Kemény, brutális, kegyetlenül világos s minden kétséget kizáróan tragikus az idő amibe ez a regény hasít. Az idő hátterében birodalmak dőlnek össze, máról-holnapra új országok keletkeznek és a romokon fölcsillanó szuronyok árnyékában derékbe tört, akarattalan népek hullnak jobbrabalra. A század elejei nagy kormozgás talpa alatt reng, inog a föld, fullasztó évek dübörögnek rajta, mig egy utolsó lökés a megmaradt beteg gyökeret is elsodorja, melyből a katasztrófa kis bukottjai még táplálkoztak. A művész számára, aki efelé az idő felé nyul, ez az anyag.

Nem művészi fikció, nem egy magát a kortól elvonatkoztató agyvelő kitalált meséje ez, hanem a valóság vakon izzó véres és zord szikla darabja. Robusztus, durva, sőt irracionális, mint a történelem ormairól a mélybe gördülő diluviális kőszikla. Az anyag csákányt követel s így érthető ha az előttünk fekvő könyv szerzőjének tompa vésője és lassú egérmunkája ezt a kiklopszi tömböt csupán — szétporlasztja. Nem is csoda. Az évekig vajudó és széles néprétegeket mozgató erdélyi földreformot forró tartozékaival és következményeivel együtt egy család esetleges magánügyévé zsugorítja. Nem a művész távlatokat mutató transzfigurációjával, nem is annak az embernek az őszinteségével és következetességével, akinek pró vagy kontra a dologhoz valami köze van, hanem felületesen, azzal az elmélyedéssel, ahogy divatszalonokban töprengenek afölött, vajjon a térdig érő szoknya egy centiméterrel hoszszabb vagy rövidebb legyen. Igy a „Földindulás” nagy igényű címe és a szalmaszálon át kínnal belefujdogált kortörténeti levegő ellenére sem több e könyv a Buddenbrook-ház nyomán felsarjadt családregénynél. Az olvasót mindenesetre olcsóbb csalódás érné ha a címlapon hivalkodás nélkül csak ez állana: A Kathona-ház története.

Maga a Kathona-ház története pedig a következő:

...A Kathona család vígan úszta meg a forradalmat. Semmi nyoma az eltussolt háttér öklöző indulatának. Az uzsonnakávét most is békebeli gonddal és körültekintéssel szolgálják fel, minden elképzelhető árnyalatban, szűrve, szüretlen, föllel, földnélkül, forrón, hidegen, langyosan. Az egyik lány eljegyzésére ugyanilyen körülményességgel próbálnak ruhát. Ez a lány — aki idővel az „elsodort” Judith hugocskájává növi ki magát — szarvasbőr nadrágban belovagol a mátkaságba. A mátkaság évekig húzódó állapotának tengelyére aggat azután a szerző mindent, tekintet nélkül arra, hogy szerves rész-e az, vagy idegen. Mint derült égből a villám, közbe csap ugyan egy kis kényszerbérlet, de azért hőseink rendületlenül készülnek a házasságra: vadászlakot restaurálnak, kiadós polgári pénzt váltanak be bonyodalommal, a család hóbortos fiú tagját — aki csöndes őrült nénjével közösen képviseli a békeszerződések rendelkezéseinek Magyarország felé való hajlásának óhaját (mintha annak idején csak a bolondok biztak volna ebben!) — kiugrasztják Magyarországra és a magával tehetetlen családfő helyett a ház ügyeinek vezetésével a kamaszkor betegségéből lábbadozó vőlegényt bizzák meg. A szerelem ragadós, A falusi tanító is pedzi a holdkóros Kathona kisasszony iránti szerelmét. De a földreform hamarosan kikezdi ezeket a szerelmeket. Felbukkan egy megyei tanácsos és egy agronóm, akik ismeretlen okból és célból kicibálják a Kathona-család talpa alol a földet, de akikkel a menyasszony flörtöl a vőlegény számlájára. Valami hiány szerzőnek is felrémlik itt. Mire való ez az egész földreformhecc? Kapunk tehát egy kiadós, népies fejezetet, úgynevezett bemutatót a népről, amelyről eddig semmit sem hallottunk, a házszentelés és egy grófi uzsonna keretei közé ékelve, amely egy csomó hamis hanggal annyit mond, hogy a nép-vezető, aki a regényben a népnek szerző szerinti kizárólagos képviselője, az ablakon át csóré fenekét tolja a földmentésben hozzá kényszerülő uraság képébe. A szeszgyár leég, kicsuszik a megmaradt föld, a nemes vőlegény ellép és bucsuzóul korbácsot kap a menyasszonytól, aki viszont sürgősen összeszűri a levet az agronómmal. Az őrült lány meghal a bánattól, a hóbortos fiú salto mortálét csinál a vonat ablakából és a tönkrement Kathona-család megmaradt ötven holdjára rálép a helybeli tanító, aki elhalt szerelme után feleségül veszi a háttérben bujkáló harmadik Kathona lányt. A kibonyolított szerelmek után azután a szerző az egész korról, jövőről, jelenről a regény mindén sorára jellemző könnyelműséggel veti oda, hogy „akik itt megmaradtak, azok mindannyian összetartoznak.”

