s a konfliktus,* amit színpadra visz mély bepillantást enged az osztálytársadalom erkölcsi világába. Egy anya — hogy tüstént a lényeget lássuk — olyan súlyos kényszerhelyzetbe kerül, hogy magával tehetetlen beteg fiának, bár imádja, maga ad be halálos adag altatót. „Én adtam neki az életet, én is vettem el tőle,” — mondja a hatásos végjelenetben, angolos nyugalommal. Ebből a drámából azonban — s ez az érdekes, — nem lesz tragédia! A darab jól végződik, valóságos happy enddel, még meg is kapják egymást azok, akik egymást megérdemelték. A különben érdekfeszítő drámai bonyodalom viszont nem a főcselekmény miatt kerekedik, hanem amiatt, hogy a kitünő ápolónő, (titkon szerelmes a betegébe), a tabletták eltünéséből felfedezi a gyilkosságot s mert azt is felfedezte, hogy a fiatal szép özvegynek gyereke lesz, persze nem a béna férjétől, őt veszi gyanuba és boncolást követel, máskülönben feljelentéssel fenyegetőzik. Minő rettenetes veszedelem egy ilyen előkelő angol úri családban már csak egy boncolás is! — Hát még egy gyilkosság, házasságtörés a bíróság előtt a nyilvánosság elé kiteregetve! Eltörpül emellett az a bagatell dolog, hogy az anya maga adja beteg fia kezébe ja méregpoharat. Két felvonáson keresztül virtuoz művészettel szövi a szerző ezt a bonyodalmat, csakhogy az anya vallomása csattanónak a végső jelenetre maradjon s általános megkönnyebbülésre meg is oldja a feszültséget. Erre a vallomásra nem elborzad, hanem megkönnyebbül mindenki. Megnyugszik elsősorban az ápolónő és eláll minden hivatalos lépéstől, az orvos kiállitja a halotti jelentést szívszélhüdésről s ezzel a botrány elhárul; így aztán megnyugodva távozik a nézőközönség is. — Morál: nem bűn a gyógyíthatatlan beteget egy kis méreggel a szenvedéseitői megváltani, csak ki na tudódjék! Csak botrány ne legyen belőle ! Hogy ez el legyen kerülhető, erre jó előkelő családban a háziorvos.

„Tegyünk félre minden álszemérmet és képmutatást”, — mondja a darabban az anya, mikor már megvan a baj s az ápolónő felfedezte, hogy gyilkosság történt, de az ő órája még nem jött el, hogy valljon. És itt van éppen a kulcs a darab helyes megértéséhez: álszemérem és képmutatás annyi van a darabban, hogy nemcsak félretenni nem tudják, hanem egyenesen tovább halmozzák, mert mint éleny nélkül, lélegzeni se bírnak képmutatás nélkül. Maga az író azt glorifikálja darabjában, hogy milyen finoman lehet a képmutatást űzni. Előtte sem az a bizonyos láng, a halott emlékének a lángja szent, hisz erről aztán nem is esik szó, mert e frázis után a függöny legördül, hanem a képmutatás, melynek legmagasabb kultuszát űzi a színpadon három felvonáson keresztül.

Azt még természetesen mindnyájan elfogadjuk, hogy a beteg előtt titkolják bajának gyógyíthatatlan voltát s hitegetik, hogy majd megoperálják: ez még lehet egyetemes emberi kötelesség, akárcsak a testi fájdalom csillapítása. Ez a beteg azonban átlát a szitán. „Hazudnak, — mondja egy őszinte pillanatban. — Ugy tesznek mintha reményt tudnának nyujtani, „én meg úgy teszek, mintha elhinném. Mert így mindnyájunknak könnyebb”. — Valóban minden hazugságnak ez egyik fő motívuma: könnyebb, mint az igazmondás. — Még azt is honoráljuk, hogy a beteg maga hősi módra tűri még a felesége előtt is a szenvedéseit, alakoskodik, tréfál, jó kedvet mutat; csak a fizetett ápolónő előtt nem leplezi, mennyit szenved. De az már egészen burzsoá finnyásság, hogy nem engedi a feleségét az ápolásban résztvenni mert egy bénult beteg körül unaesthetikus dolgok is naponta fordulnak elő. „Nem akarom, hogy étert szagolj. Azt akarom, hogy virágokat szagolj...” Hát nem finom és előkelő ?

Minden, ami a darabban a beteg haláláig történik, szerelem, házasságtörés, gyermekfogamzás, természetes emberi dolog. De olyan előkelő körben ki is mondani, be is vallani shocking. Más körben is kétségkívül nehéz; hazudni könnyebb. Hazudnak hát egész odáig, hogy a legnagyobb izgalom közepette ebédhez ülnek, mert a szobalány jelenti, hogy kész az ebéd s a személyzet előtt mégse árulhatják el, hogy baj van. Ám ha ezt a kis képmutatást tudatosan követik is el, máskor ezek a gentlemanek nem is veszik már észre, mikor hazudnak. Igazán ahogy lélegzenek, olyan öntudatlanul űzik a képmutatást is, mert ezt tanulják, gyakorolják kiskorúktól fogva egész életükben. Már osztályhelyzetük hozza magával. „A legbecsületesebb, legfeddhetetlenebb ember is úgy belekeveredik a hinárba, hogy gyilkos lesz” — adja a szerző egyik alakja szájába. S ez szép bizonyítvány a polgári osztályról, akár magunk is aláírhatjuk. De adós marad az író a magyarázattal arról, mi az a „hínár?” E mulasztását nekünk kell kipótolni. A magántulajdon rendje, az individualizmus teremt az emberi érdekközösség helyébe olyan egyéni érdekellentéteket még egy család tagjai között is, melyek áthidalására és leplezésére kell aztán a folytonos hazugság és képmutatás, „mert így mindnyájunknak könnyebb”. Hazugság nélkül az osztálytársadalom egy napig se tudna, sohase is tudott megélni. Az érdekellentétekből és hazugságokból szövődik aztán, mint e darabban, úgy az életben is az a veszedelmes hinár.

A patriarkhális időben odaadta volna asszonyát az ilyen beteg feleségül a fivérének, hogy „támasszon magot az ő vérének” az Irás szavai szerint. Ez egyszerűbb, emberibb lett volna; nem szövődött volna belőle hinár és szépség is több lett volna benne, mint a darab finom hazugságaiban. A jövő kollektív embere pedig hasonló helyzetben visszaadja majd a nőnek nem is a szabadságot, mert azt már el se veszi tőle, hanem adott szavát — és örömét leli majd abban, ha látja, hogy az egészségesek, kik neki kedvesek, megszeretik egymást és boldogok; maga pedig kárpótlást talál az ápolónő anyáskodó szerelmében, kinek szintén nem kell majd se szégyenlenie, se titkolnia ezt a becsületes érzését. S ez a tudatosan becsületes, hazugságnélküli rend lesz a legszebb. (Ó-Kanizsa)

*A szent láng. Irta W. Somerset Maugham. Játszák a budapesti Vígszínházban.