A Pesten népszerűsödött erdélyi író: Hunyady Sándor ismét megszólalt pesti színpadon, a burzsoázia játékszínjén, a Vígszínházban.

A színdarabot nem lehet csak úgy pusztán önmagában lemérni. Figyelembe kell venni a helyet, ahol színrekerült és a körülményeket, amelyek létrehozták. Az irodalom nem olyan, mint a kóró, hogy mind- egy neki, milyen talajon nő. Az irodalomnak meg vannak a maga társadalmi, politikai függőségi vonatkozásai, amelyek végső fokon mindig gazdaságiak. Egyszerű tehát megtalálni a színdarab kialakító hatásait. Hunyadynál ez meglepő élességgel mutatkozik. Idézzük Hunyadynak egy nyilatkozatát, amelyben darabjáról beszél.

„Az „Erdélyi kastély” alapjában véve arról szól. hogy olyan arisztokraták is vannak a világon, akik lefelé törekednek, mert nem érzik biztos helynek a maguk osztályát.”

Ime egy színdarab tendenciája a burzsoázia színpadán. A burzsoázia, amely elsöpörte a feudalizmust és nálunk még mindig küzd a monopolkapitalizmus utját álló feudális csökevények ellen, szívesen szórakozik el azon a gondolaton, hogy mint veszti el talaját a „történelmi osztály”. A kapitalizmus a gazdasági fejlődés törvényszerűsége folytán a feudalizmus helyére lépett, a burzsoázia hatalmi osztállyá tört elő, szükségszerűen következik be, hogy a nagytőke a maga érdekeinek gondolkodás nélkül föláldozza a „történelmi osztályt” is. A nagytőke útját nem csupán lerongyolt proletáriátus és válságokban tönkrement kapitalisták ezrei, de elszegényedett arisztokrácia is jelzi. Az arisztokrácia egyrészt kapitalizálódott érdekeltsége miatt, másrészt uralkodó osztályjellegének és lényegének megtartása érdekében a kompromisszum politikáját követi a burzsoáziával szemben. A financkapitalizmus, ahogy érdekeinek védelmére szövetségre lép az egyházzal, úgy hajlandó együttműködésre az arisztokráciával is, mert a burzsoázia az uralkodóosztályon belül nem szereti a nyílt összeütközéseket. A burzsoázia tisztában van azzal, hogy a monopolkapitalizmus korszakában a finánctőke előbb-utóbb ugyis felmorzsolja a hitbizományok ellenállását, itten tehát csak idő kérdése az egész, egy haldoklási folyamatról van szó és inkább arról, hogy könnyűvé kell tenni az arisztokrácia elvonulását a történelem színpadáról. A burzsoázia megteremti tehát a légkörét annak a „demokratizálódási” folyamatnak, amely az anyagilag letört arisztokráciának könnyüvé teszi a polgárosulást. Az arisztokrácia deklasszálódását a burzsoázia ideológiailag is alátámasztja. Tessék gondolni arra, hányszor olvashatunk a polgári sajtóban hajdani várkisasszonyokról, akik most végre „elérték életük minden vágyát”: bort mérhetnek, vagy cigarettát árulhatnak. Ez a demokratikus „lefelé törekvés”. A burzsoázia tehát készséggel segíti a „történelmi osztály demokratizálódását”, ami szükségszerüen következik be az erőviszonyok megoszlása folytán.

Az „Erdélyi kastély” a pesti Lipótvárosban ezt a társadalomátalakulást tükrözi. Azonban nem szabad egy pillanatra sem azt gondolni, hogy Hunyady ezt ennyire világosan látja. Hunyady nem szociológus, de még csak nem is társadalombölcselő. Ő egyszerű ideológiai kiszolgálója annak az osztálynak, amely eltartja. Ha ő nem tudja pontosan mi kell. tudja a színháza, amely a pénz áramlásán látja a szükséglet irányát is.

