A ma fővalósága: ötven millió munkanélküli.

Ez a szám nem jött váratlanul. A tegnap valósága érlelte, a holnap valósága csak fokozni fogja. Az ötven millió munkanélküli egy sohse volt világkrízis meztelen valóságát jelzi; mindazt, ami létrehozta, mindazt, amit: létre fog hozni.

Es a költő? — A költő valósága: a kor valósága. Egy lépéssel tovább: már a jövő valósága. Egy lépéssel vissza: menekülés, játék, szándék, mihez nincsen közünk: — vers.

A vers csodája és bűne: realitássá szuggerál és létezővé erőszakol mindent, amihez hozzáér. Holdfény, álom, bor, Isten, vörös piramis: egyforma joggal szól mai nyelven, mai emberekhez. A versi kiváltságos! rend. Egyedül önmagában, mindentől elvonatkoztatva is megél. Vannak dolgok, melyeknek csak mint vers van értelmük és létjogosultságuk, melyek már csak önmagukért mint anachronizmusok élnek. Ezek életelikszire a vers. (És ezért veszély a vers!) Olyan dolgokat konzervál, melyeknek csak a vers formája, ritmusa, fluiduma ad életet, de ha a magot kihámozzuk: a tárgyi valóság, a kontrolálható valóság grimasza csap felénk.

Ötvenmillió munkanélküli! — És Mécs László költészete épp most indul másodvirágzás elé. Amikor régesrégen megkondult a „Hajnali harangszó” — mert még nagyon botorul emberhívők voltunk — kicsit a magunkénak hittük. Ma: idegen. Eltűnt, elment, mennybeszállt. Istené. A másoké. Ezért a másodvirágzás: gyors egymásutánban két új kötet: „Az ember és az árnyéka” és mint a pesti beérkezés dokumentuma az Athenaeum kiadásában megjelent: „Üveglegenda”. Törékeny, finom árú a kenyértelenség, a munkanélküliség idején. Korszerű magyar költészet! „Rothad ez a rossz világ”. De mit csináljon vele a költő? Elfordul tőle és dalol. „Szeretnék lenni: költő... magáról nem tudó, emberről nem tudó, kottáról nem tudó, csak a dalolásról, mert egyebet nem tud, de ha dalba kezd: rétekre sereglik emberek apraja, hetykéje, öregje s: szivük zenekara ütemezve zengi: Isten, de élni”.. Mécs László költészete: dalolás, de ez a dal: mákony és opium:, mert valóságot elködlő, csak-lírává hamisító kísértés, angyali-ördögi kísérőzene a mai társadalom bűnének takarására, dallá kivirágzott semmitrnondás: — az uralkodó rend javára. Holott Mécsnek jó szeme van és látja a dolgok valóságát:

és zügatjuk és zengetik

a földi munka ritmusát és áldást zúg, de nem nekik,

szénából tej lesz, nem nekik, rozsból kenyér lesz, nem nekik,

a bánya aranyai okád, a gépszörny bankókat tojik,

a tenger gyöngyöt álmodik, de nem nekik, de nem nekik.

Külön-külön a türelem kunyhóiban tanyáznak,

de nézd meg őket, amikor a sok alázat-házat

felgyujtja a forradalom és tengerré verődnek

s már nincs hatalma ágyúnak, kaszárnyának, erődnek.

