Helmar Lerskiről, a berlini fotografusról, sokan tudnak. Olyanok is, akiket nem is érdekel különösebben a fotografálás, sem mint mesterség, sem mint művészet. Mert Lerski új és új portréival hétrőlhétre találkoznak a német illusztrált lapokban. Ezek a portrék mindig szépek és jók, többnyire a polgári osztályokból mutogatnak fejeket, jobb esetben a színészek, írók, művészek osztályok között lebegő rétegéből. Éppen ezért érdekes, hogy most, amikor Lerski, kétségtelenül a világ egyik legjobb portretistája, kötetben reprodukál egy gazdag arcképgyűjteményt, nem polgári és művészfejeit sorakoztatja fel, hanem a proletáriátus figuráiról szed össze 25 fejet és ad róluk 80 változatban szebbnélszebb fotostudiumot.

A könyv címe: Köpfe des Alltags.* (A szerző így van a cím alatt jelölve: „Gesehen von Helmar Lerski”. A kitétel „gesehen” csak látszólag szerénység vagy szerénykedés, valójában inkább a fotografus művészi öntudatára valló: a fotografálás csak eszköz a külső és belső látás kifejezésére). Benne nagyszerű fotografálási és nyomdai technikával elénk tárva 80 fotó, csak arcok, csak fejek, sokszor merész, de mindig indokolt és kifejező elvágással. A 25 figura, akikről Lerski a fejeket fotografálta: portás, piaci árus, festő, paraszt fiuból lett városi munkás, gyümölcsárus lány, gyári munkásnő, kocsis, 3 mosónő, kisiparos, cseléd, szobalány, elárúsítónő, varrónő, még két munkásleány, egy soffőr felesége, egy csavargó, két koldus. Egy fej alatt ezt a jelzést találjuk: forradalmár munkás. Ugynevezett szellemi munkás csak kettő szerepel: egy riporter és egy gépírónő. Polgár és művész, mint mondtuk, egy sem.

A könyv polgári kiadónál jelent meg, olyan nyomdai kivitelben, amit luxuskiállításnak szoktak mondani, így az ára, 18 márka, elég magas ahhoz, hogy a könyv ne sokat kerüljön munkások kezébe. Mondhatjuk tehát, hogy Lerski a polgárságnak mutatja meg, hogy miként látja a mindennapos fejeket. És éppen a kötet címe nyomán azt is hisszük, hogy a polgári látás ismert módján kapjuk meg a proletáriátus fejtípusait. Ahogyan azt polgári művészektől megszoktuk: nyomortól, bűnözéstől, alkoholtól deformált arcokat, szolgalelkűségtől sunyi pillantásokat. Ahogyan a polgár szereti látni és láttatni a munkást, hogy vele szemben saját társadalmi magasabbrendűségét demonstrálja, álláspontját igazolja. Nem — Lerski albumában éppenséggel nem ezt, nem így kapjuk.

Lerski fejeiben, munkásaiban, munkásnőiben valami hallatlan emberi közvetlenség van. Egyszerűség és tisztaság. És legtöbbjében erő és öntudat, de ez is egyszerűen és magától értedődően. Minden hősi pátosz és romantikus stilizálás nélkül. Nem Meunier-figurák fejei.

Nem „egyéniségek”, nem az van bennük kiemelve, amiben különböznek, hanem amiben egyek: egyszerű emberségükben. Talán éppen itt vezette Lerskit művészi tudatosság, amikor ezt a portrészériát fotografálta. Talán nem is egy osztály egészséges erejét akarta megmutatni, hanem csak annyit, hogy nem szükséges a polgári intellektuel és polgári előkelőség pénzhajszától, dekadens lelki élettől és neurózistól szántott arcát ábrázolni ahhoz, hogy tökéletes portrékat komponáljon. Hogy a test mögött lelket adjon, hogy emberek tekintete mögé nézzen gépe lencséjével, amely egyébiránt éppenséggel nem olyan objektív, mint ahogyan azt hiszik. Legalább is semmivel sem objektívebb, mint a festő ecsetje, ceruzája.

Lerski fotostílusa első belelapozásra, első belepillantásra ahhoz a fotoábrázoláshoz tartozik, amely a „neue Sachlichkeit” fogalmához esik közel. Az arcok fotoszerű megjelenésében nyers naturalizmus látszik: retus, szépítés nélkül serkenő szőrtövekkel, bőrhibákkal, szeplőkkel, minden egyébbel látjuk az arcokat. De ez a kendőzetlen valósághűség mégis csak látszat. Látszat, mert eszköz, eszköze az igazságnak, de nem öncélja a művészi ábrázolásnak. Szinte azt mondhatnánk, hogy ezek a fejek így együttesükben, önmagukat idealizálták. Minden szépítés csak gyanut kelthetett volna, mintha a fotografus a szalonparasztok után, szalonproletárokat akart volna mutogatni. És még egy: az arcok naturalisztikus részletezettsége semmit nem árt a képek mozgásbeli és kompozíciós erejének, nagyvonalúságának. Mert Lerski tudta jól, hogy mit csinál: nem az anyagban kéjelgett, mint a modern fotografusok jó része, hanem megmutatta, hogy az anyag igazsága csak eszköz a lélek igazságának kifejezésére.

Uj és ezeregyedik példa így Lerski könyve arra is, hogy a művészet lényegére mégsem a stílus döntő befolyásu. A stílus a kifejezésnek csak formája. A lényeg az a társadalmi, emberi mondanivaló, ami az anyagon keresztül és az anyagon túl kifejeződik. Ezért tévedés megállapítani, hogy az új művészetnek, az új társadalom művészetének szükségképen mi lesz a stílusa. Sem nem naturalizmus, sem nem konstruktivizmus, de éppenúgy mindkettő is. Ahogyan a cél kívánja. Mint abban a német gótikus művészetben, amely hatalmas és nyers mellékalakokká ábrázolta Lerski alakjainak jobbágyőseit. Mellékalakokká, akik nem lettek szentek, mert emberek maradtak. (Budapest)

* Verlag Hermann Reckendorf. Berlin S. W. 68.