A most meghalt Eduárd Bernstein a szociáldemokrata sajtó Marx és Engels nagy tanítványaként búcsúztatja el. De a polgári sajtó részvétteljes nekrológjai Bernsteinnek már azt a tettét emelik ki, hogy megfosztotta Marx és Engels tanítását forradalmi élétől. És a polgári osztály- és pártálláspont által kötelezővé tett tartózkodás hangjából ugyanaz a hálaérzés csendül ki halkan, amellyel a polgári sajtó a német szociáldemokrácia többi „nagy halott”-ját, az Eberteket, a Hermann Müllereket kisérte el utolsó útjukra. Bernstein halálakor a burzsoázia visszaemlékezik a Spartacus-felkelés aggasztó napjaira, a kiélesedett világforradalmi helyzetre, amikor, az imperialista világháború által agyonkompromittálva, hatalmi szervezetében dezorganizáltan, egyedül az Eberteknek és a Noskéknak, Bernstein ideológiai követőinek köszönhette megmentését. S ha az osztályharc szükségletei nem akadályoznák, a burzsoázia nyíltan is megállapítaná Bernsteinről a francia szólásmód változatában: il a bien mérité de la bourgeoisie — nagy érdemeket szerzett a burzsoázia szolgálatában.

Bernstein, ez az állítólagos Marx- és Engels-tanítvány, a valóságban Lassalle-nek volt a közvetlen tanítványa. És, az osztályharc történetében, Bernstein ideológiájának és a Bernsteint követő gyakorlatnak a hagyományai, Lasselle-on túl, visszanyulnak Louis Blanc-ig, az 1848. évi februári forradalom „nagy szocialista államférfia”, az osztálykoaliciós politika, az osztálykoaliciós kormányzat első megvalósítójának a kispolgári ideológiájáig és gyakorlatáig.

Louis Blanc is, épp úgy, mint Lasselle és Bernstein, az általános választójogban, a demokráciában, az osztályegyüttműködésben látta azokat a csalhatatlan eszközöket, amelyek által a szocializmus megvalósul. A polgári állam által támogatott munkás-termelőszövetkezeteket Lassalle — Bernstein mestere — előtt Louis Blanc tekintette annak a már a polgári társadalomban lerakott alapnak, amelyen a szocializmus fel fog végül épülni. A mai opportunisták, Bernstein közvetlen tanítványai, ezeken a tételeken csak annyiban változtattak, hogy alkalmazták őket a megváltozott társadalmi környezethez. Ma az opportunisták a demokratikus polgári államnak nem a munkás-termelőszövetkezetekre, hanem a monopoltőke-szervezetekre gyakorolt befolyásától várják a szocializmus megvalósulását, A lényeg ugyanaz: az államkapitalizmusnak közvetlenül tényleg Bernstein tanain alapuló, ma divatos opportunista jelszava, a polgári állam, az állam jellegének félreismerésén alapuló ugyanazokat az illúziókat fejezi ki, amelyeket annak idején az államilag támogatott termelőszövetkezeteknek Louis Blanctól eredő és Lassalle által átvett jelszava.

És a történelem is megismétlődik a megváltozott társadalmi környezetben. 1848-ban, egy napon, a francia burzsoázia Louis Blanc segítségével szerelte le a forradalmi munkástömegeket. Arról a napról Louis Blanc ezt irta: „Talán az emberi emlékezet valamennyi történelmi napjainak a legnagyobbika volt, — a szocializmust megvalósító testvériség nagy ünnepnapja,” Hetvenegynéhány év mulva, 1919-ben s az azt követő években, Bernstein tanítványai törték meg a német proletariátus forradalmi lendületét és tettükben a szocializmust megvalósító demokrácia győzelmét ünnepelték. És néhány év mulva, a szocializmus helyett, a demokrácia romhalmazán, épp úgy Bonaparte katonai diktaturája uralkodott Franciaországban, amint a német demokrácia roncsain Schleicher tábornok katonai diktatúrája uralkodik.

