Végre nekik is szentelt valaki számottevő, keménykötésű írást, az ő kis társadalmuk is bevonult a komoly, problémákkal telített regényirodalomba. Friedrich Torberg Prágában oly nagy port felvert könyvének* mindenekelőtt ez a szembeszökő érdeme. Lelkében nem engedte kialudni a lázadás tüzét, amelyet a középiskola padjaiban átélt nehéz órák, keserű csalódások és igazságtalanságok gyujtottak. Nem felejtette el azt a szorongó érzést, amely ifjúságának legszebb perceit megmérgezte: könyve kiáltás egy kis társadalom nevében több igazságért, több megbecsülésért és emberibb életért. Ez a kiáltás annál nagyobb jelentőségű, mert olyan korosztályért hangzik el, amelyben fejlődik, alakul a jövő, amelyben még nincs kijegecesedett álláspont, még nem dőlt el az életvonal merrehajlásának fontos kérdése, még minden lehet, még semmi sem veszett el. Nincs ennél fontosabb és komolyabb kor az ember életében. A serdülő ifjú lelke még tele ideállal, még nem tud megalakulni, eszméinek százszázalékos megvalósulását akarja, még nem ismeri a felnőttek „józanságát”. Éppen ezért a legértékesebb kor az övé, tőle még várhatunk, remélhetünk valamit, az ő jövője még fehér lap, amelyre nagyon fontos és döntő mondatok kerülhetnek, kortformáló cselekedetek. Ezzel szemben a felnőttek nagy átlagának élete alakulását már előrelátjuk, meglepetést már nem várunk, jelentőségével már tisztában vagyunk.

Friedrich Torberg könyve merész és kérlelhetetlen vádirat a mai középiskola ellen, amelynek megírja életét és szemére veti, hogy nem tud mit kezdeni az alakuló fiatal társadalommal, amely gondjaira van bízva. Csak bürokratikusan minden benső megértés és lelkiismeret nélkül zúdítja rá az ifjú lelkekre azt a tudáshalmazt, amelyet az írott tanterv leszögez... azután pedig előveszi kis jegyzőkönyvét (a híres nóteszt) és mintha a világ legfontosabb dolgát végezné, szárazon regisztrálja a „tudást” vagy „nem tudást”, hogy azután annak alapján döntsön fiatal évek fölött.... sőt, ma már nem is ritkán, így Gerber esetében is... fiatal életek fölött. Ez a diákregény amellett objektív, megláttatja a diáklélek szertelenségeit, kiegyensúlyozatlanságát is, a jó tanulók stréberségét, alamusziságát, az emberi élet szeszélyeit ;nem ír mindent a középiskola rovására, de határozottan kifejezésre juttatja a vádat, hogy megnemértés, bürokratikus elzárkozás vár az iskola épületében a fiatalokra, különösen azokra, akik a legmélyebb forrongásban élnek, akik a legönállóbbak, a leggondolkodóbbak, a legértékesebbek, akik nem illenek be oly egyszerűen a „gépezetbe”.