A kizsákmányoltság felérzése, a tömegerő megsejtése, a forradalmi ritmus megragadása... de ez csak egy pillanat. A sorsfordító anyagot nem kapcsolja a valósággal, nem kormányozza az útra. Elejti, elimádkozza, visszakormányozza, visszasimogatja a kétezer év előtti legendához. „Szegény emberek?” óh nagy dolgot műveltek: „Ők szülték a világnak a Királyok Királyát, ők szülték Jézus Krisztust!” Ennyi. — A realitásból üveglegenda lesz, Mécs Lászlóból „Istenormok tiszta turistája.” — Ötvenmillió munkanélküli? „Ő én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel, nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel, sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom: a tükör tiszta gyerekarcom. Én tükre vagyok minden mosolyoknak és azért lélek, hogy visszamosolyogjak mindenre, visszamosolyogjak az Istenre,” Isteni metafizika — sziruppá higítva. Mécs valóságtalaját azonban nem itt kell keresni, mert az nem, más, mint a korrealítást elködlő magyar uri pozitivum: a kvaterka, Ez az egyetlen kontrolálható emberi realitása. Magyar uri realitás, melynek metafizikája: a bor, lényege: a menekülés. Kvaterka? Jó puha vatta, hogy ne halljad a földbarom ziháló nyögését. Tulipán szivárványt a szembe, hogy ne lásd uri bitangság kerítő butító élet-haláljátékát. Kvaterka: botlató mámorkötél a lábadra, hogy ne rohanhass égnek emelt szentséggel: kenyérrel éhesek nyomorhada felé, hogy igazságöklöd ne társulhasson nincstelenségbe lökött mégiseberekkel. Kvaterka : hogy valami bolondot ne csinálj kérlekalássan... Ime a kvaterkadiagnózis, egy halálos betegség kórképe. De Mécs nótává könynyíti, költészetté avatja: „Ember vagyok, jó cimbora, jó magyar. Sorozáskor, búsfelejtő fiatal. Addig iszom, mig a világ világ lesz, mig az égen egy ragyogó csillag lesz.” Védi mámorosan, asztalt csapkodón: „Ez nem züllés, nem rongyrázás, nem öngyilkos mámor!” De: „Elül éjjel, hátul éjjel. Kicsi fény a közepében: nótás boros fénykalitka. Itt viraszt a Falurossza ja semmire rámeredve... kivirágzott nótás lelkét tépve apró darabokra, dobálja az ablakokba s pazar kincsét pazarolja.” Urimuri, magyar muri. Költők, kobzosok és cigányprímások éltető levegője; Menekülés a valóság elől a kvaterkarealítás segítségével. Mert Mécs menekül. Senki ilyen nótázón, ilyen hangosan, nem menekül. De van menekülésének más módja is: az isteni metafizika, amikor már csak a szimbólumok használnak és a valóság meseszférába lendül és a férfi, hogy tett ne lehessen az énekből visszatalál, a kissé cukrosan selypítő gyerektisztasághoz. Mécs azt a madarat lesi „mely egyszer repül minden ezer évben, mely nem ragadt meg semmiféle lépen.” — A menekülést maga sem tagadja: „Igaz, én szeretem a világot, mágnes hidjai csudamód villanyoznak, de leromboltam a mágneshidakat magam mögött, mert szent akarok lenni, az Istenhez akarok érni s az Isten egy mosolya világokat ad nekem játékszerül”. És Mécs László gyermeki játékos örömmel „verni kezdi az aranyhidat.” Már nincs földi mondanivalója, már csak roppant játékai vannak, mint ama másik menekülőnek, Kassáknak, aki „a szőke elefánton a nagy égi állaton utazik szakadatlanul”. Pontot tesz: „Most már nincs semmi baj! Kirepültem magamból, mint lepke a hernyóból”. Hová? Kiért? Miért? Nem tudjuk. Nem fontos. Elrepült. — Másodvirágzás. A másoké. Azoké, akiknek semmi kapcsolatuk a valósággal, akiknek az isteni metafizika: az egyetlen vigasz, bebeszélés és önámítás... És vannak, akik „az emberség míves magvetőjében, istenség igés igricében” látják az egyetlen menekülést, az egyetlen támpontot, feloldozást. „Igen. Üveglegenda ez az ember, mely a hit, a művészet melegét óvóan borul erre a bűnös gonosz világra. Maga is csoda és tudjuk, hogy a csoda csodát szül.” Ha ezt egy Laczkó Géza mondja, konvertitaszerű lelkesedéssel, akkor pontosan felállíthatjuk a diagnozist: egy haldokló társadalom, egy ma már halott polgári szellemiség (mindegy, hogy konzervatív, vagy radikális, változatban) az útálat, a csömör utolsó fokán már csak a csodában, a lehetetlenben hisz és kapkodó zavarában abszolucióért, gyermekségért Mécshez menekül. Menekülők a menekülőkhöz!

