A költőt Illyés Gyulának hivják, most jelent meg legfrissebb verskötete „Sarjurendek” címmel. Általában azt tartják, hogy a fiatal magyar költőgárdában ő a legpregnánsabb és legtöbbet igérő tehetség. A Baumgartner-díjat is megkapta, ami azt jelenti,, hogy a. „hivatalos” Babitsék is nagyrabecsülik és magukénak tartják. Babitsék „a tehetség jogán”, mások viszont, akik a tehetséghez még egyebet is kívánnak, „világnézeti alapon”, mint fronttársat. (Boldog költő, akiért már életében marakszanak a jusstkeresők és irodalmi alkuszok! S boldogtalan költő, aki megérte, hogy Dózsa-versei után is lelkesedni tud érte egy reakciós kurátor!) A vita a „Sarjurendek”-kel nem dőlt el, Illyés maradt aki volt: mindenkié és senkié; költő, akinek Babitsék megbocsájtják Dózsát, a Dózsa-ivadékok pedig megbocsájtják Babitsékat. Ám, ha végleges számadást nem is hozott új kötete, valami van benne (formai értékeken túl!), amiből remény meríthető, hogy rövidesen valakiké lesz, választani fog a Baumgartner-dij és — lelkiismerete közt. A „Sarjurendek” irodalmi és emberi karakterét az adja meg, hogy benne jelentkezik először az az Illyés, aki már érzi, látja, hogy rossz helyre csalta, csalatta magát, hogy az a dal, amit úgy dalolt, hogy a hivatalosok fülének is édes muzsika lett belőle, nem volt igazi, őszinte dal. Az ő helye ott van, ahol az elnyomottaké, a szolgáké, a napszámosé, aki „pirulva csaknem sírva jött ki a kastély udvaráról, szitkok meleg hegével az arcán”. Amit eddig csinált, az jó volt arra, hogy a fejére kiérdemelje Babitsék cserfakoszoruját, de nem volt elég ahhoz, hogy a lelkiismeretét, amit lázadó szegényekével jegyzett el, végleg” kioltsa. A kötet bevezető versében őszintén megvallja, hogy: „Nem ily dalra készültem én sem!” „Mint a mosolygó merénylő...” című versében még konkrétebben vádolja önmagát: „Fiatal arcomat szolga-mosolygásba — Rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva... — Hogy igazi s méltó arcomat lássátok — Le kéne az egész mostani világot — Szemem elől tépnem —”. Ugyszólván a kötet minden versében találkozunk ezzel a motívummal, hol ünnepélyes, tragikus önvallomásként, hol könnyű bufelhőként, amely rohanva rajzol árnyékot a szívére. A leszámolás azonban egyáltalán nem teljes, nem meggyőző, mert Illyés csak azt mondja meg, hogy tévedett, csak azt sírja, panaszkodja, meakulpázza, hogy az ének hibás volt, a hang hamis, de arról nemi beszél, hogy miben tévedett, miért „áll talpig álarcba takartan”, miért kívánja „verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem, ó a szabadságról kezdtem dalba én itt!” Az élete fordulója, ahogy maga írja, bizonytalan konturú; a szabadság, amiről dalolni akar, csak szó, nincs konkrét tartalma; a rebellissége egyelőre csak esztetikai dísz, nem mer, fél hozzákapcsolni hús-vér szavakat, maiakat, amik a lázadó szegénység torkán most és Magyarországon fényesre csiszolódnak. A vágy megvan, felébredt benne, hogy a zengő hárfák hurjait szíve dallamára verje végig, „föl a győztes égig”, a dalt, a jajt „égrenyult félkézzel, részeg és boldog bukó szabadságban”. Ez a vágy azonban nem jelent egyebet, mint óvatos (és irodalmi!) kokettériát vulkánikus, hatalmas erőkkel, amiket a forradalom igér, szembe az irodalmiságnak azzal a mértékével, amit Babitsék — aranyban állapítanak meg. A kritikának teljesebbnek kell lenni, Illyésnek, ha igazán kíváncsi maga is „igazi és méltó” arcára, amit eddig álarc takart, le kell tépni az álarcot. Az igaz, fájdalmas operáció ez, de nélküle nincs gyógyulás. Az a szellemi és lelki rekonvalescencia, amiben most él, csak így szüntethető meg. S csak akkor bővül ki, gazdagszik meg lírája, kap erőt, igaz erőt, azt, amit a „Sarjurendek”-ben sokszor Berzsenyi és Vörösmarty patetikus klasszicitásával próbál pótolni. Az irodalom azonban nem tudja soha pótolni az életet: ez olyan igazság, amit vitatni igen kockázatos volna. Azt a kétségtelenül érezhető, intenziv lendületét, amivel a szavaknak nekifekszik és amivel a dallamot veri, irodalmi hagyományok törik meg. S ezek, a ma még minden költőre oly végzetesen ránehezedő hagyományok a legveszedelmesebb marasztalók ott, ahol Illyés már nem érzi jól magát. Az „igazi arc” (amelyik egyelőre még rejtelmes és ismeretlen) csak akkor tünne elő, ha ezt az érzelmi „elégedetlenséget” aprópénzre váltaná, ha ebből levonná a konzekvenciákat is. A konzekvenciák azonban úgylátszik veszedelmesek és Illyés jobban megbecsüli a Baumgarten babért, mint a tövis koszorút... (Budapest)

* Illyés Gyula: Sarjurendek. (Nyugat kiadása 1931.)