Az, hogy a regényben leírt középiskolában és tanáraiban felismerték egy prágai német reálgimnázium alakjait s ezért tiltakozás, harc, személyeskedés követte nyomon, számunkra nem jön számításba, így mellékes az a kérdés is: vajon ebben az adott esetben mennyire igazságos és helytálló a regényben kifejezésre jutó vád. Minket csak az érdekelhet, mennyiben általánosítható az európai középiskolai diákvilágra Torberg vétója. Ez viszont rendkivül fontos kérdés, mert a XX. század nem tűrheti el, hogy a legkényesebb és legdöntőbb területen az iskolai nevelés területén még mindig megnemértés, rideg elzárkózás, sőt — mint Gerber esetében — határozott rosszindulat és oktalan gyötrés legyen az ifjúság osztályrésze. Az igazságosság úgy kívánja, hogy ez utóbbit, mint beteges tünetet azonnal izoláljuk, mert így a regényben leírt tanár nem tekinthető normális jelenségnek s mint ilyent eleve ki kell emelnünk a középiskolát mai helyzetében megvilágító fejtegetésünkből. A legegészségesebb szervezetben is mindig lesznek beteg egyedek, akiket persze gyógykezelni kell és nem az ifjúságra szabadítani. De ez csak kivételnek tekinthető. A többi „szigorú”, rettegett tanár esetében a rosszindulat vádját ki kell kapcsolnunk, a pedagógiai meggyőződést sem lehet tőlük elvitatni és le kell szögeznünk, hogy igen gyakran éri őket igazságtalan támadás. Viselkedésüket a diáksággal szemben az az igen helytálló felfogásuk szabja meg, hogy az emberi léleknek fegyelemhez kell szoknia és az ifjaknak nem szabad megszokniok, hogy minden kényük-kedvük szerint történjék s ezért bizony szigorúan megkövetelnék tőlük olyan tárgykört is, amelyet nem szívesen tanulnak, amely nem érdekli őket. Sőt tovább mehetünk és leszögezhetjük azt is, hogy az ilyen szigorú tanár nagyobb tanulmányi eredményt ér el diákjaival, mint az úgynevezett „jó” tanár, aki egész szivével megakarja érteni diákjait s aki éppen ezért fellépésében jóval határozatlanabb és gyengébb lesz. De mindjárt hozzá kell tennünk, hogy csak a mai iskolai rendszerben, amely fegyelmi szempontból bizonyos távolságot nyit a katedra és a padok között. Nos, hát ez a távolság az iskola rákfenéje, ez a távolság okozza azt, hogy a fiatal lelkek egy-egy nagy keserűsége, vélt vagy valóban igazságtalan elbíráláson érzett búbánata s egyéb munkáját befolyásoló körülmények rejtve maradhatnak tanára előtt s így gyakran emberileg lehetetlenné teszik, hogy megértésre találjanak nála. A diáknak föltétlenül meg kellene győződve lehetnie arról, hogy fiatal lelkének bármely válságos kérdését bizalommal elmondhatja tanárjának, kifejtheti előtte nézeteit, megbeszélheti vele töprengéseit. Amig ez a meggyőződés nem verhet mélyen gyökeret a diáklelkekben, addig illuzórikus marad minden iskolai reform, addig megmarad a középiskola annak, aminek. Friedrich Torberg rajzolja és halálbakergethet olyan érzékeny és tehetséges készülő életeket, amilyen Gerberé volt. Ez a ma nagyon sok esetben hiányzó bizalom többet érne minden „tanulmányi eredménynél”, amelynek nívóját féltik sokan a fentemlített távolság eltörlésétől.

Hogy ez a tanulmányi nívó is csak emelkednék, ha a mai „ex cathedra” tanárság helyett a pedagógusok csak munkavezetők lennének, akik ellenőrzik, irányítják a diákok tevékenységét, de annak kivitelét magukra a fiatalokra bizzák, ha a tantermek laboratóriumokká, az unalmas nyelvi órák élénk társalgássá alakulnának át, amelyet ének, tréfa, szórakozás füszerezne s a földrajzórákon filmperegne. Mindez persze napnál világosabb, megvalósításához azonban pénz kell s éppen ezt nem tudnak a milliárdokat fegyverkezésre fordító európai államok a jövő nemzedék nevelésére szentelni. Az ember megdöbben saját fajtájának, illetőleg fajtája társadalmának javíthatatlan őrűletén...

