Amerikai panoráma

Este van. Nyolc óra. Január. A levegő nedves. A házak egymáshoz ragadnak. A rikkancsok ordítanak. Világifelfordulás? Dehogy. Egy bandita öngyilkosságot követett el. Főbe lőtte magát, de előbb kikergette a világból a rendőrt. Az újság beszámol a munkanélküliek tüntetéséről. Szerény betűkkel. Nincs baj. A hivatalos kimutatás hat millió munkanélküliről számol be. Nincs baj. A bandita olasz volt. Egy Smith nevű amerikai tudtomra adja, hogy a bevándorlók megbizhatatlanok. Erre egy amerikai gyilkos képét mutatom neki. Minek vitatkozni? Siessünk haza. Az uccán belebotlom egy emberbe, aki almát árul. Munkanélküli. Almát szabad árulnia. Az almát meg is szabad venni. Sőt meg is lehet enni. Szégyenlem magam. Miért nem vettem meg az almát s miért nem etettem meg rongyos embertársammal? „Halló. Miért rohan?” „Menekülök”. Az ismerős csóválja fejét. Módot adtam neki a megrökönyödésre. Semmiesetre sem hálás. Nem lehet elmenekülni. Egy zilált arcu öregbe botlom, aki a munkanélküliek folyóiratát nyomja a markomba. Megveszem. Megkérem, hogy tartsa meg. Alázattal kérem, mintha én lennék a munkanélküli. Tudtomra adja, hogy meg akar dolgozni azért, amit kap. A folyóiratot a következő sarkon egy ismerősömnek adom. aki tőkepénzes. Azt hiszi, hogy ugratom, pedig csak a lelkiismeretén kopogtatok. Felhív a klubjába. Arra hivatkozom, hogy haza kell mennem. A munkanélküliek folyóiratát leejti, akaratlanul rátapos, belém karol s arra kényszerít, hogy kövessem. Nem akarom követni és mégis megyek. A klub meleg. Az asztalon folyóiratok. Konzervatív és radikális nyomtatványok. A prohibicióról esik szó. Azok is az italról beszélnek, akik sakkoznak. Az egyik sakkozónak eszébe jut India. Gandhi apostol. Igen. Hoover hisz a magántulajdonban. Mérnök, nem államférfiu. Lehetséges. Hát Hitler? Modern Savonarola. Ellentmondás. Savonarola sohasem lehet modern. Nem a szó a fontos, hanem az értelem. Értelem? „Na akarja velem elhitetni, hogy Kantot olvassa”. „Az értelem csak racionális szempontból veendő figyelembe.” Sok az adó. „Annak is meg van az előnye, ha valaki munkanélküli. Nem lehet megadóztatni”. Ketten nevetlek. Az ismerősöm kártyázik. Eltünök. Lassan lebotorkálok a lépcsőn. Nem sietek, mert hiszen önmagamhoz megyek. Az uccán rohannak az autók. Senki sem siettem őket s mégis sietnek. A hat láb magas rendőr egy öreg asszonyt átsegit az ucca túlsó oldalára. Üljek taxiba? Hány almát vehetnék az út árán? Hány példányt a munkanélküliek folyóiratából? Villamoson megyek haza. Fél tíz van, a kocsi félig telve, vannak, akiknek arcán a mozi öröme fénylik, da a legtöbb arc üresebb a moziörömnél is. Minek örüljenek? Minek örüljek én? A szobának, igen, a dolgozószobámnak, ahol háromezer könyv érezteti velem a betű titokzatosságát, a gondolat rejtélyességét, az élet magasztosságát, a valóság ridegségét. Mi ez a fokozás? Irodalom? A szavak kéjelgése? Hazaérek. Pósta vár. Európai, amerikai pósta. Két európai levélben pénzt kérnek. S nem is ígértnek almát cserébe. Egy új amerikai folyóirat. Bostonban adják ki. Nem tudom, kik veszik meg. James Joyoe is munkatárs, s Gertrude Stein verseket követ el. Hogy kicsoda Gertrude Stein? Tudom, de nem magyarázom meg. Ir, sír, ri. Párisban ír, amierikai folyóiratban sír s az olvasó vele ri. Mégis megmagyaráztam. Többre nem vagyok hajlandó. Még önmagamnak sem vagyok hajlandó többet elárulni Gertrude Steinről. Lapozgassunk magyar könyvben. Márai Sándor. „A zendülők”. Igér a cím valamit? Vagy magammal elhitetem a cím igéretét? Húsz oldalt olvastam. Kitünő tipográfia. Van-e véleményem ? Nincs. Tudtommal Márai Sándor ujságíró, miért legyen róla véleményem? Maurice Hindus. „Humanity uprooted”. Tárgyilagos könyv Szovjetoroszországról. Amerikát érdekli Oroszország. Milyen az