A történelem megismétlődik magasabb fokon, a megváltozott társadalmi környezetben. Az osztályharc kiélesedésével az opportunizmus is hatványozott erőre kap. Louis Blanc az első proletárállamban, a Párizsi Kommünben „oly felkelést látott, amelyet mindig helytelenített s amelynek bűnei borzalommal töltötték el”. Bernstein tanítványai már nem érték be azzal, hogy Louis Blanc módjára „borzalommal szemléljék” a Spartacus-felkelést és a burzsoáziára bizzák az eltiprását, hanem a proletárfelkelés vérbefojtásának művét is elvégezték az arra képtelen burzsoázia helyett. És ha Louis Blancot Bonaparte katonai diktaturája még száműzetésbe kényszerítette, Schleicher tábornok katonai diktaturája már Bernstein tanítványainak, a német szociáldemokráciának alig leplezett támogatását élvezheti. A történelem ismétlődéseinek során így fejlődött a „szociális köztársaság” 1848. évi ideológiája Louis Blanctól kezdve a lassalleánus szociáldemokrácián át, Bernstein tanítványainak szociálfasizmusáig.

Bernstein történeti feladata abban állott, hogy a munkásmozgalom Louis Blanc-féle „forradalmi hagyományait”, Lassalle munkásmozgalmi nimbuszával fedve életben tartsa azokra az eljövendő forradalmi időkre, amelyekben a burzsoáziának az utolsó mentsége újból a proletariátus többségének az ideológiai megtévesztettsége lesz. Bernstein polgári osztályfeladata az volt, hogy Marx és Engels tanítását akként „revideálja”, hogy az Lassalle tanaival „összeegyeztethető” legyen.

Marx ezt irta Engelsnek 1863 április 9-én Lassalleról: „A munkabér és a tőke kérdését, játszi könnyedséggel´ oldja meg. Tudniillik a munkásoknak agitálniok kell az általános választójogért és azután beküldeni a „tudomány csupasz fegyvereivel” a képviselőházba olyan embereket, mint ő. Azután munkásgyárakat állitanak fel, amelyekhez a szükséges tőkét az állam előlegezi és ezek az intézmények lépésről-lépésre kiterjednek az egész országra. Ez mindenesetre meglepően új dolog.” Tényleg, mindezt már Louis Blanc is hirdette. Abban a levélben pedig, amelyet Marx Engelsnek 1862 augusztus 7-én irt, ezt olvashatjuk: „Megmondtam neki (Lassallenak), hogy... csak úgy vagyok hajlandó (lapja) munkatársa lenni, hogy semmiféle felelősséget, vagy politikai társulást nem vállaltok, mert politikailag semmiben sem értünk egyet, néhány távoli végcél kivételével.” S amikor Lassalle meghalt, Engels ezt irta róla 1864 szept. 4-én Marxnak: „A jelenben nagyon bizonytalan barátunk, a jövőben meglehetősen biztos ellenségünk volt.”

Ezt a Lassallet nem lehetett összeegyeztetni Marxszal és Engelssel. Marx-Engels és Lassalle között csak választani lehet. Bernstein Lassallet választotta. Lassallet „a szocializmus tanítójának és harcosának” nevezte és a következőképpen méltatta: „Lassalle nem hiába emelte fel a zászlót az általános, egyenlő és közvetlen választójog kiküzdéséért... Ferdinand Lassalte nagy, elévülhetetlen érdeme marad, hogy a munkásságot begyakorolta a harcra, közvetlen és távolabbi céljai érdekében, kardot adott, mint a dal mondja, de ugyanakkor érzéket és megértést hintett el! a német munkások (telkében az iránt az organikus út iránt, amely minden szempontból kívánatosabb, mint a vad tömegharc.”

