A homo Sapiensnek a többi állatfajtától való erőszakos elkülönítése nem annyira testi tulajdonság-különbségek, mint a lelki élet sajátossága alapján történt. Ennek a sajátságos fajtának legjellemzőbb tulajdonsága az a készség, hogy a környezet ingereire nem egyszerű ösztönséma, hanem komplikált reakciószisztéma szerint válaszol s e rendszer kialakulását a szerzett tapasztalatok a többi állattal szemben összehasonlithatatlanul nagyobb mértékben befolyásolják. Ez a különbség természetesen csak átmeneti, mert hisz a magasabbrendű állatok is rendelkeznek több-kevesebb tapasztalattal. Ám az emberrel szemben fenálló quantitativ különbségük ezen a helyen már qualitássá változik.

K. C. Schneider állatpszichológus lelki reakciósémájuk kötöttsége szerint megkülönböztet „ösztönállatokat” és „kezdeményezőállatokat.” Utóbbiaknál K. Gross szerint a természet „lazábbra engedte az ösztönök gyeplőjét”. Ösztönön e helyt Adler meghatározása szerint „a megfelelő szerv és a hozzátartozó idegpályák elemi működésének szummációját értjük, melyeknek keletkezése és kifejlődése a külvilág és követelményei kényszeréből vezethető le”. Ha már most végigtekintjük az állatok fejlődési lépcsőjét, azt találjuk, minél mélyebben áll egy szerves élőlény, annál kisebb szerepet játszik életében a tapasztalat, reakciói annál inkább történnek szervi szerikezetének determináló sémája alapján. Ezzel szemben az ember felé haladva azt fogjuk tapasztalni, hogy minél differenciáltabb, fejlettebb az állat, megnyilvánulásai annál nagyobb mértékben vannak alávetve egyéni életében szerzett tapasztalatainak, a környezet befolyásoló hatásának.

A tojásból kikelt csirke szabályszerű következetességgel lát élelme megszerzése után, ám már neki is szüksége vau anyja vezetésére. A rovarok néha hihetetlen bonyolult működéseket fejtenek ki utódaik biztosítása érdekében minden egyéni tapasztalat hijján. Ezzel szemben az ember a szopási reflexen kivül alig képes valami működés elvégzésére, ha ebben először nincs segítségére a környezet, a társadalom. Az ember ösztönjelenségei annyira lazák és sokértelműek, hogy a kifejlődött egyénnél „eredeti” formájukban ugyszólván sohasem láthatók. Az analitikus lélektan, különösen az individuálpszichológia módszerével vizsgálva az egyént rétegről rétegre lefejthetjük ösztöneiről a társadalmi hatás takaró burkát és ilyenkor végeredményben valami olyan laza, szétfolyó eredményt kapunk, mint már nem társadalmi maradványt, melyet pontosan körülírni és definiálni nagy merészség volna.

Az ember életéhez szükséges tapasztalatainak nagyrészét már kész állapotban kapja a nevelésben. A társadalomban ugyanis hagyomány alakjában él a megfelelő földterületen és gazdasági körülmények között szükséges tapasztalatok leszűrődött eredménye, melyeknek átvétele nélkül az egyén képtelen volna ezen az emberi nivón, sőt joggal mondhatjuk — egyáltalán — megélni. A társadalom által szerzett ismeretek átörökitését joggal nevezi Baldwin „szociális átöröklésnek”, mert az emberi életben éppoly nélkülözhetetlen, mint a biológiai átöröklés.

Mint láttuk tehát, az ösztönök csak bizonyos korlátozott számú, csupán primitív fokon kielégítő reakcióssémát tartalmaznak és az azon felül szükségeseket az egyénnek meg kell szereznie. Mindaz tehát, amit magasabb lelkiéletnek nevezünk, az ösztönök nyujtotta lehetőségek alapján felépült tapasztalatok alapján szerzett ismeretek felhasználása. Az egyéni élet azonban elhanyagolhatóan rövid volna kellő számú tapasztalat szerzéséhez és az ember, ha magára lenne utalva, még mai fejlettségű agyával is alig haladná meg a magasbbrendű majmok nivóját. Ismeretei alapját és ismeretszerzésének módszerét a társadalmi átöröklés adja meg és ez ád egyáltalán alkalmat a lelki élet kifejlődésére.

Mi következik már most ebből? A mindenkori társadalmaknak mindig megvan a maguk speciális színezetük az általuk lakott terület sajátságainak és termelési fokuknak megfelelőleg. Bizonyos területen élő és bizonyos eszközökkel biró nép csak bizonyos tapasztalatokat tud szerezni. Ezeket átadja az utódnak, mint az egyedül helyes igazságot, mert hiszen mást szükségszerűleg nem is ismerhet. Ezáltal a fejlődő egyén lelkiéletét döntően befolyásolja, mielőtt annak alkalma lett volna egyéni ismereteket szereznie. Sőt, még az ismeretszerzés módját és a kritika elveit is a társadalomtól kapja, úgy, hogy nincs is módjában másféle életlehetőséget elképzelni, ha külső tényezők ki nem téritik vonalából.