Hiába való dolog volna Hunyadyt szemrehányással illetni azért, hogy mért nem olyan drámát ír, amely maibb, korszerűbb, mint egy grófi kastély drámája. Az élet problémáival nem lehet úgy kinálni egy írót, mint egy tál naranccsal. Itt a baj nem is a grófi kastéllyal van. Téves felfogás az, amely azt hiszi, hogy forradalmi dráma csak periférián játszódhat ós hogy egy ízében, szellemében mai dráma nem lehet egy grófi kastély drámája. Csakhogy a mai kor drámaírójától elvárjuk, hogy világosan lássa az összefüggéseket és hogy a dolgokat legalább megközelítően dialektikusan szemlélje. Az erdélyi arisztokrácia sorsa nem abban teljesül be, hogy „olyan arisztokraták is vannak a világon, akik lefele törekednek.” Azt várja talán Hunyady, hogy az elnyomott osztályok megtisztelve érezzék magukat ezért a leereszkedésért? Hunyady nyilván nincs tisztában az elnyomott osztályok feltörekvő (osztályhatalmi) tendenciáival és azzal, hogy az arisztokráciának, mint uralkodó osztálynak lefelé törekvése nem szándékon, hanem kényszerűségen mulik.

A burzsoázia irója azonban nem élhet a marxi dialektika eszközeivel. Osztályszemlélete nincs, csak osztályérdeke ós az arisztokrácia és a burzsoázia összefüggéseit csak felszínen mutatkozó tüneteiben látja. Tehát abban, hogy az erdélyi gróf „lefelé törekszik.” Hogy miért törekszik lefelé? Csupa okozati magyarázattal szolgál. Elkobzott birtokkal, román impériummal. De arról, hogy az a termelési rend pusztítja az arisztokráciát, amely a feudálizmus méhében született, semmit sem hallunk. És nincs szó arról sem, hogy az arisztokráciát nem csupán az & körülmény deklasszálja, hogy egy imperialista-kapitalista állam földreformot hajt végre. A földreform pedig nem magyarázható csupán egy idegen impérium nemzetiségi politikájával. Földéhség kielégítése már a tömegerő nyomására történik, már a burzsoázia kényszerű engedménye ez. Az agrárprobléma azonkívül ott kulminál, hogy az eladósodott földbirtok mindenütt a finánctőke kezére jutott, így a hitbizományok is a bankokráciával jutottak függőségi viszonyba. Hunyady esetében már egy indusztriálizálódott és talán virágzó hitbizományról van szó, azonban ne essék tévedés: az ipari tőke is nemzetgazdasági viszonylatban a finánctőke kezében van. A monopolkapitalizmus viszont a maga belső ellentmondásaival őrli fel az uralkodó osztályoknak, így nemcsak az arisztokráciának, de a burzsoáziának is számottevő részét a termelési rend válságában.

Persze a romantika emlőin feltáplált olvasó döbbenten kérdi, hogy jön a politikai közgazdaság a belletrisztikához. Hát ez úgy jön, hogy világszemléletet adni az élet összefüggéseinek megismerése nélkül nem lehet. Hunyady pedig önmaga mondta: „Szeretném, ha a rabban lévő szerelmi történet mellett ez a motívum is (az arisztokrácia lefelé törekvése) érdekelné kissé a közönséget.”

Hunyady maga szabadította magára az ördögöt. Ha hallgatott volna és nem lép fel a haladó kor írójának igényességével, bizony elmaradt volna a marxista kritika is. A „szórakoztató irodalomtól” mi már megszoktuk, hogy ne várjunk semmi mondanivalót. Irodalomtól azonban várunk — irodalmat.

Hunyady kétségtelenül talentumos ember. Iró is. Sőt korának írója. Annak a kornak, amely uralkodó osztályán belül sosem jutott tul a féligazságokon. A helyes szemléletet pedig mindig csak az elnyomott osztály ismerte fel. Mivel Hunyady nem a proletáriátus íróinak sorába tartozik, nem is mondhatja el, nem is tudja elmondani — azt, ami több mint írói féligazság: — a társadalom igazságtalanságát.

