A papa úton volt. Ő mindég vasárnap reggel indult el és csak pénteken jött baza. Nagy csomagokat cipelt ilyenkor a hátán, a kezében és fáradt volt nagyon. Most se volt itthon és amikor a mama kiszólt értem a kapun, otthagytam a mezitlábas pajtásokat az árokparton, ahol barlangot ástunk és engedelmesen követtem hívását.

— Huzd fel a cipődet — mondta a mama.

— Igen — s harisnya nélkül szedtem magamra a lábbelit.

A mama elmagyarázta, hogy menjek el a Fő-uccára, a nagyüzletbe, vegyek egy negyedkiló csokoládét, a papa megígérte egy parasztnak a szomszédos faluban, hogy valami régi holmiért csokoládét visz neki. Fogtam a pénzt. Elismételtem: negyedkiló csokoládét kérek... s a pénzt eltettem.

— Megyek a Fő-uccába — mondtam a pajtásoknak.

Hárman voltak. Csak a lábuk látszott ki a hatalmas gödörből. De kijöttek, homokosan, felültek és rámnéztek. Sokáig. Aztán azt mondta Jancsi: zsidó lett belőled... Igen zsidó lett belőlem, mert cipőt huztam. De megmagyaráztam, hogy a mama parancsolta. Mindig fel kell huzni a cipőt, ha a Fő-uccára megyek, mert ott a zsidógyerekek azt mondják ha mezítláb látnak, hogy paraszt vagyok.

Álltam az árok tetején. Jobbkezem a nadrágzsebben a pénzt markolászta és így magyaráztam. Igen, ők most nem szerettek engemet, mindég így néztek rám, ha a Fő-uccába készültem, cipősen és kabátosan s hiába vetkőztem újra ingre, amikor visszajöttem és hiába álltam be meztelenül nyakig a trágyalébe... aznap titokzatos idegenség állott közénk.

— Ha hazajövök, akkor megyünk a Masznák istállójába. Jó? Jancsi a másik két pajtásra nézett. Nem feleltek. Pedig ez nagy terv volt. Én találtam ki. Masznák istállójának egyik falában hosszú hetek munkájával lyukat furtam, de a vakolatot vissza tóltam mindég a helyére. Máma, ha visszajövök a Fő-uccáról, szabaddá tesszük az üreget, odaültünk elébe és várunk. Ameddig kell. Majd csak kibujik egy házinyul és akkor nyakonfogjuk a tapsifülest. Jó lesz így?... De nem feleltek, csak ültek. Jancsi rámbámult. Pista újra visszabujt a barlangba, vájni kezdett és basa alatt dobta kifelé a földet... Leugrottam hozzájuk. Körülnéztem. Senkit se láttam. Lehuztam a cipőt,

— Tegyétek be ide... — mondtam fulladozva — megyek mezitláb.

Darabig az árokban szaladtam. Messze voltam már otthontól. A házfalak mellett nyargaltam tova. Nem néztem semerre. Pedig szép volt az ősz, hordók zörögtek a szekereken, szüretidő járta s ha diófa alatt futott az utam, nagy nekiiramodással ugrottam föl alatta s lekaptam egyet-egyet. De utána mindig zsebembe nyultam. A pénzt nem vesztettem el. Kővel törtem fel a diót. Lassan ballagtam a házak mellett. Még csak egy kis uccán kell végigmenni, aztán elérem a Fő-uccát, ott van a nagyüzlet: jónapot kívánok, a papa nincsen itthon, kérek egynegyedkiló csokoládét, mert a papa megigérte a parasztnak, hogy visz neki valamit a régiségért, én zsidó vagyok néni kérem, igen, zsidó Vagyok...

A mészárszék előtt két nagy szelindek hevert. Az egyik felállt és elbőgte magát. Fekete, síma szőre volt. Szultánnak hívták. Ez be tudja, kapni ja fejeimet. Ez most haragszik rám, mert ez tudja, hogy én a mi uccánkban keresztény vagyok, arrafelé mennek a vágóhidra... Szultán, én zsidó vagyok, Szultán...