Csökevény, hogy földrajzi és egyéb adottságok itt még mindig hatnak az irodalomra, mert ha ezt a könyvet pár száz kilométerrel odébb írják, ma senkisem foglalkozik vele. Őszintén: nem sok szóra érdemes. Csak a kor, a történet és a levegő merő meghamisítása teszi érdekessé. Viszont a kor sodró, mély vizeiben fuldokló polgári öntudat (a művészi alkotás bonyolult psziholó giai folyamatával) csak a valóság romlottá hamisított levegőjéből táplálkozhat. Holott ez a föld egész más levegőtől volt terhes az impériumváltozást követő időben! Eltekintve a győztesek és legyőzöttek ellentétes érzelmi- és eszmei-világának óriási különbségétől maga a földreform az osztályellentétek szédületes zsilipjét nyitotta fel. És ez a zsilip itt zúgott, itt zakatolt abban az időben, amikor a regény alakjai játszák léha kis szerelmeiket, — ebből a zúgásból azonban a szerző nem hall semmit. A földért való tülekedés irgalmatlan valóságához szerző föl sem ér. A Kathona-család őszinteség és meggyőződés nélkül inog és hányódik, mint ladik az alatta és körülötte kavargó örvényeken: a népi életnek ezekből az örvényeiből azonban az író nem lát és nem mutat semmit. Ránézve ezek nincsenek. Ez azonban nem egyéni hiba. A szellemi vakságnak ebbe a kóros tünetébe valamennyien beletartoznak itt, ahányan” csak feltolták és kinevezték magukat egy népkisebb ség hivatalos és minden kritikán felül álló művészeinek. Igy azután, amit az író elkotyvasztott az alapban, azt nem pótolhatta a felépítésben. A meghamisított valóságot valótlan és hamis figurák élik, akiknek félszegségén a mesterségbeli készség és a kiírt stílus tompít ugyan, de nem segít. Az a pár népies jelenet pedig, ami a dolog természetéből kifolyólag írójuk legbensőbb ösztöne és szándéka ellenére is a regénybe került, minden erőszakolt és nyakatekert dialektus ellenére sem egyéb a népi lélek körüli vaksötétben való szánalmas tapogatózásnál. Ennek a népnek nem ilyenek az örömei, a fájdalmai és a követelményei! Szándékosan nem mutatok rá a példákra, mert különben ízekre kéne tépni az egészet. Ehelyett szívesen osztom a könyv egyik lelkendező ismertetőjének a kívánságát: „Ez a könyv megérdemli, hogy minél többen olvassák”, — mert ebben az esetben talán talál valaki választ azokra az önkénytelenül felmerülő kérdésekre, hogy miért írta szerző ezt a könyvet? Kinek szánta? Mi volt a célja és mit ért el vele? (Marosvásárhely)

*Berde Mária: Földindulás. Regény-két kötetben. Erdélyi Szépmives Céh Kolozsvár 1930.