orosz nemi élet? Család? Vallási viszonyok? Hindus óvatos, mert a tárgyilagosság óvatosság. A fehérre rámondja, hogy fehér, a vörösre, hogy vörös, a feketére, hogy fekete. Ez a nyíltság óvatossága. Éjfélre jár az idő. Nincsenek kisértetek. Hogy is volnának! Ebben a fejlett korban hogy is volnának kisértetek! Mégis vannak! Álmomban hosszú sorban közelednek felém, üres gyomrukat a tenyerükön cipelik, egy ideig azt hiszem, hogy üres tálak motoszkálnak az orrom előtt, ám hirtelen ráébredek arra, hogy ezek bizony üres gyomrok¹, Sohsem hittem volna, hogy a kísértet is panaszkodni tud. Némán, de meggyőző erővel. Reggel, álmos szemmel, az ujságra nézek. Lombroso típusi bámul rám. Semmiesetre sem tudós. Italcsempész. Négy gyilkosság terheli lelkiismeretét. Szeretném megkérdezni, hogy nagyjában mi a véleménye a lelkiismeretről, de inkább Will Rogers humoros megjegyzését olvasom el. amelyen viszont szeretnék nevetni, de nem tudok. A hibát önmagamban keresem, közben elfelejtem, hogy miért, mert hiszen meg is kell fürödni s a kávészagnak is örülni kell s szemet kell hunyni a közeledő nappali gondok felett. A kádban jól esik azokra gondolni, akik tisztességtudóan, emberségesein viselkedtek velem szemben. Tegnap. Igen, tegnap. Valaki jót tett velem, s jóságát sohasem fizethetem vissza. Lekötelezettje vagyok, de nem szégyenlem. Másvalaki felhívott telefonon, s nem mondott rosszat azokról, akiket szeretek. Meglepő emberszeretet. Havazik. Romantika. Nincs baj. Az ujságban a munkanélküliekről nincs kimutatás. Egy honfitársam hiv fel. Rágalmaz. Azt hiszi, hogy ezzel a kedvemben jár. Kinézek az ablakon, hogy a havazást láthassam. A természet megkönyörül a munkanélkülieken. Havat eltakaritani. Milyen szép, regényes foglalkozási Richardson szentimentális regényei keringnek körülöttem. Dickens érzelgőssége. Ez hazugság. A hó is hazugság. A munkanélküliség a valóság. A természet nem könyörületes. Húsz embernek ad kenyeret, de nem húszezernek. A honfitárs még mindig rágalmaz. Miért nem teszem le a telefonkagylót? Mit is mondott? Nem tudom.. De jó nem tudni. Munkába indulok. Délig dolgozom. A munka érdekel. Az élet szép. Kint havazik, s a szívemben béke van. „Tessék almát venni”. Oh, dél van, az uccán vagyok, s szociális lelkiismeretem megköveteli, hogy több almát vegyek,, mint amennyit meg tudok enni. A városból almaparadicsom lett. Havazik, s az almák pirosan mosolyognak a hidegtől kipirosodott arcú emberekre. Csak a munkanélküliek arca vértelen. Ők almát adnak el, s mert el kell adniok, tehát nem ehetik meg. Mást sem ehetnek, mert ha ennének, akkor nem adhatnának el almát, s ha nem adhatnának el almát, akkor meg mit ennének? Ott dideregnek az uccasarkon, az almák reszketnek a kosárban, az almák pirosak és belülről nem rothadtak, az emberek is pirosak s alighanem egészségesek. Hol is a baj? Hol is a Végzetes Rothadtság, a Szörnyű Betegség, a Rettentő Tüdővész, amelyről csak suttogva mernek beszélni azok is, akik az almát könyörületességből veszik meg s nem azért, hogy megegyék? A felhőkarcolókon felkúszik a szemem. Megint menekülök. Az önzés siettet. Az elhatároltság kényelme. A felhőkarcoló teteje belevész a hulló hóba. Minden fehér körülöttem. Minden ártatlan. Az alma idejött Kaliforniából. Nem a munkanélküliek hozták ide, hogy néhány pennyért túladhassanak rajtar; az almát külön, szinte az almabölcsességnek megfelelő lelkiismeretessége birta arra, hogy idejöjjön, a hidegbe és hóba, a melegből és napsugárból. Az alma szóbaelegyedik a képzeletemmel. Megkérdezi, hogy hová vezet az utam. Vendéglőbe. Sajnálja, de nem követhet, mert a munkanélkülieknek nincs keresnivalójuk a. vendéglőben s ő mégsem hagyhatja cserben azokat, akik megbíznak benn. Az alma mosolyogva leválik a kezeimről s ezek az utolsó