Egészen a falhoz lapultam ős ügy mentem előre. Az egyik ház előtt Herskovics Jakab állt, ő gazdag nagyon, ezüst van; a sétabotját*, a papájától kapta, mert az borkereskedő. Rossz gyertek, mindig követ dob rám itt a Fő-uccán, pedig cipőben jöttem eddig mindég...

Siettem és motyogtam, feléje nézve: Jakabka, Kóbika, én zsidó vagyok és ... és nem engedtem többet, bogy megdobáljanak a mi uccánkban a parasztgyerekek.

Herskovics szaladt. Blauhoz futott be. Amikor a nagyüzlethez értem, Herskovics, meg Blau ott álltak az ucca közepén és felém mutogattak. Benn az üzletben a pult elé álltam. Mondani akarta: jónapot kívánok. néni kérem... Pedig a bácsi volt az üzletben, meg a két segéd... Csak álltam és néztem Sorger urat nagy szakálla volt és pipázott.

— Mi kell — moandta, és kivette a pipat a szájából.

Sírtam. És kinéztem az ablakon. Ott már sok gyerek állt, kalap volt a fejükön, meg hosszú volt a pajeszük. Jaj, a kalapomat is otthon hagytam, meg pajeszom sincs, meg mezítláb vagyok... Bal kezemet hajamra csaptam, hogy ne legyen födetlen a fejem, jobb tenyeremmel kiszedtem a pénzeket.

— Bácsi kérem, Sorger úr, egy negyedkiló csokoládét kérek, a papa megígérte a parasztnak, mi zsidók vagyunk, én is — és elkezdtem sírni és kifelé mutattam. Az ablakra most nyomta rá arcát Herskovics Jakab, orra egészen lapos lett az erőlködésben.

— Mit bőgsz? — kérdezte Sorger úr és beseperte a pénzt a fiókba. A segédek Bevettek. Sorger úr tovább pipázott. Az uccán ott álltak a zsidógyerekek, mind a boltajtó előtt.

— Elmehetsz — mondta az egyik segéd, nagy hasa volt és orra mindég csepegett, a mama is úgy hívta őt, hogy „a taknyos Blau”, pedig már nagy bajuszt hordott — na mi köll? — szólt rám újra és előjött a pult mögül és kifelé tolt, kinyitotta az ajtót, mélyen meghajolt — van szerencsém.

Néztem a nagy hasas bácsit. Miért mondja ezt nekem? Álltam. Herskovics Jakab, meg Blau, meg a többiek, sokan körém álltak, szorosan, nevettek. A boltajtónak szorultam.

— Ne bántsatok — nyögtem.

Nevettek. Blau mellettem állt. Belémrugott. Feléje kaptam. A másik oldalon Herskovics vágott fültövön.

— Ne bántsatok — sikoltottam és reszkettem: és mindkét kezein a kis csokoládé csomagot fogta — ne bántsatok.

És nagy izgalmamban széttörtem a csokoládét.

— Ne bántsatok — motyogtam, — adok nektek, a papa egy parasztnak ígérte... — és törtem darabokra a féltett kincset és dobáltam a törmeléket messze, el, magamtól, hogy távoltartsam kínzóimat. Dobáltam izgatottan és néztem az (egymást lökdöső, porban fetrengő, ordítozó, cipős, szépruhás gyerekeket, amint kapkodnak a csokoládé után. Mögöttem a kövér segéd röhögott és Sorger úr is kifelé tolta pipáját meg szakállát.

Dobáltam a darabokat. Már céloztam is. Fejen találtam a földön hempergőket, aztán óvatosan elindultam. Észrevették a szökést. Utánam eredtek. Elibém kerültek. Az egyik elgáncsolt. Végig zuhantam a porban. Rámbuktak. És vertek. Azután szétszaladtak. A boltajtókban kövér bácsik fenyegették nevetve, öklüket rázva gyerekeiket, de én rám nem néztek. Köptem a homokot, tököltem magamról a sarat, Sorger úr kezében a pipaszár, mint nagy ostornyél billegett, nevetett ő is, meg a két segédje.