Az Erdélyi kastélyban éppen ezért nehéz megtalálni az írói törekvésnek azt a szándékát, amely a valóságot akarja ábrázolni, noha Hunyady a maga módján szókimondásra törekszik. A legelső kérdés, ami egy társadalmi drámával szemben felmerül az, hogy általános érdekű problémát igyekszik-e megoldani. Hunyady erdélyi grófjának problémája valóban általános érdekű lehet, ha osztályszempontból nézzük, sőt ha maga Hunyady is osztályszempontból állítja be. A problémának a beállítása természetszerűen önkénytelenül determinált Hunyady számára; az osztályérdek kidomborítása a burzsoá-társadalom szemszögének megfelel. De polgári társadalomszemlélet, vagy akár az irodalomkritika a maga individualis jellegzetessége mellett sem elégedhet meg csupán, — még a legáltalánosabb érdekű társadalmi problémák középpontjában sem — oly egyének ábrázolásával, akik nem társadalmi tipust képviselnek. Ilyen esetben az egész probléma elszigetelt marad, egy embernek a problémája.

Hunyady nyilvánvalóan tipus-ábrázolásra törekedett, hiszen ő mutatott rá legelőször színdarabja társadalmi tendenciájára. Meg kell azonban állapitanunk, hogy Hunyady abban a grófban, akit a dráma középpontjába állit és akinek drámájába az egész erdélyi arisztokrácia sorsát megkísérli besűríteni, nem tudta adni a maga valóságában az erdélyi arisztokráciát. Az erdélyi grófi osztály, mint osztály nem maradt kiszolgáltatottan a román impériumban, mint ahogy azt Hunyady szeretné elhitetni. Ma már közhely optánsgrófokról beszélni, az optánsper folyamán ezt a kérdést elégszer letárgyalták. Az erdélyi arisztokrata tipusa ma mindenesetre az optánsgróf. Aki ott maradt Erdélyben „védtelenül”, az legfeljebb olyan, mint a tarlón szétszórt buzakéve. Nem a behordott termés. Már nem osztály, már csak egy társadalmi rétege az uralkodó osztálynak, amely nem azért nem jön Magyarországra, mert „nem akarja szívni ennek a sovány országnak a vérét”, nem hazafiui önfeláldozásból nem jön, hanem gazdasági megkötöttségből. Mint ahogy tudunk olyan erdélyi grófról is, aki hitbizományának megvédésére visszament Pestről Erdélybe, ahol még ma is zavartalan nyugalomban él.

Hunyady grófi figurája, ha tipusa nem is lehet az arisztokráciának rosszul feltárt osztályhelyzete miatt, jellembelileg sok találó vonást tükröz vissza. Igy a drámának egyik számbajövő jelenete, mikor a gróf Közli inasával, hogy tönkrement, mert mindenét elkobozta a román államhatalom. Ott áll kövér földjére néző ablaka előtt és a mindenétől megfosztott hübérúr ilyesmit dörög bele az éjszakába: „A kertészek ne ápolják többé a kertet, verje fel az utakat a gaz és a dudva, mondd meg az embereknek, hogy vigyenek el mindent, amit csak látnak, lopjanak! lopjanak el mindent, ami csak a kezük ügyébe kerül, vágják ki az erdőt, hogy legyen télire fájuk...”

Tessék elképzelni ezt a jelenetet; a koldusgróf bosszut kiált. Lopjatok! És irtsátok ki az erdőt, mert már nem az enyém! Szegény baracktolvajok, akik puskaport kapnak a kastélyok gyümölcsöseiben, rőzseszedő öreg asszonyok, akiket meghajszolnak a tilosban az erdőkerülők, fagyban didergő kubikusok a latifundiumok szegénysorán tanusíthatjátok, hogy a gróf úr a magáéból sose adott ilyen magamegfeledkezetten. Sőt, egyáltalán sehogysem adott. De elhisszük Hunyady-nak, hogy ilyen a gróf, ha már nem az övéről van szó, hanem arról a földről, amelyet felparcelláznak nincstelen földmunkások között. A tömegnyomort akarja felhasználni bosszúeszközül. Most megérti, ha a nyomoruság lopásra késztet, vadorzásra és tilos erdőirtásra. Azelőtt sose értette meg, mert csak a református kollégiummal jótékonykodott. (Szegény Hunyady minden jószándéka mellett sem tudott más altruizmust rábizonyítani a grófjára.)