A vers: kiélési forma. Jogcim és alkalom a menekülés igazolására. Amire hétköznap nem is gondolok, azt vasárnap lelkiismeretnyugtatón ünneppé, verssé avathatom. Felfokozom és meghamisítom. Igy aztán természetes, hogy a hétköznap újra elkoptatja, semmivé tépi. Adva van korunk szociális problémája, adva van a költő állásfoglalása. Egyértelmű igen-igen, vagy nem-nem. Osztályharc vagy osztálybéke, humanizmus, pacifiz-mus és egyéb izmos formájában. Egész természetes tehát, hogy a legtöbb költőnél a szociális állásfoglalás csak korszerű dekorum. Ha eddig a líráról mint. köldöknézésről beszélhettünk, akkor most egy új válfajáról, a szociális köldöknézésről szólhatunk. Mi ez? Az én-költő egyszerűen rászerelt a köldökére egy szociális frázist és most ezt nézegeti önmagán fetisként, hogy ennek a frázisnak mindennapi valóságától ne kelljen, újra es újra megdöbbennie, hogy nie kelljen tényleges értelmét meglátnia, hogy ne kelljen igent vagy nemet mondania. Szociális költő vagyok, de... Ez a „de” aztán el is dönti szocializmusának értékét. Kelembéri Sándor (Alusznak a falvak) is ezt mondja: szocialista vagyok ,de „Ne marjátok egymást”, mert írva vagyon „oly kevesen, vagyunk magyarok, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátani közöttünk”. Ez a magyarkodó szocializmus természetesen már eleve elzárja az igazi útat. Kelembéri vasárnapi költő marad, azok egyike, akik szivet és mindenféle zászlót tűznek az élet homlokára,, a piramisok tetejére, de akik egy lépéssel sincsenek bent az élet valóságában. Költők, akik „dacos vérző imádságot” intonálnak, melyben a valóság dacának és vérének semmi nyoma (“úgy szeretném felglóriázni a jóságot, a megértést az elfeketült reménytelen firmamentumra”). Felsikoltanak: „mi lesz itt, ha egy nap szivünkkel lángra gyujtjuk a világot?”. A valóság ilyen naivságokra csak egyfélekép felelhet: semmi! Korszerűek akarnak lenni és legfeljebb a jajgatásig, a „soha többé háborút” ájult lírájáig futnak el. Primitiv szocializmusba kérezkedés ez, mely csak a vers erejéig él. Romantikus szocializmus, mely még papiroson sem jut el a lényeghez, de mely épp azért sisteregve és átkozódva glóriázza fő-fő szocializmussá — a magyar parasztot, melyhez persze csak etnografiai vágányokon ért el, a boldog-boldogtalan által használt Dózsa patenttel, amely nevet mégsem szabadna büntetlenül dekorummá avatni! Alusznak a falvak? Amig Kelemben így fogja őket ébreszteni, sohse fognak a valóságra ébredni.

