Nem kívánjuk az alábbiakban J. L. cikkét (lásd: Korunk, 1932. évi 7—8. szám) egész tartalmában bírálat tárgyává tenni, csupán egyetlen kérdést ragadunk ki belőle fontosságára való tekintettel, amelyet igyekezni fogunk teljesebb és helyesebb megvilágításban bemutatni, mint azt J. L. tette cikkében (lásd: 531—2. oldal). Az ipari és a mezőgazdasági országok, illetve az ipar és a mezőgazdaság között folyó egyenlőtlen értékcseréről van szó, amely által az ipari országok kizsákmányolják a mezőgazdasági országokat, illetve az ipari kapitalizmus kizsákmányolja a mezőgazdasági termelőket.

J. L. Manoilescu egy előadásából meriti a például felhozott tényeket. E szerint „Magyarországon a mezőgazdaság produktivitása munkásonként 815, az iparé viszont 1291 frank, Ausztriában — ugyancsak munkásonként — 490 frank a mezőgazdaság és 1686 frank az ipar produktivitása. Az ipari államok a kevésszámu munkás által előállított árúcikkekért vásárolják az agrárállamok olyan termelvényeit, amelyek előállításánál nagyszámú munkás dolgozott. A helyzet például az, hogy ötven magyar paraszt munkáját lehet becserélni esetleg egy amerikai munkás munkájáért. Ebből az egyoldalú cseréből új rabszolgaság van kialakulóban.” J. L. ehhez hozzáfűzi még, hogy ugyanez a viszony áll fenn az országon belül is a mezőgazdaság és az ipar között és ennek a viszonynak a révén az ipar kizsákmányolja a mezőgazdaságot,

1. A munkások ugyanazon idő alatt ugyanazzal a munkaintenzitással dolgozva és ugyanolyan minősítésű munkát végezve ugyanazt az új értéket állítják elő úgy a mezőgazdaságban, mint az iparban, ha munkájuk termelőereje mindkét termelési csoportban megfelel a munka azoknál társadalmi átlagban érvényesülő termelőerejének (a munka ottani átlagos produktivitásának). Egyenlőtlen értékek cseréjéről a mezőgazdaság és az ipar viszonyában, tehát a mezőgazdaságnak az ipar által történő kizsákmányolásáról akkor szólhatunk, ha a mezőgazdasági munkás által meghatározott idő alatt, a mezőgazdasági munka átlagos produktivitása és meghatározott munkaintenzitás mellett, valamint meghatározott minősítésű munkával átlagosan termelt árúk piaci ára alatta marad értéküknek, míg az ipari munkás által ugyanazon idő alatt, az ipari munka átlagos produktivitása és ugyanazon munkaintenzitása mellett valamint ugyanazon minősítésű munkával átlagosan termelt árúk piaci ára értéküket meghaladja. Ennek leszögezése után azt kell itt mindenekelőtt tisztáznunk, hogy mi értendő a fenti idézetben a munkás átlagos produktivitása alatt? A munkás által egy év alatt átlagban termelt árúk teljes piaci ára. vagy pedig ennek a piaci árnak csupán az az eleme, amely a munkás munkája által a termelésben felhasznált termelőeszközök (gépek nyersanyag stb.) értékéhez hozzáadott új értéknek felel meg? Ha t. i. a produktivitást a szó első értelmében vesszük, akkor az azon alapuló, látszólag egyenlőtlen árúcsere még egyáltalában nem jelenti egyenlőtlen értékek cseréjét a mezőgazdaság és az ipar között, hanem csupán azt a tényt fejezi ki. hogy az iparban a munka termelőereje nagyobb, mint a mezőgazdaságban. Ez a tény ugyanis még egyáltalában nem vezet egyenlőtlen értékek cseréjére az ipar és a mezőgazdaság között.