Az elmondott jelenet volna az egyetlen igaz jelenete a színdarabnak — értelmileg. A szavak modulációja, pátosza és — célja azonban hazug. A gróf iránt akar részvétet kelteni, mert az odajutott, hogy szegénynek már semmije sincsen. Somlainak, a színésznek, alakitóképessége ezt a tömeghatást el is tudja érni. Igaz, hogy a tett színhelye a Lipót-város. Közönsége: a burzsoázia és kispolgárság. Csak a dátum könyörtelenül rideg: Nyomor, 1932. tél. A proletáriátus nem látja ezt a darabot.

Életből vett figurája csak egy van az Erdélyi kastélynak, a pesti gróf. Komisz, önző, hetyke, pökhendi és gazdag. Viszont ő az antipatikus, mert nem akar „demokratizálódni”. Ilyen szereplőket Texasban úgy honorálnak, hogy lelövik őket a színpadról. A Lipótvárosban imponál, de azért titkon remélik, hogy egyszer ő is „lefelé törekszik”. Esetleg majd színpadon kivül. De ez csak óhaj és nem tartozik a darabhoz. A darabhoz a mese tartozik, sőt a mese tenné ki az egész darabot. A mese pedig a birtokról szól, amit a románok elkoboznak és az asszonyról, akit viszont a pesti gróf akar elkobozni férjétől az erdélyi gróftól, mialatt az a földjéről Bukarestben alkudozik.” A föld is, a nő is az erdélyi gróf tulajdona. A magántulajdon alapján álló színházlátogatók fel voltak háborodva azon, hogy a román miniszter elveszi a földet az erdélyi gróftól. A nő eltulajdonítására irányuló arisztokrata törekvést azonban kevésbé vették rossznéven, mert elvégre a nő a családban maradt volna, míg a föld nem. A dráma olyanformán zárul, hogy a föld odavész, de a hitves megmarad. Sőt a hitves éppen azért marad meg, mert nem hagyja magára a szegény ördögöt. Az erkölcsi fuga orgiázik ebben a jelenetben a szívek billentyűin.

Hunyady egy román minisztert is bemutat a színpadán. Konok és öntudatos román ez a miniszter. Megvesztegethetetlen nacionalista. Nyilt és becsületes ellenfél. Tehát könyörtelen. De kérdezzük, ki ez a miniszter? Kit képvisel? Önmagát. Mert ez a robusztus szoborember azt mondja:

— Tudom, ha nem én volnék itt ezen a helyen, megvesztegetéssel mindent elérne. De most én vagyok itt!

Az ember kénytelen arra gondolni, milyen peche van ennek az erdélyi hűbérurnak. A pech azonban véletlen valami és a drukkerek, ha vannak ilyenek a színházban, fellélegzenek. A többi arisztokrata szerencsére nyilván máshoz került, nem a Megvesztegethetetlenhez, — gondolják. A mi grófunk hát egyedül áll a maga bánatával, egy ember sorsa csak az övé. nincs közössége még tulajdon osztályával sem.

Hunyady Sándor színdarabja íme keveset mond. De a marxista irodalomkritika nem állhat meg Hunyady mondanivalóinál, azzal nem elégedhet meg és ezért keresi meg a színdarab való összefüggéseit az élettel. A polgári dráma kritikája csupán alkalom lehet a mi számunkra, hogy olyasmit is elmondjunk, amit a szerző elhallgatott. (Budapest)