. Nálunk egyáltalán nem értették, hogy pár gonosztevőért miért csinálnak ekkora lármát. Hisz mindakettő félrevezetett gyilkos és anarchista volt.. Az ilyen emberekkel más országban sem sokat törődnek. Ennek ellenére azonban én csak hosszú lelkiismereti harc után hagytam jóvá a halálos itéletüket.

—   Igen, ezt már olvastam egy berlini ujságban az ön fényképe alatt.

—   Tudja kérem valójában akkoriban nagyon nehéz dolgom volt nekem. Az esküdtek, valamennyi elfogulatlan, becsületes ember mindakét olaszt egyhangúan halálra ítélték. Hisz ezek az olaszok maguk beismerték, hogy anarchisták s a fennálló társadalmi rend ellen lázadtak... Mindaketten az összeesküvők egy olyan bandájához tartoztak, akik bombákkal és dinamittal merényleteket követtek el a békés polgárok ellen. Szociálisták voltak és istentelenek. Már pedig ezeket a frivol eszméket az amerikai nép elutasítja magától. Nálunk mindenki teljes szabadsággal rendelkezik, ezzel a szabadsággal azonban nem élnek vissza. Márpedig ez a kettő ép´ezt csinálta.

—   Ha ezzel a kettővel szemben igazságosan jártak el, akkor miért huzódott az ítélet végrehajtása évekig?

—   Ez csak azt bizonyítja, hogy egy esetleges tévitélet valamennyi lehetőségét milyen gondossággal kivizsgáltuk. Az Egyesült Államok legfelsőbb birósága az itéletet minden pontjában igazolta és helyesnek találta.

— Volt egyáltalán valami lehetősége a kettőnek kegyelemre?

— A Massachusets állam bírósága teljesen független. Ebben az államban a kegyelmezés felöl egyedül a kormányzó dönt, aki semmiféle hatalomnak nincs alárendelve.

— De hisz abban az időben az egész civilizált világ kéréssel és könyörgéssel fordult Ön elé a két halálraítélt érdekében.

— Igen, maga a pápa és Mussolini is táviratoztak. Nékem azonban nem volt semmi okom, a bíróság itéletét megváltoztatni. Ezenkívül személyem jelentőségét nagyon eltúlozzák. Én csak a törvényeket respektáltam, amikor a két gonosztevőt jogos megérdemelt sorsára hagytam.

— Nékünk Európában ez az itélet nagyon keménynek tűnt, — függetlenül attól, hogy jogosan-e vagy jogtalanul történt.

— Amerikában senkinek sem volt ez az érzése. Nékünk az az érzésünk, hogy a gonosztevőket szigorúan meg kell büntetni ha a társadalom védekezni kíván ellenük. Az Egyesült Államokban minden évben több mint hatszáz gonosztevőt végeznek ki. Egyes államokban még kötéllel, a legtöbben villamosszéken, amely tudvalevőleg a leghumánusabb kivégzést mód. Természetesen a kivégzés módjára nekem nincs semmi befolyásom.

—   Saccó és Vanzetti halálküzdelme állítólag igen rettenetes volt.

—   Ez nem igaz. Mindakettő kétségtelenül ideges volt, de különben teljesen maguknál voltaik. Egyiknél sem tartott a kivégzés másfél percnél tovább. A halál bekövetkezésének megállapításakor is kiderült, hogy a kivégzés teljesen a törvény előírásai szerint történt.

—   Érte Önt Amerikában bírálat ebből az esetből kifolyólag?

— Amerikában az ítélet körül általában meg voltak nyugodva. Mindenki bizonyos volt afelöl, hogy ebben az esetben kizárólag Amerika ügyéről van szó, amibe semmiféle idegen sem avatkozhat be. A tendenciózus állásfoglalás és általános hangulatteremtés az Egyesült Államok ellen, a kettőnek csak ártott. Nagyon lehetséges, hogy máskép alakul az egész ha ez a külső nyomás elmarad.

—   Tehát mégis lehetett volna szó kegyelemről?...

—   Talán. Mindenesetre a Saccó és Vanzetti melletti általános állásfoglalás azt bizonyította, hogy ebben az esetben egy az Egyesült Államok biztonsága ellen szóló összeesküvésről van szó, ami ellen minden eszközzel védekeznünk kellett.

—   Ismer Ön egy bizonyos Upton Sinclairt?

—   Ó, az egy exaltált bolseviki, akit Amerikában senkisem vesz komolyan. Bosztonban elitélték egy erkölcstelen könyv miatt; azt hiszem Petroleum a címe. Az ilyen embereknek nálunk Amerikában nincs semmi gyakorlati jelentőségük.