A munka átlagos termelőerejének növekedése ugyanis többek között abban jut kifejezésre, hogy a munkás ugyanazon idő alatt, ugyanazon intenzitásu és minősitésű munkával nagyobb értékű termelőeszközt, (nyersanyagot stb.) dolgoz fel árúvá, mint azelőtt, tehát az általa munkájával újonnan termelt változatlan nagyságú érték a termelőeszközök nagyobb értékéhez adva jelenik meg az általa ugyanazon idő alatt ugyanazon intenzitású és minősítésű munkával termelt árúban, mint azelőtt, tehát az általa ugyanazon idő alatt stb. termelt árú is nagyobb értéket képvisel, mint azelőtt. Ha már most az iparban a munka átlagos termelőereje nagyobb, mint a mezőgazdaságban, akkor ugyan ugyanazon idő alatt stb. az ipari munkás nagyobb értékű árút termel, mint a mezőgazdasági munkás, de azért az ipar és a mezőgazdaság között folyó árúcserében egyenlő értékek cserélődnek. Az árúban a csere tárgya ugyanis nemcsak az az érték, amelyet a munkás adott hozzá munkájával a feldolgozott termelőeszközök értékéhez, hanem az az érték is, amelyei a feldolgozott és ugyancsak munkával előállított: termelőeszközök már feldolgozásuk előtt képviseltek. Az ipari munkás által egy év alatt előállított árú értéke megtestesítheti például három más munkás évi munkáját is, akik a feldolgozott termelőeszközöket állították elő s akkor az egész árú négy munkás évi munkájának megtestesitése lesz. Ezzel szemben a mezőgazdasági munkás által egy év alatt előállított árú értékében a feldolgozott termelőeszközök értéke például csupán egy munkás évi munkáját testesitheti meg. úgyhogy az egész árú itt csak két munkás évi munkáját fogja megtestesíteni. Ebben az esetben közvetlenül ugyan két mezőgazdasági munkás évi munkájának eredményét kell cserébe adni egy ipari munkás évi munkájának az eredményéért, de azért mégis egyenlő értékek cserélődnek, mindkét oldalról olyan értékek, amelyekben négy munkás évi munkája van megtestesítve.

Már pedig a munka termelőereje az iparban valóban nagyobb, mint a mezőgazdaságban, a mezőgazdasági termelés technikai fejlődésének elmaradása következtében az iparéval szemben, tehát már csak ebből az okból is az ipari munkás által átlagosan termelt árú nagyobb értéket képvisel, mint a mezőgazdasági munkás által ugyanazon idő alatt átlagosan termelt árú, tehát magasabb piaci árban is fejeződik ki. mint az utóbbi. Angliában például 1907-ben az ipari munkás által átlagosan termelt árú piaci ára 253 font sterling volt, míg a mezőgazdasági munkás által átlagosan termelt árú piaci ára csupán 83 font sterling. És ebben az eltérésben kifejezésre jutott az a tény, hogy az ipari munkás által átlagosan feldolgozott termelőeszközök értéke 151 font sterling volt, mig a mezőgazdasági munkás által átlagosan feldolgozott termelőeszközök értéke csupán 18 font sterling. (Az 1907. évben Angliában megejtett ipari számlálás adataiból kiszámított adatok).

Igaz ugyan, hogy, az átlagprofitráta kialakulásának mechanizmusa következtében, általában a munka nagyobb termelőereje az egyik termelési ágban a másik termelési ággal szemben, ezek között egyenlőtlen értékek cseréjére vezet annak a termelési ágnak a rovására, amelyben a munka termelőereje kisebb. Ennek a mechanizmusnak a működése ugyanis odavezet, hogy az egyes termelési ágakban termelt árúk piaci árai nem igazodnak pontosan értékükhöz, hanem úgy alakulnak. hogy minden termelési ágban befektetett tőke százalékosan ugyanazt a profitot adja meg. Ennek következtében azután általában azokban a termelési ágakban, amelyekben a munka termelőereje nagyobb, az árúk piaci ára is nagyobb lesz értéküknél és viszont azokban a termelési ágakban, amelyekben a munka termelőereje kisebb, az árúk piaci ára alatta fog maradni értéküknek. Igy a csere a termelési ágak között általában oda fog vezetni, hogy azok a termelési ágak, amelyekben a munka termelőereje nagyobb, magukhoz ragadják az azokban a termelési ágakban termelt értékek egyrészét, amelyekben a munka termelőereje kisebb. De ez a mechnizmus éppen a mezőgazdaság és az ipar viszonyában nem működik, mert ezt a földmonopólium megakadályozza, amikor azokat az értékeket, amelyeket az ipar a mezőgazdaságtól az átlagprofitráta mechanizmusának működése utján magához ragadhatna, a földjáradék formájában magának foglalja le. Igy azután úgy a mezőgazdaságban, mint vele szembeállítva az egész iparban a munkás által átlagosan termelt árúk piaci ára az adott szempontból összeesik értékükkel.