De ha Bernstein Lassallet választotta Marxszal, és Engelssel szemben, ennek a választásnak oly leplezett formában kellett megtörténnie, amely melllett a munkásság továbbra is azt hiheti, hogy lényegében a Marx által kijelölt uton halad, amidőn tényleg Lassalle politikájának az utvesztőjében tévelyeg. Fel kellett tehát állítani és el kellett terjeszteni a munkástömegek között a hamis legendát Marxról, Engelsről és Lassalleról, mint a munkásmozgalom három nagy, egy irányban haladó uttörőjéről. A proletáriátus e félrevezetésének, a marxizmus lassalleanizmussa valló leplezett átváltoztatásának legegyszerűbb eszköze Marx és Engels tanainak a meghamisitása volt: ugyanannak az eljárásnak a folytatása, amely a munkástömegek előtt titkolta Marxnak azt a kritikáját, amelyet ez a lassallei szellemben szerkesztett gothai programihoz fűzött s amellyel kapcsolatban Engels azt irta 1875 március 18-án Bebelnek, hogy „Marx és én sohasem fogjuk magunkat egy ezen az alapon felálitott új párthoz tartozónak vallani.” Bernstein tényleg rálépett erre az útra. is akkor, amidőn Marx és Engels levelezését olyképpen tette közzé, hogy abból elhagyott minden oly nyilatkozatot, amely Lassalle személye és politikája ellen irányult. Azonban ezt a módszert, amely ma is mindennapos a szociáldemokrácia agitációjában, a teóriáiban mégsem lehetett következetesen keresztüli vinni az azonnali leleplezés veszélye nélkül. Ugyan tehetséges, hogy a hamisításnak azt a tudatos módszerét, amelyet Bernstein, a kiadó, kétségtelenül alkalmazott, Bernstein, a teoretikus, sem mellőzte teljesen. Amidőn Bernstein Marx a „Polgárháború Franciaországban” tett azon megállapitásának, hogy a „munkásosztály nem veheti egyszerűen kezébe az államgépezetet” reformisztikus értelmezést tulajdonit, vagy amidőn azt állítja Marxról és Engelsről, hogy egyáltalában érett korukban, korábbi forradalmi álláspontjuk elhagyásával, tényleg rátértek a reformizmus ösvényére, nehezen tehető fel róla, aki jól ismerte Marx és Engels irásait, hogy jóhiszemű volt.

Azonban Bernstein teoretikus tevékenységének súlypontja, végeredményben nem Marx és Engels meghamisitásán nyugodott, hanem tanaik nyílt „revideálásán.” Bernstein nem mulasztotta el ugyan, hogy meghajoljon Marx és Engels nagysága előtt és formailag a marxizmus általános alapjaira helyezkedjék. Ezt meg kellett tennie a munkástömegekre való tekintettel. De egyébként nyíltan igyekezett kiküszöbölni a marxizmusból mindazt, ami nem volt összeegyeztethető Lassalle opportunista szellemével és a német szociáldemokrácia modernizált, a változott társadalmi környezethez alkalmazott lassalleánus gyakorlatával, tehát nyiltan törekedett arra, hogy a vallóságban Marx és Engels tanainak egész forradalmi lényegét kiirtsa,

Bernsteinnek a marxizmus „revíziójánál”, amelyet a Voraussetzungen des Sozia1izmus-ban vezetett be 1899-ben, két körülmény is segítségére volt. Először az, hogy egyáltalában nem értette meg a dialektikus imaterializmust. Ez a. megnemértés lehetővé tette neki a materialista filozófia, a dialektika jóhiszemű megtámadását s a dialektikus materializmusnak a polgári újkantianizmussal való „helyettesítését.” Másodszor az., hogy ennek az időszaknak a nyugat- és közép-európai „orthodox” marxistái, akiknek a feladatuk lett volna Bernsteinnel szemben a marxizmus megvédése, épp oly kevéssé értették meg a dialektikus materializmust, mint maga Bernstein és oly mechanikus, dogmatikus rendszert képviselitek, amelynél tényleg a polgári idealisztikus filozófia is több valóság-elemet tartalmazott. Igy Bernstein szellemi fölényben is érezhette magát az orthodox marxizmus képviselőivel szemben, amidőn a polgári filozófia és tudomány alapján „revideálta” a marxizmust.