—   Nálunk sincs.

— Később különben bosszúból a hóhér ellen merényletet követtek el és a házát levegőbe röpítették. Már ebből is látszik, hogy Saccó és Vanzetti gonosztevők voltak. Különben az egész ügyet már régen elfelejtették. Nálunk Amerikában már senkisem gondol rá. Annyi gonosztevő van, hogy ezen a kettőn igazán felesleges fennakadni.

— Mennyi ideig szándékszik Európában maradni kormányzó úr?

— Csak rövid ideig. Még elutazom Oberamergauba és Párisba, ahol a feleségem és a leányom bevásárlásokat eszközölnek. Különben nem igaz, hogy beteg volnék s hogy akkoriban az idegeim felmondták volna a szolgálatot. Nagyon frissnek és vidámnak érzem magam, ahogy Ön ezt tapasztalhatja is. Az Európába való utazásom nagyon jót tett. Az Önök és köztünk levő különbséget már nem látom olyan nagynak. Csak egész csekélységekben különbözünk.

— De hisz épp ezekről a csekélységekről van szó Mister Fuller. Jó utat kivánok Önnek. Az Isten áldja.

*

Nem. Fuller kormányzó úr nem beteg. Maga az ujságíró sem azzal a benyomással távozott el, hogy valami baja volna. A legkevésbbé sem.

Fuller puritán, meglehetősen molett, éveinek száma sem nagyon előrehaladottt, a lelkiismerete pedig tiszta. Kívül-belül egész egészséges. Ime

egy kortársunk az Úr 1931. esztendejében.

 

II.

BESZÉLGETÉS A SIRALOMHÁZBAN

Nem régiben Magyarországon egy gyilkost végeztek ki, aki utolsó óráiban nem a papot, még csak nem is az anyját, feleségét, menyasszonyát, gyermekét avagy valamelyik rokonát, barátját vagy barátnőjét, sőt még csak nem is a kutyáját vagy a védőügyvédjét, hanem a hóhért akarta látni. Utolsó óráiban az volt a legfőbb kívánsága, hogy hóhérát még a döntő, az első és utolsó találkozást megelőzően megismerhesse. A hóhértól, márt a lét és a nem, lét közti tulajdonképpeni közvetítőtől, tökéletesebb előkészítést várt az utolsó pillanatra, mint a földi vagy égi. szerelem biztatásaitól.

Majd mindegyik magyar lap hozta a hóhér fényképét. Hatalmas termetű, hatalmas bajszú férfiú, kerek, jól ápolt képpel, amelyen a jó étvágy és a jó emésztés áldása nyugszik, közönyös szemekkel, amelyek — se kérve, se adva, — csak néznek a világra, hogy tulajdonosuk elhelyezkedhessék a térben. Ennek a kövér, paraszt kinézésű férfinak a vonásaiból senkise következtethetne a hóhér mesterségre. Egészen olyan, mint egy disznókereskedő vagy egy csárdatulajdonos valamelyik magyar operetteből, legfeljebb nem olyan tüzes.

Mint a lapok írták a felakasztandó a hóhér látogatásától mindenekelőtt azokra a kérdésekre várt választ, vajjon fájdalmas-e a procedura és hogy sokáig tart-e. Mind a két kérdésre a kövér hóhér relative vigasztal» válasszal szolgált. Különösen arra a kérdésre, hogy fáj-e, válaszolt azzal az alapossággal, ami alkalmas volt a felakasztandó bizalmatlanságát eloszlatni; ugyanúgy biztosította a hóhér afelől is, hogy az egész procedura alighogy kezdetét veszi, már is befejeződik. Az ujságok híradása szerint a beszélgetés lefolyása azokhoz a beszélgetésekhez hasonlított, amelyet némelyek fogorvosaikkal folytatnak, mielőtt kiszolgáltatnák magukat azok szerszámainak. A jogszerinti gyilkos és a jog ellenére való gyilkos közötti dialóg ezek szerint tehát a legkorrektebb formák között folyt le s ezért a hóhérnak jó sajtója is volt. A lapok dicsérték udvariasságát és szívélyességét, amivel kliensével szemben viselkedett... miközben az keserűségét és idegességét — láthatólag — nem tudta leplezni.

—  Itt vagyok tehát. Jó estét!

—  Uram, az Ön „jó estét” kívánságából ördögi gúny cseng ki, ha meggondolom hogy micsoda reggel következik erre az estére.