A munka kisebb termelőereje a mezőgazdaságban az iparral szemben tehát még nem vezet egyenlőtlen értékek cseréjére a mezőgazdaság ós az ipar között az előbbi rovására, nem vezet tehát a mezőgazdaságnak az ipar által történő kizsákmányolására. Téved ennélfogva J. L., midőn ezt a kizsákmányolást úgy magyarázza, hogy „az ok a termelőeszközök fejletlenségében rejlik a mezőgazdaság s a termelőeszközök fejlettebb voltában az ipar oldalán.”

Épp ily kevéssé vezet kizsákmányolásra egymagában az a tény, hogy ugyanazon termelési ágon belül, például általánosságban a mezőgazdaságban, a termelők egyik csoportjánál a munka termelőereje kisebb, mint másik csoportjánál, hogy például, a cikk tárgyánál maradva, a munka termelőereje kisebb a keleteurópai mezőgazdaságban, mint az északamerikai mezőgazdaságban. Az értéket a társadalmi átlagban szükséges munka határozza meg. Ha például az északamerikai mezőgazdaságban a munka termelőereje megfelel a mezőgazdasági munka átlagos társadalmi termelőerejének, ellenben a keleteurópai mezőgazdaságban annak alatta marad, ennek csupán az a következménye, hogy a keleteurópai mezőgazdasági munkás ugyanazon idő alatt stb. kisebb értékü árút termel, mint az északamerikai mezőgazdasági munkás, ugyanazon idő alatt stb. kevesebb értékű termelőeszközt képes feldolgozni és ugyanazon idő alatt stb. munkája kevesebb új értéket ad hozzá a feldolgozott termelőeszközök értékéhez. Ez a tény Északamerika és Keleteurópa csereviszonyában, ha például a keleteurópai mezőgazdaság a világpiacon eladott árúi árán északamerikai iparcikkeket vásárol, mindenesetre egyenlőtlen munkamenynyiségek cseréjét jelenti, vezethet a keleteurópai mezőgazdaság tönkremenésére is, ha az utóbbi munkájának termelőereje annyira alatta marad a mezőgazdasági munka átlagos termelőerejének, hogy a feldolgozott termelőeszközök értékét sem képes újratermelni, de nem jelenti egyenlőtlen értékek cseréjét, tehát nem jelenti a keleteurópai mezőgazdaság kizsákmányolását. Téved ennélfogva J. L. ott is, ahol a keleteurópai mezőgazdaságnak az ipar által történő kizsákmányolását, megrövidítését „a keleteurópai parasztság elmaradottságából, termelőeszközeinek fejletlenségéből” származtatja. Amint a mezőgazdaság termelőeszközeinek általános fejletlensége az ipar termelőeszközeihez képest, úgy meghatározott területek mezőgazdasági termelőeszközeinek különleges fejletlensége a mezőgazdasági termelőeszközök fejlettségének általános színvonalához képest sem vezet általában a mezőgazdaság kizsákmányolására az ipar által.

Egy vonatkozásban mindenesetre vezethet kizsákmányolásra a termelési ágak és az országok között, tehát a mezőgazdaság és az ipar, ill. a mezőgazdasági és ipari országok között is folyó árúcserében az a tény, hogy az egyik ország valamelyik termelési ágában, ill. valamelyik termelési ág egyik termelői csoportjánál a munka termelőereje kisebb, mint a másik ország ugyanazon termelési ágában, ill. ugyanazon termelési ág másik termelői csoportjánál. És pedig abban a vonatkozásban, amidőn a fejlettebb ország árúi az elmaradott ország árúival versenyeznek az utóbbi piacán, ill. egy ország piacán ugyanazon termelési ágnak nagyobb munkaproduktivitás mellett termelt árui versenyeznek a kisebb munkaproduktivitás mellett termeit árukkal. Ha például az angliai iparcikkek, amelyeket a munka nagyobb, mondjuk, az átlagos társadalmi munkaproduktivitásnak megfelelő produktivitása mellett termelnek, mint a Magyarországon termelt iparcikkeket, a magyar piacon versenyeznek a Magyarországon termelt iparcikkekkel, akkor az angliai ipar oly áron adhatja el cikkeit a magyar piacon, amely alatta marad a drágábban termeit magyar iparcikkeit árának, de mégis meghaladja az angol iparcikkek értékét. A magyar vevő pedig, hogy az olcsóbb angol iparcikkeket megvehesse, ebben az esetben például nagyobb értékű mezőgazdasági árút kénytelen eladni az angliai piacon, mint amilyen tényleges értéket az általa megvett angliai iparcikkek képviselnek. Ebben az esetben tehát egyenlőtlen értékcsere játszódik le az angliai ipar és a magyar mezőgazdaság között az utóbbi rovására. Ennek az esetnek általános alakját irja le Marx A Tőke III/l. kötetének 218—219. oldalán a Külkereskedelem cimű fejezetben. Ebben az esetben tehát az angliai ipar kizsákmányolja ugyan a magyar mezőgazdaságot, de nem azért, mert a munka termelőereje nagyobb az angliai iparban, mint a magyar mezőgazdaságban, hanem azért, mert a munka átlagos termelőereje az angol iparban nagyobb, mint a magyar iparban. És itt oly különleges esettel állunk szemben, amely nem magyarázza meg általánosságban a mezőgazdaságnak az ipar által történő kizsákmányolását, hanem annak egyik alakjára vet csupán világosságot. Az ipar akkor is kizsákmányolhatja a mezőgaz-csupán világosságot. Az ipar akkor is kizsákmányolhatja a mezőgazdaságot, ha a munka termelőereje azonos az ipar összes termelőcsoportjainál.