szavai: „Tudom, hogy délután szabad. Ne feledkezzék meg azokról, akik szeretnének dolgozni.” Valaki vállamra csap. Barát. Amerikai. Őszinte. Jóhiszemű. Párisban is járt s mégsem romlott el. Tudniillik ír, anélkül, hogy párisi akarna lenni. Még csak amerikai sem akar lenni. Megelégszik azzal, hogy ember. Jó barát. A barátság derüje. Derü. Velem ebédel s nem rontja el étvágyamat. Szivaromra nem fogja rá, hogy füstje elviselhetetlen. Olvastam-e a Yale Review legujabb számát? Nem. Megszerzi. Megköszönöm. Mosolyog. Szeme tiszta, kék. Arca friss, mintha hóval mosakodott volna. Csakugyan azt tette meg. Na lám. Hogy mi ujság Európában? Elmondja, hogy Cocteauval találkozott Párisban, de ezt nem tekinti élménynek. Cocteau annyira bonyolult, hogy néha majdnem buta. Ezt nem ravaszságból mondta. Nem is rosszindulatból. De mit is lehet az amerikai vendéglőben mondani a „Les Enfants Terribles”-ről? Alma hull ki a zsebéből. Az almák jobban hasonlítanak egymásra, mint az emberek? Vagy talán az ő almája azért hasonlit az enyémre, mert barátok vagyunk? Egyszerre hajlunk le. Az almát fel akarjuk emelni, de elgurul. Utánanézünk. Gurul, gurul, az egyik asztal alá gurul, egy nagy darab talpban akad meg, tekintélyes emberi tekintélyes talpában. A tekintélyes ember tekintélyes talpával belerug az almába, megöli, az alma szétesik, s ott állunk mindketten s bennem a magyar szegénység emberi szomorúsága viaskodik, s benne az amerikai gazdagság emberi szegénysége. Kint az uccán megint almával kínálnak meg. Versenyzünk. Amikor én almát veszek, barátom megveszi a munkanélküliek lapját. Majd én veszem meg a munkanélküliek lapját, erre ő almát vesz. Tucat almám van. Tucat lappéldányom. Neki is. Hátha az uccasarokra állnánk, s eladnók az almákat s eladnék a lappéldányokat? Az így szerzett pénzt odaadjuk a munkanélkülieknek. Rossz ötlet. Az egyik uccasarkon, a padon, fáradtap, álmosan ül egy csontvázkülsejü ember. Mellette üres kosár. Elfogytak az almák, s közben a fáradtságtól elaludt. Tülkölnek az autók, mégis alszik. S mire felébred huszonnégy alma van a kosarában, s huszonnégy lappéldány. Dehogy is vagyunk jók. Naivak vagyunk. De csak a naivság erény a munkanélküliség jelenlétében. Barátomtól elválok. Hová, tartsak? Fél háromra jár az idő. A havazás nem állt el. Szabad vagyok, a magam ura. Hová tartsak, hogy önmagamtól ne menjek el? Hangversenyre megyek. Szimfonikus zenekar. Nem vidéki, ha vidéki is. Fél ház. Jórészt nők. A dirigens amerikaiba ojtott orosz, aki Stravinskyért lelkesedik s Beethovent hangsúlyozza a programban. Beethoven! Diadal! Messzeségek gyönyörűségei! Megfogni a végtelent! De ha. ezt meg lehet tenni, ha az ember Beethoven is lehet, akkor minek nyomor, szegénység, munkanélküliség? Minek az almák szimfoniája a megalázottak porondián? Minek? Minek? A havazás elállt. Hajtsunk ki a muzeumba. Görög épület az Amerikai Városban. Kiállítás. Matisse. Lieberman. Semmi közük egymáshoz. Amerikai festők. Füstöt festenek, gyárkéményeket, hidakat, behavazott gyári udvarokat. Hét óra. Vacsorázni is kell. Italmentes vendéglő. Mit egyek? Probléma. Hozzon a pincér, ámít hozni akar. Nincs étvágyam. A munkanélküliek kísérteties tenyeréről almák gurulnak felém. Szemrehányást tesznek. Hogy merek almán kívül egyebet enni, amikor ezrek, százezrek éhesek. Csakugyan: hogy merek? A pincér biztat. „Egyék”, mondja. Hangja ellágyul, annyira bíztat. Szeretném vele megosztani a vacsorámat. Minden éhes emberrel szeretném megosztani a vacsorámat. Nem tudok enni. Nem tudok. Este van. Nyolc óra. Huszonnégy óra halála. Alázatos vagyok, mert van munkám. Elkeseredett vagyok, mert ezreknek, százezreknek nincs munkájuk. Egyensúly? Nyugalom? Közöny? Szavak. Szavak. Csak az valóság, aminek nem volna szabad lenne. Csak az valóság.