Magyar költőknél a parasztimádat: igazoló, kényelmes, szociális mellékvágány és a kritika (mert a legtöbb esetben szintén csak ilyen szociális pótkávé) hisztériás boldogsággal nyalogatja körül ezt a paraszti szocializmust. Egy másik szlovenszkói költő is zsarátnokot piszkál (Morvay Gyula: Forróra fülledt a talaj). Szimpatikusan — Dózsa nélkül, frázisok nélkül, kitapinthatóan. „Felrázom a dohos sorsokat, százados széna alatt forróra fülledt a talaj. Elétek teszem az ugaron imbolygó embereket.” Ez a Morvay tényleg érzi és látja a parasztot, a zsellért. A föld, a falu, a paraszt, az „ágy, koporsó, liszteszsák béresei” itt nem rekvizitumok, de meglátott valóság. És nem kiélés, nem menekülés, de, létezőn az érthetetlenségig exotikus csallóközi parasztság: milieumvalóság. De nem tud vele mit kezdeni! Ingerlő új szavak dadognak, itt egy furcsa ritmust, de a mag a sallangos szócifrában elvész. Expressziv kisülésekkel mégcsak maga a költészet fülledt itt, a talaj, az emberek forradalmi, forróságából még nem érzünk semmit. Az ideológiai valóság: szomorú rezignáció. („Nem segít itt senki, se angyal, se ördög, csoda és térdepelés se. Senki”.) Ezt a semmibesikoltást a vers primérsége eredményezi. Morvay még mindig „idők érkezése elé” dalol. Holott: már itt az idő. Már a tett kell, a dokumentum, az agitáció. Ez a folytonos idők érkezése elé dalolás szüli a bajt: ez teszi a lírát. A líra: óhaj. A valóság kényszerparancsa megöli. A költő tehát a tett pillanatában még egyszer behunyja a szemlét és dalol egyet, hogy verse értelmet kapjon, létjogot, hogy ne süthesse rá senki a bélyeget, a menekülés tényét. Morvaynak még nincs pozitiv mondanivalója és ezért megreked a versnél. Ha ez a görcs feloldódik, akkor hallani fogjuk és megértjük majd a zsellér hangját.

A menekülő költő a legtöbb esetben lelkiismeretnyugtatón ért el a paraszthoz és érthető egyoldalúsággal rögtön szociális objektummá avatta. A tényleges osztályharc frontjáról elmenekült és lekókadt a környezeti köldöknézéshez. Városból jövet, falun a paraszthoz. Mint Mihályi Ödön. A falu, a búza, a magány, a bogdányi suszter nála nem; jelentett tényleges egygyéolvadást. Keserűre facsart kényszeredett bukolika ez: erőszakolt idillteremtés, a menekülés rezignációja (“Mert semmi sem változik és mindig visszatér a hulla Tegnap”. „Mi megnyugodtunk és el fogunk hervadni”). A halál aztán irtózatos grimaszt vágott e bogdányi bukolika felé. A talmi parasztot a barázdák közül egy autóversenyen a volán mellől ragadta magához. A legmodernebb formában! Barátai, tisztelői — Ignotus, Lesznai Anna, Márai — most kiadták antológiaszerű teljességgel a hagyatékot. (Felszökő föld). Szép és dicséretes kegyeleti gesztus, de felesleges. Mihályi már életében — menekülő költészetében — halott volt. (“Az ember lassan mégis egyedül lesz, azt hiszem így kezdődik a halál”). Az autóhalál csak fizikai pontot tett utána, a hagyaték pedig halott költő voltát csak még jobban aláhuzza. Ez a könyv inkább a hagyaték-kiadók lírája, tette, akik utánavetik magukat a halottnak, aki volt és felmérik, felidézik a bizonytalanságot, ami még lehetett volna, közben persze megfeledkeznek arról, ami van. Mégis: a legkegyetlenebb igazságot Leszarni Anna mondja: „Maradandó versei Bogdányban gyökereznek... Mihályi ki tudta mondani az eltünő magyar kuriák utolsó szavát”. Mert ne feledjük el: Mihályi valamikor a forradalom harcos szavú költője volt! Az út a barrikádról a kuriáig a menekülés útja. A halál útja.