—  A legkevésbé sem gúnyolódom Önnel. De az ember köszön ha a szobába lép. A formalitást tehát ha kissé üres is, ne vegye rossz néven hisz az udvariasság rendszerint egy kissé hazug. Mily gyakran mondják például „igen tisztelt uram” és „komisz csirkefogó”-t gondolnak avagy írják: „mély tisztelettel” és azt gondolják, hogy „frászt abba a komisz pofádba”. — Mivel szolgálhatok tehát?

—  Bizonyos dolgokat szeretnék tudni. Pár információt...

—  Beszéljen nyugodtan: van időm.

—  Van ideje! Nekem mindössze tíz órám van. Egészséges vagyok, fiatal van még bennem, jó harminc-negyven évre való életerő s van még tíz órám! Tíz óra, mulva Ön egy kötelet tesz a nyakamra és azon mesterkedik majd, hogy megfulladjak. Ezt teszi majd velem anélkül, hogy a pulzusa gyorsabban verne, minden harag, szenvedély, gyűlölet és keménység nélkül. Ha Ön levág egy állatot, ezt azért teszi, mert a húsára vagy a bőrére van szüksége. Engem viszont semmi más célból, csak azért vág le, hogy levágjon. Ezenkívül... ember vagyok. Van lelkem, úgynevezett szellemmel rendelkezem. Az a bizonyos felfoghatatlanul finom és szellemesen konstruált gép vagyok, amely csodálatos dolgokra képes, valami, amit a világ a legdrágább kincsként őrizne ha nem anyától lenne, hanem mesterséges úton állana elő. Hogy veheti azt Ön magára, hogy rongyos pár pengőért ilyen visszataszító dologra oda adja magát, amit velem készül csinálni?

—  Üzlet üzlet. Az ember élni akar.

—  Az ember élni akar! Ezt mondja Ön nekem!?

— Bocsánat, de az Ön helyzetében az embernek valóban nem egykönnyű kikerülni mindazokat a beszédben szokásos fordullatokat, amelyek valami sértőt tartalmazhatnak. Kérdezzen ezért inkább. Mit szeretne megtudni ?

— Fáj?

—   Hova gondol. A betegség következtében való természetes halál minden esetében sokkal nagyobb fájdalmak várnák, mint annak a rövid operációnak a révén, amiben holnap kora reggel része lesz. Az én apám például rákos betegségben halt meg. Mondhatom Önnek borzasztó fájdalmakon ment keresztül! Gyakorlatomban és ügyességemben a legteljesebben megbízhat. Ha én akasztok valakit, az olyan mint a gutaütés, vagy a villámcsapás, azzal a különbséggel, hogy a például felhozott esetekben még ki van téve annak, hogy nem hal, bele és nyomorékként kell tovább élnie.

—   Honnan tudja azt Ön, hogy nem fáj?

—   Mert azok után az orvosi ismeretek után, amiket én empirikusan sajátítottam el, tudom, hogy azonnal elveszíti az eszméletét.

—   Mit nevez Ön azonnalnak?

—  Pár percet.

—   Pár percet! Hisz ez annyi, mintha azt mondta volna; az örökkévalóság.

— Mily lekicsinylően beszélt Ön az előbb tíz óráról s most olyan nagy feneket kerít ennek a pár perecnek!? Mindannyiunknak meg kell halni. Valamennyien szorongva és félve járunk, hogy mikor és hogyan következik be. Ön pedig mind a kettő felöl olyan bizonyossággal rendelkezik, mint aminő bizonyosság csak a kiválasztottaknak, csak a legendák figuráinak jutott osztályrészül. Merítsen ebből a bizonyosságból erőt és férfias magatartást. Az élet álom. A fájdalmas politikai és gazdasági viszonyok következtében nagyon gonosz álom. Örüljön, hogy elszabadul innen. Ha nem volna igazságosság, amely valami kicsi foglalkozáshoz juttat, elmehetnék koldulni. Pedig én nagy evő vagyok. Mit sír? Miért ordít? A papot akarja? Akar kártyázni?

—    Segítség! Könyörület! Ne akasszanak fel! Krisztus születése után 1931! Rádió! Repülőgép az Óceán fölött! Segítség! Kegyelem! Könyörület!

—    Foglár, kérem — mondotta a hóhér távozóban — hozzon egy orvost, ez odabent félre beszél.

A lapok gyér tudósítása folytán természetesen csak gyanítani lehet, hogy a beszélgetés a valóságban hogyan folyt le. A siralomházban nem volt mikrofon, ami e kulturriportot a világ minden részébe elközvetítse.