Móricz Zsigmond felfedezett egy „paraszt”-írót.* Lássuk, beszéljen az új író regénye.

A regény egy sikerült realista ábrázolással kezdődik. A gazda meg akarja emelni a beteg lovat, a Julcsát és megszakad bele. A ló másnapra felépül és vígan ropogtatja a szénát, a gazda azonban ott marad. Benne van ebben a paraszt egész keserves, izzadságos bírkózása a megélhetéssel. Goromba szimbólum, de jó. Ebből a megismerésből indul ki egy fiatal parasztlegény élete, aki nekikeseredve ott hagyja az ősi mesterséget. Megfut a ló elől — hogy aztán később, de egész más formában — visszatérjen hozzá. Majd meglátjuk hogyan.

Ami ezután történik az egy kicsit véletlen és — nem is fontos. A legény levélkihordó lesz és az „uri” postamesterné bűnös szeretője. Aztán otthagyja és egy angyalian ártatlan 1000 forintos hozományú molnárlányban találja meg a szive választottját, akivel már-már az esküvő is ki van tűzve, mikor — jön a háború.

Ez eddig a mese. De Szabó Pál maga sem elégszik meg evvel a soványka történettel, hanem a „falu életét” akarja nekünk bemutatni, annak szerves egészében. Ez dicsérendő. Ámde milyen ez a falu? Ezt megtaláljuk jellemzően „Az uraság árnyékában” című fejezetben. Kezdődik pedig eképen:

„A falu vérkeringését az inas-szobán keresztül fogta fel a földesur. Néha kihozatta kocsijával a faluból a papot, a bírót, a gyógyszerészt. Hosszúra nyult ebéd idők alatt kérdezősködött a falu bajai után. Elválaszthatatlannak látszó szoros összetartózandóságban élték a faluval együtt egymáshoz ragadt életüket”.

Ugy-e ez kezdetnek elég idillikus? Akár egy Jókai regény. A régi jó táblabírák, vagy mi egymás! S hogy ez a földesúr igazában „népe” bajaival törődő nemes lélek volt s nem holmi feudális kényurak utódja, akik tagosítással kaparintották meg a parasztbirtokokat, akik kisemmizték a jobbágyságot a közlegelőkből, azt szerző a következő argumentumokkal véli alátámasztani:

„Valamelyik vitéz, Árpád király ajándékozta Őseinek a birtokot holmi vitézi tettekért, a dicső ős véres kardforgatásait (kik ellen?) a századok folyamán beváltotta a nemes utód uri kényelemmé.”

Ugy-e nem fukarkodik a jelzőkkel a jobbágy-unoka? És most a jellemzés netovábbja, amelyei a jobbágy-unoka a földesurak előtt hasravágódik: ,, A földesúr igazi magyar úr volt.”

De ez még mindig nem elég. Az „un kényelemben” élő „magyar úr” nem csupán a „falu bajai után” kérdezősködik a paptól és a tanítótól. Nem csupán „egy-egy hordó bort” küld be a faluba, hogy a harangozó másnap is félreverje a harangot tőle. Nem! — „Fiatal korában írt a földesúr egy verseskötetet is, a „Szigligethy Társaság” pedig kiadta Váradon „Vadvirágok” címmel. A munkások azokat a dalokat nótázták a pusztán, amelyeket a földesúr világotátölelő hangulataiban irogatott.”

Mesébe illő, nagy dolog ez! Egy földesúr, aki nemcsak botrányokat csinál a mulatókban, nemcsak két marokkal, uri módon szórja a pénzt a külföldön, de „világotátölelő” hangulataiban szegény munkásairól sem feledkezik meg... dalokat ír számukra! Ez a földesúr nem tudja megkülönböztetni a búzát az árpától, de kikocsizik, hogy munkásai ajkairól, hallja a dalokat, az ő dalait. S ezt egy paraszt író írta, Magyarországon, 1930 évben!...

De jön a háború: „a végtelen hosszúra kinyult frontok legpiszkosabb pontjai tele voltak szórva parasztbakákkal”. „Hulltak, pusztultak a parasztregimentek”. S a következtetés ?

„A március 15-i féle romantikus hazaszeretetre nevelt parasztság gyönyörűen kiállotta a világháború tűzpróbáját. Sőt nemcsak kiállotta, de valósággal kultuszt csinált belőle.”

Hát engedje meg tisztelt szerző úr, de mi ebben enyhén kételkedünk. A háborúból „kultuszt űztek, a tintanyalók és mindazok, akik a frontok mögött figyelték „csapataink hősies előrenyomulását”. De nem a baka. A parasztbaka.

Ámde a háborút „elvesztettük”. Bölcsen éreztetni hagyja ezt Szabó Pál a következő elmélkedő és sokat sejtető szavakkal:

„De mi lett volna, ha nemcsak az uraság borában nyilvánult volna meg a Nemzeti Ünnep... Nem nagyokat puffanó Ábrányi versekben... hanem okos feltárásával a bajoknak az egyre jobban közeledő magyarsorstragédia (lásd Szabó Dezső) lejtőjén”.

Mert, ami később következett, mikor a háborúból „kultuszt” üző parasztbakák visszajöttek, az egyenesen rémitő volt. „Nem volt becsülete a papnak, a földesurnak, a bírónak, a harangozónak... Egy szó vibrált, kavargott, csomósodott a falu fölött: a föld... a föld... a föld. Pestről ledobták a száz éve suttogva, sírva vajudó nagyigéretet: a földet pedig immár szétosztjuk köztetek. Ez az ószövetségi vakigéret gyönyörrel operálta ki a paraszttömegekből a hátgerincet, nem kellett többé sem Isten, sem haza, csak csorgó nyállal, meredt szemgolyókkal kémlelt a közelgő rongynapokba, a földetosztó földdaraboló rongynapokba”.

Hát ez nem volt szép tőlük, bizony nem: Ne földje, gerince legyen a parasztnak, aki anyja van! — De gondolt is egyet a háborúból visszatért regény hőse. A parasztgyerek! Ő majd segit ezen. Mert nem igaz az, amit ezek a gaz nemzetrontók a parasztról írnak. „Mert a falu nem követel, mert a falu szánt, Krisztusi szelídséggel várja a beígért földet, a módosabbja pedig megelégszik saját valójában, úgy, ahogy van”. — Ugy-e ez szép a módosabbjától?

S a regény írója ,,a falu és az országérdekében” egy cikket ír. Mi van ebben a cikkben? A következők: ,,...csak azért, hogy a parasztnak valahogy eszébe ne jusson leírni mondanivalóját, már az ábécé első fogalomszerkezete meghatározza, meg nem változtathatóan leszögezi: ír, úr. Ur, ír... Ez... jó eleve kizárja... hogy valamelyik paraszt leírja azt, ami fáj. De ez az idő elmult”.

Hát el! A magyar föld problémája megoldást nyert. Vége az uri csalafintaságnak, amely földdel kápráztatja a paraszttömegeket. Nem kell a nemzetrontó cucilizmus. Nem. Mert most már nem csak az úr ír...

De a paraszt is ír! (Budapest)

*Szabó Pál: Emberek. Magyar Föld kiadása.