És az élők? Még Vannak. Csodák csodájára még van, aki hozsánnázni tud az ember felé. (Reininger József: Hozsánna, Ember!?) Költészete ennek a hívő, naiv emberségnek a tudatosítása. Valóságértéke kevés, de mert becsületes küzködés, hívő hitetlenség eredménye — a pátoszt, a frázist egész paradoxmód valami ingerlő meztelen szemérmesség helyettesíti — és ez aztán fenntartja és értékké avatja. Ennek a lírának legnagyobb kerékkötője tanácstalansága, mert ez a líra a főbekólintott ember monoton ritmusu riadozásai: „kihez kiáltsak, mit kiáltsák?” A háború iszonyatával (kimutatható Földes hatás!) és a jövendő gázháború pozitivumával keretezi kérdő és felkiáltójeles hozsánnáját és nem veszi észre, hogy nem maga a volt és a jövendő új borzalom a rohamozandó cél, de az, ami létrehozza. Az emberi háthák kételkedő hozsánnája így homályos rethorikába fúl, mely nem ér célba. Aki általában csak az ember felé dalol és nem mai pozitivuma, mai históriai Hordozója a proletariátus felé, (— e sorok írójának is megbocsáthatatlan bűne az „emberirodalom” annodacumáli propagálása! —) aki ezt a változtató erőt nem tudatosítja, nein vállalja pontosan, világosan, egyoldalúan, az eljut a hátha negativ reménykedő hozsánnájáig, de útat nem mutat, és így akkumulálható változtató erőt nem jelent.

Ó költők, ha nem tudtok reflektorok lenni

és fároszok a sós vizek fölött ....

legyetek inkább kötéltáncosok

lilaszínű mélységek fölött ...

ha nem tudtatok szuronyok lenni,

legyetek reflexfény a szuronyok hegyén,

farkasvér a szteppék homokján:

a nagy szürkében — koncentrált vörös.

Ezt már Forbáth Imre mondja új kötetében (Favágók. Felfigyelünk. Itt valaki kimondta a mai költő küldetés lényét, költészetének valóságát: a nagy szürkében koncentrált vörös, A mértéket maga állította fel, az egyetlen helyes és alkalmazható mértéket. Nézzük, mennyire vonatkoztatható ez. a legfőbb mérték Forbáth költészetére.

egykor Bukovina sáros országútjain

komoran ballagott, vállán karabéllyal

s kincstári tetvekkel melle szőrein,

ma a szélkakassal forgolódjon a háztetőkön,

a lila háztetőkön, hol bambán vigyorog a hold?

... Ó hozzád fohászkodik forró őrület,

fészkeld be magad a csontja velejébe,

tépázd meg szittya vadsággal üstökét,

izzó széndarabkát ültess talpa alá,

tedd meg kalapácsnak zengő zúgó üllők fölött,

legyen gyújtófa a Lázadás tüzében,

legyen törzsfőnök Mozambik partjain,

vagy hajmeresztő éjféli kísértet —

sakálüvöltés, sakálüvöltés

e renddel csillogóvá kivikszelt világban!

