Ez a cime dr. Totis Béla új könyvének (Népszava kiadás, 1932), amelyben a „modern népbetegséggel”, a „magzat elhajtási járvánnyal” foglalkozik. A szerző éles különbséget tesz a nemi ösztön élettani jelensége és a szaporodási készség egyénenként és történetileg változó megnyilvánulása között. Nincsen szaporodási, fajfönntartási ösztön, csupán prim�är, változatlan nemi ösztön, amelynek következménye, de nem célja a szaporodás. Az ember idővel felismerte a nemi érintkezésben a szaporodás okát, anélkül, hogy valaha sajátos szaporodási ösztönöknek engedelmeskedett volna, amiként ezt a nemi ösztön impulzív jelentkezésében és kielégitésében átéli. Az ősember követte nemi ösztönét, amellyel egyuttal a fajfenntartás célját is szolgálta anélkül, hogy a nemi élet és a szaporodás, összefüggését felismerte volna. A mitoszok és a primitiv népek képzettartalma meggyőzően tanuskodik erről. A szaporodás készsége váltakozó funkció az emberiség fejlődésében s éppen ez a jellemvonása illusztrálja nem ösztön jellegét. A szerző széles történeti távlatban vetiti fel a szaporodás funkciójának korok és társadalmak szerinti változásait, mindenütt hangsulyozva és dokumentálva a szaporodási készség sekund�är karakterét, amelyet a társadalom-gazdasági adottságok alakítanak ki. „A civilizálatlan primitiv népek, de az antik világ kulturnépeinél is a szaporodás a gazdasági helyzet egyenes függvénye. A társadalmak erkölcse a társadalom termelési viszonyaiból fakad és a nemi élet és a szaporodási készség a külső viszonyok szigorú parancsa szerint válnak széjjel, vagy találnak egymásra.” A kereszténység összekovácsolja a nemi ösztön és a szaporodás kettősségét s a nemi ösztönt alárendeli a vélt fajfenntartási ösztönnek s ezzel a beállításával lefokozza és elsorvasztja az ősi nemi impulzust, amelynek legitim megvalósulási formája a monogám házasság, a gyermek nemzés szolgálatában.

Amióta az emberek felismerték, hogy a nemi élet velejárója a szaporodás ténye, ugyanakkor módokat és eljárásokat alkalmaztak a nem kívánatos szaporodás meggátlására. A primitiv társadalmak primitív embere lényegében ugyanazokat a fogamzásmegelőző és magzatelhajtó eljárásokat követte, amelyeket ma a fejlett tudományosság korában rendszerezve és tökéletesebb eszközökkel művelünk. A varázslók, a javasasszonyok, bábák mágiája a racionalizált tudomány kauzalitásos rendszerében magasabb sikba vetítve ugyanazt a funkciót ugyanazon lényegi eszközökkel látja el. A fogamzásmegelőző a magzatelhajtó kotyvalékok (dohánylevél, kinin!) az egykori háremek fajnemesitő tendenciái, az eunuchok intézménye, mindnek fellelhető pendantja a mi jelenünkben, egy fejlettebb technika realizálásában, alapvetően azonos célkitűzésekkel.

Hogyan védekezik az ember a fogamzás bekövetkezése ellen?

Erre a kérdésre a szerző kimerítő pontossággal, kitűnő kulturtörténeti és orvosi felkészültséggel ad feleletet, Kezdve a katholikus egyház követelte asz-kétizmustól — amelynek testi és lelki pusztításait a pszichoanalízis evidenssé tette — a coitus interruptus (megszakított nemi érintkezés) tömegpraxisáig, amely rablógazdálkodást űz a partnerek idegéletével, anélkül, hogy a fogamzás megelőzésének megbízható eszköze volna, (Norman Haize száz esete közül hetven esetben következett be terhesség!) megtárgyalja a megelőzés valamennyi modern praktikáit, a Steinach műtétet, valamint annak megfelelőjét a nőknél, a Dührsen ajánlotta operációt. Ezeknek a műtéteknek pozitív értékelése ellenére sem valószínű a szerző szerint, hogy azok általánosabb elterjedettséget érjenek el. Kiváló fontosságúak az eugenika szempontjából, amennyiben kóros lelkiéletű bűnözőket, gyengeelméjűeket stb. ezen az uton egyszerűen lehet sterilizálni. A sterilizálás vértelen metódusa a Röntgen és rádium sugarak alkalmazása az ivar mirigyre. Ezek a kísérletek, amelyek kiválóan Fraenkel nevéhez fűződnek, demonstrálták, hogy a petefészek működése időlegesen befolyásolható s időszakos meddőség érhető el általa. Ennek az eljárásnak sulyos hátránya, hegy a besugárzás adagolása s az individuális reakció pontosan előre nem látható s az időszakos meddőség helyett mesterségesen a nő klimakteriumát idézte elő, ennek az állapotnak testi és lelki anomáliájával együtt. Azonkívül ez az eljárás Lenz véleménye szerint veszélyezteti a későbbi utódok egészségét, mivel a besugárzás a csiraanyagot megtámadja. Egyetértünk Totissal, hogy ez a metódus mai megvalósulásában még kevéssé alkalmas praktikus kivitelre. Nem kevésbé bizonytalanok azok a kísérjetek, amelyek a belső elválasztási mirigyek váladékainak befecskendezésével (petefészek, here) vélték megoldani a születés szabályozás kérdését.

