Az egyik szerzője: U. Sinclair (Leidweg der Liebe. — Malik, Berlin), aki fiatalkori művét megfésülve és hoszszú ruhába bujtatva bocsájtja elénk és bár a ruha szabása teltebb alakot kölcsönöz viselőjének, a gyerekkori esetlenségek, a túlnagy kezeklábak, melyekkel nem lehet mit kezdeni — minduntalan kiütköznek alóla s az olvasó azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy még Upton Sinclair, akinek főereje dokumentáris jellegében gyökeredzik, sem tudja túltenni magát bizonyos tetszelgő képtelenségeken...

Él egy Tyrsis nevű fiatal író, aki nem akarja eladni magát, de az élet alaposan kioktatja. Tyrsis életébe észrevétlenül belopózik a szerelem. Belopózik, ő maga sem tud róla, nem tudja, hogy ennek az érzésnek biológiája és törvénye van — és itt olyan patétikus, súlytalan betűirodalom következik, mely mindazt az életlevegőt megfojtja, amely Upton Sinclairt jellemzi és sziklaszilárd helyet biztosit neki a szociális irodalomban. Tyrsis félelme és folytonos menekülni akarása pathologikusan és ellenszenvesen hat. Mintha füst fátyolozna el mindent, úgyhogy csak a tárgyak konturjai láthatók... Corydonnak gyereke születik és Tyrsisnek irodalmi napszámmunkát kell végezni, hogy megélhessenek. A megpróbáltatások között összeszorított foggal írja tovább élete igaz művét, de ezek az írások csak a kiadók íróasztalfióktemetőibe kerülnek. A társadalom nem birja el az olyan köveket, amiket Tyrsis dob a világoskékre stilizált irodalmi tóba... A regény csalódások és szenvedések örökös láncolata, mégis a végén valami csodálatos megnyugvás marad bennünk. Észrevétlenül felépül a beteljesedés házikója tégláról-téglára. Tyrsis kérhetetlen igazsághajszolása, erőt sugárzó optimizmusa visszhangot ver és ezért a könyv: szerelemnél, szerelmi históriánál — több.

A másik könyv címe: Szerelmi távolság (Günther Birkenfeld: Liebesferne. — Br. Cassirer, Berlin) de lényegében — élettávolság. Birkenfeld úgy elsáncolja magát csinált bonyodalmakkal, melyek egy mozihegedűs tántorgó szerelmi életének komplikációit adják, mintha világégés, gazdasági krízis, kollektiv érzések ébredése nem létezne, csak ő, a felhőkön trónoló alkotó, kit olvasói nyelvcsettintve köszöntenek a hegedűs históriájáért, ki a végén — oh mult századbeli naiv romantika — a glecserek közt hal hősi halált szerelmeséről vizionálva. A polgári irodalom tipikus terméke ez a könyv. — Kinek van ma ideje a hegedűs szerelmének hajszálvékony nüanszaiért remegni? Ez a könyv nemcsak érdektelen, de rosszindulatu is. írójának megvan minden képessége, hogy alakjait a mindennapok verejtékes vér embereivé gyúrja, akik csinálnak valamit, ha meg is bicsaklanak, ha el is hullnak. Birkenfeld azonban minden útat, mely szabadnak látszik elzár romantikus szerelmi tornyaival és minden megmozdulást komplexekkel és ködökkel fojt giccsé és olyan élettávolságba tornázza fel magát, ahová nem hangzik nyögés és kiáltás s az akarat indulatszava, ahol írói exkluzivitásban „hősök” élnek szonátákkal és elérhetetlen szerelmi nyavalygásokkal.

A Birkenfeld regénnyel egyidőben ugyanannál a kiadónál egy új Georg Grosz album jelent meg (Alles über die Liebe) és ezek a képek a nevetségbe pofozzák Birkenfeld szenvelgéseit.

Georg Grosz művészete ott kezdődik, hogy megszünik művészet lenni, vagyis megszűnik terület lenni határokkal és törvényekkel és ez a megszűnés az egyetlen pozitívum, melyről a forradalmi művészetet felismerhetjük. A polgári művészetet a privilegizált túlérzékenység jellemezte s az átszellemült individualizmus, mely túlfűtöttségből alkotott. A szociális művészetet a teljes felolvadás jellemzi, melyben a forma és a stílus elsikkad a közölnivalók ereje mellett. Az alkotónak céltudatossága lebeg a szeme előtt, feloldja közönségét a művészi komplexumok alól s alkotása levegője lesz mindenkinek. G. Grosz művei mindennél jobban fejezik ki a tömegöntudat spontán anonymitását. Művészetének kritériuma: antitradicionalizmus, szociális célkitűzés a legegyszerűbb kifejezési móddal, mely ép látszólagos igénytelenségével dönti le a köröttünk levő dolgok dekoratív hazugságait, csipkés álszemérmét, jólápolt korruptságát. Képmutatásokat, régi világból örökölt csökevényeket perzsel fel és temet be szatírája lávájával, mely nem több, mint pár hevenyében odavetett vonal. De a vonal mögött izgatott kéz működik s a kezet egy mindentlátó, mindentészrevevő szem mozgatja, Georg Grosz szeme, mely mélyrehatóan tükrözi világérzését.

Uj albumában a szerelem leposott, aszfaltból nőtt aszfaltra kergetett vándormadarai húznak tova — eldugott kávéházi sarkokba, ahol őket is árulják, ahová polgári erénybe és városi bundába pólyált családapák osonnak utánuk. George Grosz azt az egész függönymögötti, ágyas lavóros nyomorúságot bontja izekre, amit a romlott polgári morál kendőz szalonképessé vagy taszít pocsolyába. Egy csupasz világ keresztmetszetét tartja elénk Grosz. Látjuk a rongyok alatt az aszott húst, a piszoktól gőzölgő bőrt, a luesszel fertőzött testet és a kényszerzubbonyba huzott lelket. A sülyedő polgári világ tíz körömmel, foggal vérrel kapaszkodik gramofonos műselyemharisnyás, pezsgős társadalmába és hódol ismeretlen isteneknek. Túletetett, kérődző vágyaival bárokba menekül lenyúzott parfümös páriákhoz, akik óránként cserélik testüket a kereslet és kínálat forgatagában. Georg Grosz hangja nem mennydörgi túl profétai pátosszal az emberi zürzavar lármáját. Mégis érezzük szándékát, melyet sirós-nevetős fintorral vet elénk. Sebeket takar, hogy hüvös emberi lehelletével gyógyulttá fujja. (Kassa)