Helyben vagyunk. Meg kell állnunk, ki kell kötnünk Mozambik partjain. Forró égőv alá érkeztünk: a lázas önkívület szavai-liba, a költőhöz. Ez nem a valóság vetülete, ez a vers nem sújt, nem szúr, nem tép szemet. Nem a milliók sürített és szétsugárzó hangja, itt még csak a költő beszél: a költő vágya, fohásza, cinikus elcsuklása beszélhetés, az öklözés primérsége, a szavak nagy zsonglőrje, aki még csak a maga felgyult lázadozását vetéli, hogy észrevétlenül egyre jobban lecsússzon az üres semmibefohászkodásig: „Add Uram, hogy merész legyek és korláttalan...” Koncentrált vörös? Tömör őklős sürítés, ökonómiai törvények kikristályosodása. Forbáth a vörös asszociáció pazarlója, aki még a holdvilág szonátából is vörös színt facsar, pozitívummá, öklöt lázító osztályharcos tetté, teljes és adaequat proletárvalósággá nem tudja fokozni. Színképek nagyszerűségét adja, szociális tájképpé fokozza, izgága forradalmi vérlüktetését a favágók mozdulatlanságába ömleszti „pipacsnál pirosabb” lángra gyujtva szürke tömegüket. Amerika felé is küld egy-két telitalálatot: a távoli dolgokra teljes gőzzel kapcsol, hogy utána visszazuhanjon és megrekedjen költészete valótalajánál: a prágai külvárosok, csapszékek, a prostituáltak, a hullák és téboly-dák mellreölelésénél. És már balladát ír a „felkopott állról „, a gonoszokról. (“Mérges snapszok fölött cinkelt kártyát kevernek s a szemeikben ég valami, mi csak sötétben ég... Ügy sietnek. S mi a cél? Mire célhoz érnek. Mily kék és száraz nyelvük, mely szájukból kilóg”). Hullák, tébolyultak, kivetettek énekese Forbáth, öngyilkosok nekrológusa, a borzalom, a városi nyomor jasszos, füttyös fenegyereke. De ez a szolidaritás nem lehet termékeny, szomorú cimboraság ez: a költő kegyetlen cinizmusa veri, csókolja itt az élet hulláit és kirugottjait. Pedig a hullákat máshol kell keresni. A társadalom hullabűnét, hullabűzét másként kell közvetíteni. A periferiaemberekkel való cimborálás elvonja az igazi frontról: a proletárlét akkumulálható tömegenergiától, a rohamozandó cél tudatosításától. Ez a részvétes periferiaiszolidarítás nem változtat, nem oldja fel a görcsöt, a szeszgőz, a színek olyan rikítón égnek, hogy a végén csak ez a színlobogás marad, mely semmivel sem. jobb mint a lila háztetők szélkakasos költői játéka. Meg merem kockáztatni az állítást: Georg Heym óta nem írtak ilyen verseket és a sorok mögött Beckmann borzalomgrimaszai és a mi Reichentalunk lila torzulásai vigyorognak. De ez: periferiamenekülés. Minden, csak nem koncentrált vörös. Inkább szétmázolt, szétkent, lilává fagyott vörös, elforgácsolódott szociális állásfoglalás. Az eredmény: az „Utolsó dal” líraszépsége. A valóságmenekülés:

Már tünődésem egyre szomorúbb,

Rövidlátó lett harcias szemem

. . . . . .

Szobámon imhol egy fecske átröpült

S mit egykor bor és vad ricsaj kísért.

Hallga! ... galambfehéren-könnyű lett a dal.

Vigyétek, vigyétek fecskék, a csillagtiszta éjbe.

Forbáth javíthatatlan költő. Nagy költő. De az osztályharc, melyet vállalt, mást követel. Kevesebbet, nehezebbet, azt amit Forbáth pillanatra megmarkolt és amit elpazarolt: a mai valóság egyértelmű központi magból sugárzó költészetét: a koncentrált vöröst.

A proletárköltő mai valósága: a kizsákmányoltak tömege. Tette: kenyérszó, utmutatás, harctudatosítás, eggyékovácsolódás. Emeber Ervin is koncentrált vörös akar lenni (Versek — Építők könyvtára). De nála ez a koncentráltság nem tud adaequat módon a tömegbe szabadulni, nincs szétsugárzó, feloldó ereje. Ember Ervin látja, énekli a ´harc értelmiét, a péceli szatócsnál vásárolható fél liter petróleumból világkonfliktust, a nyomtató lovak példájából mai életet tudatosít, de a költő primérsége (és azok a felesleges fene fohászkodások) itt is lerontják a pozitiv hatást. A proletárszolidaritás itt alapjában véve nem más, mint világpátosz.