Sántikáltam, Hazafelé. Megették a csokoládémat és megvertek. És a kövér felnőttek nevettek. Nincsen nekem barátom, senki. A zsidók megvernek, mert mezítláb vagyok és azt mondják rám: paraszt... meg: koldus. A parasztgyerekek meg vasárnap, ha elmegyek a templomjuk mellett, a kőkerítésen állnak és úgy lövöldöznek rám a csuzlipuskával, mint a verebekre. Egyszer homlokon találtak, meg is dagadt a helye.

— Ne menj arra kis fiam — mondta a mama akkor — ne menj arra, te zsidó vagy.

Ezen sokat gondolkodtam. Mert zsidó vagyok — azért ne menjek árra? Hát nekik szabad a mi templomunk felé jönni, szombaton? De aztán rájöttem, hogy ők azért olyan merészek, mert tudják, hogy mi szombaton. nem veszünk követ a kezünkbe. De hétköznap nincsenek együtt sokan a parasztgyerekek. Csak a zsidók és ezek is vernek... Már a mi uccánkba értem. Elsirtam magamat. Bőgve vonultam haza. A pajtások még mindég az árokban dolgoztak. Felmásztak a tetejére és úgy néztek utánam. És Jancsi hozta a. cipőt. A mamám kijött a kapu elé. És bömbölve s szipákolva elmondtam, a. Herskovicsot, a csokoládét, meg a Sorger urat, aki hagyta a gyerekeket rámmászni.

— Ó, a gazemberek — sopánkodott a marna, de nem bántott a csokoládé miatt. Megmosta arcomat és később újra kimentem az uccára, az árokba.

— Jancsi, tudod mi a gazember? — Nem, — egyikük sem tudta.

Mi is lehet ez? A papa is csak ingatta a fejét, amikor kézenfogva vezetett szombaton a templomba. Láttam. Herskovicsot, meg Blaut. A papám a templomudvarban eleresztette a kezemet és Herskovics papájához ment. Nagyon rázta öklét a papám, pedig ő nagyon szegény volt és Herskovics meg a leggazdagabb zsidó és aranyból volt a tubákszelencéje, amiből szombat délelőtt a többi gazdag zsidót kínálta. Az én papámat sohase, mert az én papám olcsó helyen állt, hátul és oda gazdag zsidó nem kínált semmit.

És most nem mer szólni mégse a papámnak.

—   Papa, mink koldusok vagyunk? — kérdeztem később.

—   Nem, mi dolgozunk, mi szegény emberek vagyunk. A Herskovics meg gazdag, mert annak mások dolgoznak és ő csak bezsebeli a sok pénzt.

Nem értettem. Jancsi se, a többi mezítlábas pajtás se. Csak megmondták, hogy ők se játszhatnak együtt a gazdag parasztgyerekekkel. Azok Őket elverik, ha egyedül járnak. De Jancsi, Pista, meg Misi ők mindig együtt vannak.

— Akkor ők is gazemberek ?

— Ők is, — mondták — a csizmások is.

Zsidó ünnep volt. Új ruhámon szép nagy gombok és zsebeim tele dióval. Szépen sütött a nap. Nagy szalagos kalapom volt. Láttam Herskovicsot. Csak nézett. Biztosan tetszett neki az új ruhám. Én csak mentem, diót rugdaltam ballábbal, meg jobbal... Igy értem a falu végére. A fel-végije. Mi az alvégem laktunk.

A patak tulsó partján két parasztgyerek állt. Szép bőrnadrágjuk, meg kékkötényük volt. Tanakodtak valamin és folyton felém néztek. Mentem feléjük át a hidon.

— Hová mész ? — kérdezte az egyik, nagy gazda a papája, sok ökrük, meg lovuk van.

— Sétálok, — két diót nyujtottam feléje — mama ünnep van, — a másiknak is adtam kettőt.

— Milyen ünnep van máma? — kérdezték, eltátották szájukat, nevettek, szétharapták a diót és amikor el akartam, menni, megfogtak — milyen ünnep van ?