Bernstein a tényekre hivatkozott, amikor a marxista értékelmélettel, a kapitalizmus növekvő ellenmondásai, a forradalmi fejlődés., a tőkekoncentráció, az elnyomorodás marxista tanával szembeállitotta a saját, a kapitalizmus ellenmondásainak a csökkenésiét, a reformisztikus fejlődést, a tőke demokratizálását, a reformisztikus szakszervezeti-szövetkezeti- és parlamentáris-tevékenységet hirdető revíziós tanát. De csak azért volt képes a tényekkel alátámasztani revizionizmusát, mert ő maga is kiszakította mechanikusan a tényeket a dialektikus összefüggésükből, amely egyedül adja meg értelmüket. A tények csak azért cáfolhatták meg az ő szemében a Marx által felállított társadalmi törvényeket, mert nem ismerte feli ezeknek dialektikus értékét. Hírhedt mondása: „A mozgalom minden, a végcél semmi”, amellyel a mindennapi reformisztikus munkát akarta igazolni, a legotrombább mechanikus módon kettészakította a mozgalom; és a végcél dialektikus egységét, amelyben a mindennapi mozgalomnak csak annyiban van értéke, amennyiben a végcél megvallósitásának a láncszene s amelyben a végcél maga a mindennapi mozgalom tényeiben testesüli meg.

A tömegektől eltávolódott, kiváltságos helyzetben levő munkásarisztokrácia két kézzel kapott Bernstein revíziós tana után. Mert hiszen ez a tan a saját, az osztályharcot feladó reformista gyakorlatát igazolta. És ráadásul „az erköltcsi értékeknek” a valódi marxizmussal, szemben kiélezett hangsulyozásával a bernsteini rezivionizmus „az erkölcs” nevében szentesitette a munkásarisztokrácia anyagi és erkölcsi korrumpáltságát, amelyel ez a saját anyagi, politikai és társadalmi felemelkedését a kapitalizmusban, amelyet tényleg egyedül tartott fontosnak, a proletáriátus felemelkedésének, a proletáriátus ügyének állitotta be.

Louis Blanc opportunizmusától egyenes vonal vezet Lassalleon át Bernsteinig és rajta túl a mai szociálfasizmus hatványozott opportunizmusáig. Ez a vonal a valóságban sehol sem érintkezik a marxizmus vonalával A mai szociálfasizmus közvetlen elméleti alapja. Bernstein revizionizmusa, A Bernstein revizionizmusán alapuló gyakorlat folytatódott az imperialista világháborúban, amidőn Bernstein tanítványai a lövészárkokba küldték a német munkástömegek millióit a német imperializmus megvédésére az angol imperializmussal szemben. Ez a gyakorlat folytatódott tovább, amidőn az imperialista világháború után, Bernstein tanítványai fegyveres polgárháborúban védték meg a német burzsoáziát a forradalmi proletáriátussal szemben. Bernstein revizionizmusa él elevenen a német szociáldemokrácia mai szociálfasiszta gyakorlatában, amely támogatta és támogatja a németországi fasizmust Brüningen át egészen Schleicherig.

És ezért, amidőn Bernstein sírjánál közös gyászban találkozik a burzsoázia és szociáldemokrácia, ennél a sírnál az osztálytudatos munkások tömegei nem. Bernsteintől vesznek búcsút, hanem Luxemburgnak, Liebknechtnek és harcostársaiknak, ezernyi névtelen proletárnak az emlékét idézik fel, akiket a bernsteini politika legázolt a burzsoázia szolgálatában.

A világgazdasági válság és a gyermekek. Németország egyik tartományában megejtett vizsgálat szerint 3513 tizennégy éven aluli gyermek 20.5 százaléka kenyérkereső. — Olaszország 280 kénbányájában ezer számra dolgoznak 10—15 éves gyermekek. — Magyarországon a parlamentben egyik képviselő megemlítette, hogy akkor, amikor a textilipari munkások 50 százaléka munkanélküli, a textiliparban foglalkoztatott gyermekek száma állandóan nő. — Spanyolországban az uccákon, a villamos megállóhelyeken, színházak és kávéházak előtt, mindenütt gyermekek koldulnak. — Palesztinában a parasztokat a szükség arra kényszeríti, hogy egyre nagyobb mértékben bocsájtsák áruba gyermekeiket. Egy nyolcéves leányka átlagos napi ára 25 év munkaidőre 125 dollár. — Amerikában több mint egy millió 7 és 15 év közti gyermek maradt ki az utolsó évben az iskolából, mivel pénzt kell keresniök.