Rokonaimnak se szeri, se száma,

a mostohánk: a gép, a mostohánk: a föld,

de ereinkben egy nagy boldog család építő ereje lángol.

A költő túláradó lendülete: micsoda boldogság erről írhatni! A mindenségvállalás örömregyult pátosza énekel: ,,bátor szeretők adnak találkozót a bátorságomban és a szétszakadók erőt isznak a forró szerelmemből. Bizony nem élek tétlenségben: a vajudó Föld színeinek — hangjának mágikus fókusza vagyok és szétsugárzom az élet harcos fényeit.” Ezen ma már kissé túl vagyunk. Ma érdesebben, keményebben, pozitivumra koncentráltabban kell szólni és akkor hangja a tömegé lesz csakugyan: a valóság tükre és koncentrációja.

A proletárlét legigazibb tükre maga a proletár. A gyár, a bánya, az üzem, a kis megmaradt örömök: alapjában még felderítetlen életterületek, melyeket most maga a proletár kezd osztályosai számára felderíteni: tudatosítani. Mint Walter Bauer (Stimime aus dem Leunawerk. — Malik, Berlin) aki ennek a létnek érintetlenségét sohse érzett valósággá: igaz nagy költészetté avatta. A gyerekkor., az inasévek, a gyár, a gép, az üzem, a kizsákmányoltság, a betegség, a munkanélküliség réme, a sztrájk: a munkássors itt helyzettudatosítás, mely egyuttal: erőtudatosítás. (“Az üzembe lépők mintha minden reggel újra és újra rohamra indulnának ellene”). Kötete: a proletárvalóságnak önatmoszférájában való hatalommá emelése. A proletár lét: tömeglét. Ez az ereje. „Kezek, melyeket ma még gépek cafatolnak, kerekek szaggatnak, szíjjak tépnek, kezek, melyeket ma még munkapokol béklyóz... egyszer majd megforgatják fejük fölött a kalapácsot és a börtön falai összeomlanak-” A Leuna mű proletárja így beszél a költőkhöz: „Ne énekeljetek a nyárról, ne a búzakalászról, hagyjátok meg az éneket a földnek és azoknak, akik majd utánunk jönnek.” A föld himnuszát nem dalolhatja a rabszolga, aki létezését is alig sejti, aki csak akkor döbben rá — Fold! — ha a gázemberek fél tépik az aszfaltot. A gyárproletár kuliéletét, a kis mindennapi örömök börtönrácsos vágyával ilyen tisztán ritkán közelítette meg valaki. Mintha először szólna valaki ezekről a dolgokról. Mintha csak most tudtuk volna meg ezeket. Ezért nyul vissza önkéntelenül a bibliai ősatmoszférába és adoptálja a saját és az osztálya részére — Jób figuráját. Ami persze — mert nem szerves vetület — ennek megfelelőén gyengíti a könyv osztályharcos értékét és hatását.

Erich Weinert nem ír verseket. Beszél (Erich Weinert spricht Gedichte — Intern. Arbeiter Vlg. Berlin). Nem monológizál, de a tömegből egy fejjel kimagasodva a szociális igazságtalanságok, a terror mindennapjáról tudósit. Helyzettudatosító szándékkal a tömeg felé fordul. A tömeg és Weinert szervesen egyek. Mindegyik verséhez hozzá kell képzelni a hallgató tömeget, mert mindegyik szavában érezni az élő hangot, ahogy az továbbrezeg, bugyborékol, piszkál, villanyoz, nevettet, dühösit és lázit. Weinert gúnykritikája, haragja, leleplező bátorsága, piszokteregetése a szókimondás pillanatában: tett. A napiharcok, a szükségharcok rögtön ható aktuális tette. Tiszteletlen köpködő, hajszálpontos leleplező, borotvaéles gúnyolódó. Jelszavai az ellentétek tudatosításában, útmutató szuggesztív tömörségben tömeget villanyoznak. Erich Weinert beszél: és a német köztársaság mai léte torz és félelmetes vigyorral mered a tömegre. A parlament semmivel sem különb anachronizmus, mint a császárszobor, melynek évi fenntartási költsége 37.500 márka. Weinert beszél és a reformisták, a „szocialisták” polgári kényelme böfög, Noske rémeseket álmodik és Boston kisemmizhetetlen lidércnyomás. Weinert beszél és a proletárrenyhesség, a kispolgári kushadás, a boncok praktikái a kapitalista imperializimus tükrében szemtépőn dokumentálják az osztályharc elgyávultjait és árulóit. Weinert beszél és ötven millió munkanelküli igent bólint, mert itt a valóság, az ő valóságuk: beszélt.