2. Általánosságban az egyenlőtlen értékek cseréjének a tényét a mezőgazdaság és az ipar viszonyában, tehát az ezen alapuló kizsákmányolás tényét is csak akkor lehet megállapítani, ha azok a számadatok, amelyekre J. L. Manoilescu előadása alapján hivatkozik, a munkás átlagproduktivitásának eredményeként a piaci árnak csupán azt az elemét tüntetik fel, amely a munkás munkája által a feldolgozott termelőeszközök értékéhez újonnan hozzáadott értéknek felel meg.

Manoilescu adatai tényleg a piaci árnak ezeket az elemeit állítják szembe egymással, t. i. a termelt árú piaci árát, levonva belőle a felhasznált anyagok árát. (Ezt a különbözetet a polgári gazdaságtan „tiszta hozadék”-nak nevezi, alapjául a változó tőke értékének és az értéktöbblet értékének összege szolgál). Manoilescu ugyan erősen túloz, amidőn arról beszél, hogy esetleg ötven magyar paraszt munkáját lehet becserélni egy amerikai munkás munkájáért. Tényleg 1912-ben Magyarországon a mezőgazdasági kereső által átlagban ujonnan termelt érték piaci ára 815 korona volt (lásd Fellner: Ausztria és Magyarország nemzeti jövedelme, 1917 — amelynek adatait egyébként módszerbeli hibák miatt is csak hozzávetőleges értékek gyanánt szabad elfogadni), a U. S. A.-beli ipari kereső által átlagban újonnan termelt érték piaci ára pedig 1910-ben 1112 dollár = 5493 korona (lásd Statistical Abstract of the United States, 1923), vagyis az utóbbi az előbbinek 6—7-szeresót tette ki. (Ugyancsak 1910-ben a U. S. A.-beli mezőgazdasági kereső által átlagosan ujonnan termelt érték piaci ára 514 dollár = 2539 korona volt, vagyis a magyar mezőgazdasági kereső által átlagosan újonnan termelt érték piaci árának mintegy 4-szerese). A különbségek azonban, mint látjuk, tényleg fennállanak és igen jelentősek. És általában fennállanak az ipar és mezőgazdaság vonatkozásában az egész tőkés világban. A magyarországi ós ausztriai belső viszonylatokra vonatkozó adatokat Manoilescu Fellner idézett munkájából merítette. E szerint egy keresőre a magyar mezőgazdaságban 1912-ben átlagban 815 kor. esett, az iparban 1291 kor., vagyis 58 százalékkal több. Ma ezek az arányok még jobban eltolódtak az imperialista világháború előtti állapothoz képest. Igy Fellner „Csonka-Magyarország nemzeti jövedelme” cimű, 1930-ban megjelent munkájának adataiból kiszámíthatjuk nyersen, (az előbbi fenntartással), hogy Magyarországon 1928-ban átlagban egy mezőgazdasági keresőre 1046 P., egy ipari keresőre pedig 2502 P. esett, vagyis ekkor már 139 százalékkal több. Ez az eltolódás egyik eleme a világháború előtti viszonyokra vonatkoztatott u. n. árollónak.

Tény tehát, hogy a mezőgazdasági munkás által egy év alatt átlagosan termelt új érték lényegesen alacsonyabb piaci árban fejeződik ki, mint az ipari munkás által egy év alatt átlagosan termelt új érték. Kérdés, hogy mi ennek a magyarázata és hogy ez a tény kifejezi-e az egyenlőtlen értékcserét a mezőgazdaság és az ipar között és ennek folytán a mezőgazdaság kizsákmányolását az ipar által?