„A vegyi háború” c. fejezetben a szerző ismerteti és megbeszéli a fogamzás megelőzésére alkalmazott vegyi szereket, — kenőcsöket, tablettákat stb. — s összefoglalóan megállapítja, hogy azok egyike sem képes megbízhatóan ezt a célt ellátni. A gumi és „drótakadályok” — szivacsok, tamponok, méhgomba, pesszáriumok — fejezetben a nőorvos avatottságával tárgyalja a különböző eljárások előnyeit és hátrányait s másokkal egyetértően vallja, hogy a kémiai és a mechanikai eljárás együttes alkalmazása a relative legmegbízhatóbb metódusa a fogamzás megelőzésének. Ugyanakkor elfogulatlan kritikával állapítja meg, hogy az orvostudomány ma is mégegyre csak a népiszokásokból ismert módszerek tudományos kipróbálásánál és kísérletezéséinél tart.”

Sőt mi több — irja — nincsen a fogamzást biztosan megelőző szer. Az orvosi tudomány mai rendkívüli technikai fejlettsége mellett meglepő tény, de érthetővé válik, mivel a tudománynak a legkisebb gondja volt ezzel foglalkozni. „Az orvostudományban megszületett és még sose tapasztalt tudományos tréfa: a védekezés ellen úgy védekezik, hogy a megelőzést megelőzi, azzal a legegyszerűbb módszerrel, hogy az egész kérdésről nem vesz tudomást.” — Totis meggyőző erővel fejti ki, hogy az orvos nem térhet ki a kérdés elől 3 ha gyógyítja az egyén társadalmi körülményeivel együttjáró megbetegedéseket (pl. tuberkulózis) éppen olyan etikus és szociális parancs, hogy segítsen azokon, akik társadalmi és gazdasági helyeztük következtében a gyermekáldást egészségükkel fizetik meg. Az orvos hivatása itt tágul preventiv szociológikussá is az orvostudomány, amely nem teljesiti ezt a hivatási, önmaga csődjét deklarálja. „Mi mégis hisszük és valljuk, hogy a társadalmi körülmények és gazdasági viszonyok megismerése nélkül orvos az ember egészségi állapotának felismerésére nem vállalkozhatik.” Budapesten például a belvárosban száz élve született csecsemő közüli mindössze öt hal meg, mielőtt első életévét betöltötte volna, viszont a Hungária-uton harmincöt csecsemő hal el száz közül — az első év betöltése előtt! A társadalom-gazdasági adottság ilyen drasztikus ábrázolásánál ki vitathatja el annak döntői jelentőségét? „Ha meg keressük, hogy a halálra itélt gyermekfölösleg (Magyarországon csaknem 18 százalék!) melyik társadalmi osztályból került ki, úgy azt tapasztaljuk hogy az ipari és földműves proletáriátus szolgáltatja a halottakat.” És mire megszülni azokat, akik már előre halálra vannak itélve? Ennek a tragikus felismerésnek függvénye az abortuszok egyre szaporodó száma. Magyarországon egyedül évente százezerre tehető, viszont az évente emiatt elitéltek száma alig haladja meg a százat. De évente egyedül négyezer asszony pusztul el ugyanott abortusz következtében s hozzávetőleg tizezer szerez évente maradandó testi vagy lelki bajt. Az abortuszok következménye a nép-erő és népegészség esztelen pocsékolása. A magzatelhajtás nagyon tökéletlen, bár a legtöbbször elkerülhetetlen eljárás s az orvostudomány hivatását úgy teljesítheti, ha a gyógyítás helyett a megelőzés, az elhajtás helyett a terhesség megelőzésének leghatékonyabb módját találja meg. „A fogamzásmegelőzés nemcsak a fogamzást, hanem az abortuszt is megelőzi.”

A könyv utolsó fejezete „Az új ut” a szaporodás problémájának a szerző elgondolta megoldását tárgyalja. A külföld nagyobb városaiban felállított „nemi tanácsadók”, (újabban szemérmesebben házassági” tanácsadók) kevéssé alkalmasak a megelőzés funkcióját ellátni. A nemi kérdésekben uralkodó álszemérem és előítéletek számosakat vissza tart attól, hogy ezeknek segítségét igénybe vegyék. A fogamzás megelőzését valósággal legitimizálni kell, amennyiben a nemi tanácsadást, a fogamzásmegelőzést be kell vinni a klinikák, a kórházak falai közé. „A fogamzás-megelőzést kezeljük betegségnek ha azt akarjuk elérni, hogy ugyanazok a nők ugyanazokban a kórházakban az abortusz valódi betegségével meg ne jelenjenek.” A szerző elgondolása szerint a fogamzásmegelőzés társadalmi megszervezésénél ugyanolyan berendezésekre van szükség, mint a csecsemő és anyavédelem terén. „A fogamzás megelőzés védőnői munkássága egyenesen az anya- és csecsemő-védelem munkaköréibe tartozik.” A társadalombiztositó intézetek feladata volna a megelőzés orvosi ellátását keresztül vinni. De e könyv pedig „utópia” és csak olvasásra használható” írja záró soraiban a szerző. Csakugyanaz? Élvezetes, értékes, tanulságos munka, jeles kulturtörténeti, szociológiai és lélektani felkészültséggel, de... Totis ne tudná (vagy csak ki nem mondja?) amit mindnyájan tudunk, hogy a szaporodás kérdésének mai szégyenletes emberméltatlan állapota a kapitalista társadalom szükségképpi függvénye az osztálytársadalom elsöprésével a megoldás egyszerű kifejezése lesz a tömegek gazdasági és politikai felszabadulásának?! (Karlsbad)