A ma fővalósága: ötven millió munkanélküli. A tegnapé: tíz millió halott. A legtöbb költő, hogy ne kelljen továbbmozdulni megrekedt a tízmillió halottnál, a világháború hulla-valóságánál. Ma az erősebb, az élő szám agitálja a frontra a költőket. Aki nem vállalja ezt az új élő valóságot, azt bátran odatemethetjük a tíz millío mellé. Ha akkor a golyó el nem találta, akkor ma hullává avatta a remarque-i srapnell: az öngyílkos rezignáció. A hullagörcsöt csak a ma valósága, a ma vállalása oldhatja fel. Johannes R. Becher a tízmillió hulla eksztatikus, viziórészeg költője volt. Ma: költészete lehiggadt,, egyszerűen csak a kor szükség erobere (Ein Mensch unserer Zeit) — Malik,) és még pontosabban: tudatos vállalója a proletárszürkeségnek (Graue Kolonnen — Intern. Arbeiter Verl.) ahol ő, a hangja, a szava: láng, szikra, tett. Becher könyvének előszavában pontosan megrajzolja ezt az útat: „Ez a gyüjtemény: leszámolás a multtal, a multtal, mely egy egész generáció tragédiáját jelentette. Mi akkori fiatalok életre és igazságra éheztünk... És mit adott nekünk a világ? Szürkeséget kint és bent. És mi: izzón lángoló kérdőjelek... Mi a háború dacára is hűek maradtunk emberi álmainkhoz. Az emberiség-lobogóját magasra lobogtattuk. Hittük, hogy költészetünk, manifesztumaink Megválthatják az emberiséget, megváltoztathatják a világot... amíg irtózva nem ébredtünk a valóságra... Ne kövessétek soha ezt a költészetet! Hagyjátok a felgyuló mámort! Fenébe a kísértetekkel. Ragadjátok meg ott a munkát, ahol a jelenben a jövő kezdődik!” És a jövő képe nem isteni metafizika „nem Isten képe. De a mi arcunk, a millió arcból formált egyetlen arc” Az új idők szívverése: a város, a gyár, a szürke menetoszlopok. „És ott, ahol a béklyózott tömegből felcsap a vihar: Elég! Ott, ott ég a szívem.” Becher: az államügyész gyermeke hosszú útat tett meg, „de 1918 novemberében megtudtam, hogy ki vagyok” és most: „Búcsut akarunk venni egymástól. Én: aki voltam. Én: aki vagyok.” Az álmok, a víziók, a szó- és gondolatmámorok elmultak, már csak a szemberontó, a felfogott és vállalt valóság él: a valóság ekrazitja, a gyár, a munka, a börtön és a Munkanélküliség milliói: „a holnap roham-lavinája”. Becher a tíz millió halottól napjaink történésén fit pontosan ért el az ötven millió munkanélküli jelenéhez. A valóság következetes vállalásban törvényesen egy lett a proletár-tömeggel. Élet és költészet, valóság és vállalás mindenben fedik egymást. Költészete tényleg az, amit Forbáth olyan tiszta világossággal megérzett és amit olyan könnyelműen elpazarolt: „a nagy szürkében — koncentrált vörös!”