A mezőgazdasági és az ipari nautika termelőerejében fennálló különbség itt sem magyarázat, mert mint láttuk, az újonnan előállított érték nagysága úgy a mezőgazdaságban, mint az iparban csupán a munkaidő és a munkaintenzitás nagyságától, valamint a munka minősítésétől függ, — ha egyébként a munka termelőereje mindkét termelési területen megfelel az azoknál irányadó átlagos termelőerőnek. A kérdéses tény a mezőgazdasági és az ipari átlagmunka szembeállításánál mutatkozik, azt tehát nem magyarázhatja a mezőgazdasági és az ipari munka átlagos termelőerejében fennálló különbség.

Az ellenben a kérdéses tény legalább részleges magyarázatául szolgálhatna már, hogy a mezőgazdasági munkás egy év alatt a mezőgazdasági munka természeti kötöttsége következtében kevesebb munkát végez, mint az ipari munkás. És különösen magyarázatául szolgálhatna az a körülmény, hogy az ipari munkában nagyobb szerepet játszik a minősített, a bonyolult munka az egyszerű munkával szembem mint a mezőgazdaságban. A bonyolult munka ugyanazon idő alatt nagyobb értéket termel, mint az egyszerű munka. Igy egy év alatt a mezőgazdasági munkás kevesebb munkát végezne és ugyanakkor különösen kevésbé minősített munkát végezne, mint az ipari munkás. Lehetséges, hogy a munka intenzitása viszont a mezőgazdaságban nagyobb mint az iparban, de ezt a körülményt az előbbiek túlkompenzálhatják, úgyhogy végeredményben egy év alatt a mezőgazdasági munkás kisebb értéket termelhetne, mint az ipari munkás, tehát munkateljesítménye is kisebb piaci árban juthatna kifejezésre, mint az ipari munkás munkateljesítménye. Ez azonban még nem vezetne egyenlőtlen értékek cseréjére a mezőgazdaság és az ipar között; ebben az esetben a mezőgazdasági és az ipari évi munkateljesítmények piaci árának különböző volta csupán azt fejezné ki, hogy a mezőgazdasági munkás egy év alatt kisebb értéket termel, mint az ipari munkás.

Tényleg azonban ezekben a különböző piaci árakban az egyenlőtlen értékek cseréjének a ténye is kifejezésre jut. És az egyenlőtlen értékek cseréjét tényleg az a körülmény hozza létre, hogy az ipar az árúk piaci eladásánál előnyösebb helyzetben van, mint a mezőgazdaság és ennélfogva árúi értékükön felüli áron kerülnek piacra, mig a mezőgazdasági árúk értékükön aluli áron, ami által az ipar magához ragadja a mezőgazdaságban termelt értékek egyrészét.

Az idetartozó összefüggéseket nem részletezzük itt, csupán utalunk arra, hogy — amint arra Marx is rámutatott A Tőke III/2. kötetében — az ipar a tőkés fejlődés kezdeteitől fogva kizsákmányolta a mezőgazdaságot monopól áraival és a kereskedelmi tőke is már kezdettől fogva előnyösebb helyzetben volt a mezőgazdasági termelővel szemben, mint az ipari termelővel szemben és így az előbbitől nagyobb értékeket sajátíthatott el, mint az utóbbitól. Marx és Engels többek között ezekre az összefüggésekre gondoltak és nem a mezőgazdasági termelőeszközök fejletlenebb voltára, — mint J. L. — hiszi, amikor a Kiáltványban ezt irták: „A burzsoázia a vidéket a város uralma alá hajtotta...” stb. Az árolló tehát, amennyiben egyenlőtlen értékek cseréjét fejezi ki a mezőgazdaság és az ipar között az előbbi rovására, nem új jelenség, hanem azóta fennáll, amióta a tőke megjelent a társadalmi életben, fennáll nem technikai okokból, hanem a társadalom tőkés formái következtében, amelyek a piacon fölényhez juttatják az ipart a mezőgazdasággal szemben. S ez az egyenlőtlen értékcsere s vele a mezőgazdaságnak az ipar által történő kizsákmányolása úgy egy ország határain belül, mint nemzetközi vonatkozásban természetesen kiélesedett — a mai statisztika árollója csupán az árollónak ezt a további széjjelnyilását fejezi ki — a monopólkapitalizmus korszaká ban, amelyben a monopolisztikus ipari nagytőke áll szemben a piacona széjjelforgácsolt, szervezetlen mezőgazdasági termelők tömegeivel. (Budapest)