—  Nagy ünnep. De ti azt nem tudjátok, mert ti gazemberek vagytok.

—  Mi az gazember?

— Nem tudom. Én nem vagyok az, mert én szegény vagyok, de
Herskovics Jakab, meg Blau, is gazemberek.

Csöndesen néztük a vizet. Az egyik bőrnadrágos nagy papírhajót eregetett a vízre, a másik a patakparton ürgelyukat figyelt.

— Le akarsz ülni? — kérdezték.

— Szeretnék mondtam — de piszkos lesz az új ruhám.

Nevettek. Aztán diót kértek tőlem. Akkor leterítik kötényüket és akkor, arra ráülhetek. Ott a patakparton ettük meg összes dióimat és én meséltem, hogy mennyi sok csokoládém volt, de a zsidógyerekek elvették tőlem, Jancsinak se maradt semmi, pedig annak adtani volna, meg nekik is, de Herskovces elvett mindent, az gazdag zsidó, ő is gazember. Nevettünk sokat. Az ürge nem jött ki a lyukból, pedig sok vizet öntöttek bele. Biztosan megfulladt.A két új barát belegázolt a, patakba. Fröcsköltek. Nagyon lármásak lettek. És sárral kezdtek dobálózni. Engemet is ért egy kupac. Ijedtem felugrottam.

— Zsidó, zsidó — kiabáltak és utánam hajigáltak.

Nagyon bántam dióimat. Most már tudtam, hogy gazember az, aki megeszi dióimat, meg utálna sarat hajít rám. Meg aki megeszi a papa csokoládéját és utána megver. Jancsi, meg Pista, meg Misi sose vertek, pedig hárman voltak. Ha akartak volna hárman megverhettek volna. De nem! Csak szomorúak lettek, ha felhúztam a cipőt. Csak azt mondták: zsidó lettél... És ők is bőgtek, amikor a multkor megvertek a zsidógyerekek... Hát miért bántanak a zsidók ? Hiszen én is az vagyok. És fel is húzom a cipőmet. Olyan vagyok, mint ők!

Nem veszek fel többet zsidóruhát, megmondom a papának: papa, én paraszt akarok lenni, én parasztiskolába akarok menni, ha hatéves leszek, papa, adjon nekem csizmát, meg kékkötényt.

Játszottunk újra. A házinyulat is elfogtuk. Jancsi mamája ölte le. A Masznák egyszer meglátott bennünket a lyuknál ülni, új nyulat lestünk, ostorral rohant rank. Jancsiba belerugott, röpült is a pajtás. Mi többiek elszaladtunk. A Masznák fia bőrnadrágban, csizmában jött ki a házból, nekiesett Jancsinak és pofozta és azt kiabálta: koldus, koldus... Ő sose játszott velünk, sose járt mezítláb, kékkötényt viselt hétköznap is.

A mama postára küldött. Leveleket vittem. A posta a felvégen volt. Bedobtam a leveleket a postaládába, aztán jöttem visszafelé. Átugrottam a patakot. Ott állt a kéjt fiu, akik megették a multkor a dióimat. És mögöttük még három másik is állt.

— Gyere ide te — hivtak — mi vagyok én?

Nevető arcuk volt, de én éreztem, hogy csak színlelnek. Alltam és nem tudtam, hogy mit feleljek. Most már mind az öten köröttem voltak, kezüket szájuk elé tartották és nevettek. Eszembe jutott a mama, aki mindig óvott: kerüld el őket fiam...

— Miért bánttok engem ? — kiáltottam — ne bántsatok! Felhuzták szemöldöküket és mind nevetett.

— Mik vagyunk mi? — kérdezte az egyik, akinek egyszer diót adtam — mik vagyunk mi? — arcul ütött — mondd csak meg — újra pofon, sírni kezdtem, újra pofozott — mik vagyunk mi?