Friedrich Torberg derék munkát végzett, amikor a középiskolák légkörét rajzolta meg és segítségért kiáltott. Szavának nem szabad a pusztába vesznie. Ő mint regényíró a művészet lelkekbeégető erejével világította meg a kérdést, persze természetszerűen a megoldás vagy megjavítás keresése nélkül. Az ő szerepe a dokumentálás volt... A lelkiismeretébresztés... Ő elhagyta már a középiskolát, de nem felejtette el, mint annyi ezren, akiknek sok keserűséget okozott, de csak addig amíg benne voltak... A művész hivatása az, hogy megörökítsen; a multat jelenné tegye, amely szem előtt marad, nyugtalanít, lázít: megoldást, perújítást követel. Azt kiáltja a világnak ,hogy Schüler Gerber még mindig a matura előtt van... Ha nem ő, úgy ezer társa s még mindig ugyanazokat a kínos perceket éli át, amelyek fiatal idegrendszerét egy év alatt szétdúlták... Hiszen a matura önmagában nem valami hallatlan követelmény, nem kíván emberfeletti teljesítményt; de csak egészen szerényen kérdezzük, mért kell olyan komoly aktussá tenni, mért kell olyan bírósági színezetet adni neki zöld asztallal és tizenfelüli esküdttel... amikor tudjuk, hogy a fiatal lélekre már első ilyenfajta szereplés magában is izgatólag hat s amikor olyan gyakran láttuk, hogy izgalmában elveszti a fejét... Mért nem lehetne mindert feltünés nélkül egyszerűen elbeszélgetni a jelölttel?!... Ki tudni belőle, mennyire érett a gondolkozása, mennyire élénk az ítélőképessége, megismerni, mi iránt érdeklődik, mi okoz neki örömöt, mihez van több kedve... Mi okoz neki gondot, fejtörést...? Vajjon akkor is megtörténne-e az, hogy a jelölt szívszorongató izgatottságában, amíg várja, hogy miképen döntenek felette, kiugornék a harmadik emeleti ablakon, mint Gerber...? Ha pedig a beszélgetésnek az lenne esetleg az eredménye, hogy a jelölt „nem érett a felsőbb tanulmányokra, nem lenne-e sokkal, igazságosabb és emberibb a titokzatos konferencia helyett megint csak beszélgetni vele, kifejteni neki a tapasztaltakat, meggyőzni és vele együtt más megoldást keresni jövőjére nézve?!... Persze ezt megakadályozza a távolság, az a híres tekintélytörő távolság... Ezért minden jobb és emberibb jövőért küzdő ember hivatása: a távolságok észszerű lerombolása.

Hogy ennek a távolságnak lerombolása után is megmaradnak az egyéniség ezer árnyalatából és a lélek rejtélyes világából fakadó emberi és társadalmi problémák az iskolavilágában csakúgy mint egyebütt, az természetes. De ezek aztán igazán érdemes problémák. Érdekes párhuzamba állítást enged meg Tor-berg könyvével Erich Ebermayer regénye: Kampf um Odilienberg,** amely megmutatja, miképen festenek a diákok problémái az u. n. szabadiskolákban, ahol közvetlen pajtási viszonyban vannak tanáraikkal és ahol a tanár egyénisége, személye vívja nagy harcát a fiatal lelkek ezerárnyalatú követelményeivel. Kitünik belőle, hogy az ilyen szabadiskola ifjúságának kimondottan kiváló egyéniségű tanárokra lenne szüksége, akikben ideált láthat, akiket igazán tisztelhet. S itt a távolság megszüntetésének egyik „veszedelme”: a tanárt nem védi többé a katedra hozzáférhetetlen messzesége, az emberi közelség feltárja diákjai előtt az ő igazi világát, hibáival és erényeivel együtt. Tanár, vezető egyéniség, ideál így persze csak az lehetne, aki tényleg rátermett, aki meg tud felelni azoknak az igen sokirányú követelményeknek, amit a fiatal lelkek eredményes vezetése, illetőleg irányítása természetszerűleg állít. Az ilyen tanárság tényleg hivatás és nem foglalkozás lenne... de hogyha valahol meg kell követelni ezt a benső küldetésérzést, úgy elsősorban a tanárnál, akinek mindig azt kellene szem előtt tartania: mekkora méltóság, mekkora felelősség! Amig ennek a méltóságnak, de különösen ennek a hallatlan nagy felelősségnek nem ébred minden pedagógus a tudatára és a tanítási rendszer nem juttatja azt eléggé érvényre, (itt a nagy hiány) hanem ellenkezőleg megköti mindenféle kicsinyes bürokratikus előírással, addig béklyó, börtön marad a középiskola, amelynek feladata pedig szabad, önálló gondolkozású és mély lelkiismeretű, őszinte emberek nevelése és felvértezése olyan műveltség elemeivel, amely emberebbé, igazabbá és igazságosabbá teszi a fiatalokat. (K. J.)

* Frederich Torberg: Der Schüler Gerber hat absolwiert, Paul Zsolnay Verlag 1930 Berlin-Wien-Leipzig.

**Erich Ebermayer: Kampf im Odilienber Paul Zsolnay-Verlag 1929.