— Én nem tudom, hagyjatok, ne bántsatok — nem messze a ház előtt emberek, csizmás gazdák álltak — bácsi — kiáltottam feléjük — ne engedjenek, ölnek, bácsi — visítottam, mert most már rugtak, a fejemet verték — bácsi — üvöltöttem újra — bácsi,

A kövér gazdák ott a kapuban nevettek és nem mozdultak. A gyerekek aztán abbahagyták a verést. Csak álltak körben, körülöttem. Én úgy remegtem, mint a bárány a sakter előtt és folyton a nevető kövér bácsik felé néztem... A posta felől hosszú pipával a szájában jött Sorger űr, a főüzletes. Jaj, de jót

— Bácsi, Sorger bácsi — kiáltottam — Sorger bácsi — úgy kértem és kiáltottam, mintha a papám volna, hiszen zsidó és én is zsidógyerek vagyok. De csak ment tovább, mintha nem hallotta volna sikoltó fájdalmamat, ment a kövér, nevető csizmás gazdákhoz, kezet fogott velük. Azok nevettek és felénk mutogattak. És körülöttem a gyemekek gyürüje összébb huzódott .

— Mi vagy? — kérdezték, nem felelteim, az egyik meglökött — zsido vagy ?

—   Szegény vagytok, szegény, mint Jancsi.

—   Hát mi?

—   Ti, ti nem vagytok... ti gazemberek vagytok — nekiszaladtam az egyiknek, fellöktem és a kövér bácsik felé rohantam — Sorger bácsi], ne engedjen — ott buktam el a pípás bácsi lába előtt a porba, átfogtam a földön hasalva cipőjét, rettenetes félelmemben rázkódtam és sirtam.

De Sorger úr elkapta lábát és szaladni kezdett.

A gyerekek elértek. Rámrohantak. Vertek. Ruhám piszkos lett. Orrom megdagadt. Sántikálva indultam el hazafelé. A kövér csizmások hasa rengett a nevetéstől, a gyerekek még utánam vágtak néhány követ. A mama otthon sírt és megmosta arcomat.

Estére eljöttek hozzánk a mezítlábas pajtások.

— Jancsi már tudom, ki a gazember — felültem az ágyban — az a gazember, aki már nagy ember, ökre van, sok, meg háza és kapuja, meg az is gazember, akinek üzlete van, meg segédje és aki engedi, hogy engem megverjen az a fiu, aki megette a dióimat, meg a papa csokoládéját.

— Ne menj közéjük fiam, mi szegények vagyunk — mondta a mamám. Jancsi, meg Pista, meg Misi az ágyam előtt álltak. A mama borogatást tett fejemre. A pajtások csak néztek rám, addig nem is beszéltek, amig a mamám a szobában volt. Amikor magunkra hagyott, Jancsi rám» kacsintott és azt kérdette: te, ugye te most beteg vagy?

— Igen, a mama is azt mondta.

—   Hát — mondta gondolkozva és a két pajtásra nézett — akkor te most kiflit is kapsz.

—   Kiflit? — csudálkoztam és nagy öröm áradt el tüzelő, lázas testemben.

—   Hát Mindenki, aki beteg, kiflit eszik — döntötte el a kérdést Jancsi és mindhárman bólogatva örültek és vártak.

—   Nektek adom — mondtam nagylelkűen — pénteken haza jön a papa is, virslit is hoz... talán... abból is adok.

Örültünk egymásnak és a boldog jövőnek, amely kiflik, virslik gyönyörűségét ígérte. Késő este mentek haza. Fájt az orrom, a lábam, kezem és éjjel arról álmodtam, hogy én vagyok a gazember, Jancsi, Pista, meg Misi is azok és térdelünk Blau, meg Herskovics, meg néhány csizmás, bőrnadrágos gyereken és én felemeltem öklömet, hogy üssek. Láttam a pajtásokat is készülődni... Mamám ébresztett fel és fogta le hadonászó kezemet. Mérges voltam. És meg is mondtam neki, hogy többet nem alszom vele. Én is ütni akarok, mint a többi pajtás. Azoknak a kezét nem fogja le senki.

És ettől a naptól kezdve, külön hálóhelyet kaptam. A földre rakott szalmazsákon se a papa, se a mama nem zavart. Semmiben.