Ezek szerint két tényt állapítottunk meg, melyeknek részletes bizonyítására később vissza fogunk térni: 1. A magasabb lelkiélet (fogalomalkotás, kritika stb.) kifejlődésének elengedhetetlen feltétele a társadalmi szervezet alapján felépülő hagyomány, 2. a társadalom milyensége determináló erővel befolyásolja a lelkiélet milyenségét.

Annak, hogy ez a felismerés a mult század közepéig nem született meg és nem bontakozott ki, oka ismét csak a fentmondottakban keresendő. A differenciálatlan, primitiv társadalom az összehasonlítás alkalma hijján egyedüli valóságnak hitte saját lelkiéletét, melyet különben is a misztikusság homályával vett körül, differenciálatlan gondolkodása hibatényezőinek megfelelően. Az osztálytagozódással és munkamegosztással differenciált társadalom differenciáltabb gondolkodásában pedig már hatalmi szempontok befolyásolták a megismerést. Egyrészről a gondolkodás a több ráérő idővel ós eszközzel rendelkező uralkodó osztályoknál fejlődött ki erősebben, másrészről ezek a maguk törvényét igyekeztek általános érvényűvé, egyetlen igazságképpen elfogadtatni. Ezért igyekeztek és igyekeznek napjainkig fentartani a lélek isteni eredetű, változhatatlan tulajdonságába vetett hitét és nem szüntek meg hangoztatni a lélek analizálhatatlanságát. Már az ó-ind upanisádok ezt tanítják: Ámde ő, az Átman (a lélek) nem ilyen és nem olyan. (Brihadaranyaka upanisad). Az Evangélium a megismerés helyett a kritikátlan hitet hirdeti és Tamás, az egyetlen józanul gondolkodó szellem elrettentő példaképpen szerepel. Az ideálisztikus történelemszemlélet nem véletlen, átmeneti fázisa az emberi szellem fejlődéstörténetének, hanem célrairányuló törekvés, ha annak célja nem is volt tudatos az egyes filozófusok és kutatók előtt. Az egyéni lelkiéletben még pregnánsabban tapasztalható a „tendenciózus appercepció”, az a jelenség, midőn az egyén a számára kellemetlen tényeket nem veszi tudomásul és mindent úgy fog fel, amint az céljának megfelelő.

Nem véletlen, hogy a modern társadalmi mozgalmak tudományos alapjának kialakulásával egyidőben terelődött a figyelem a lelkiélet relativitása felé, elsősorban etnográfiai kutatásokkal kapcsolatban. Etnográfusok és szociológusok voltak azok, akik a gazdasági tényezők és az ideológia közti összefüggést először felismerték. Hogy ez a sokatigérő meglátás nem vezetett ezideig egy új és hihetetlenül gazdag tudományág kialakulásához, annak oka két tényezőben keresendő:

A szociológus kutatók nagyrésze nem rendelkezett a modern lélektan kutató eszközeivel és az igazi nagy kutatók mindig azok voltak, akik aktiven kivették részüket a társadalmi harcok területén is, ami miatt nem is maradhatott idejük részletmunka kifejtésére. Az elméleti szociológusok másik része viszont a rosszul megemésztett történelmi matériálizmust arra igyekezett felhasználni, hogy a gazdasági körülmények és a lelki felépítmény közti rendkívül bonyolult összefüggést sémásan szimplifikálva megkönnyítse a maga dolgát. Ez által lehetetlen eredményeket értek el, melyek csak arra voltak alkalmasak, hogy még a jóhiszemű kutatók közül is némelyik kevésbé tájékozottat bizalmatlanná tegye a marxi dialektika módszere iránt. Marx sohasem állította, hogy a termelés módja közvetlen befolyásolja a kultura kialakulását, hanem csak azt, hogy „miközben az ember a környező természet megváltoztatásán dolgozik, megváltoztatja saját természetét is”. (Kapital). Az előbbi szimplifikáló törekvésnek lélektani okai a pszichológus előtt nem kétségesek és talán társadalmi okairól is valami feleletet kapunk, ha tekintetbe vesszük, hogy Plechanov megállapítása szerinte ezek a kutatók többnyire a revizionistákból kerülnek ki.

A kérdés másik részére vonatkozólag, hogy a hivatásos pszichológusok miért nem jutottak el e szemléletig, a feleletet akkor kapjuk meg, ha megvizsgáljuk ezeknek társadalmi helyzetét és pácienseik osztálybeli hovatartozóságát. Különösen ha Freudot és követőit tesszük e szempontból vizsgálatunk tárgyává, kiderül, hogy módszerük alkalmazásának elveinél fogva csaknem kizárólagosan a jómódú polgári osztály tagjain végezték vizsgálataikat, azoknak mentálitását és szimbolisztikáját tették magukévá és tanításuk filozófiai alapja, a mindenható, megváltozhatatlan ösztönökbe vetett hit veszedelmesen hasonlít azokhoz a demagóg szólamokhoz, melyek szerint a háborúra való készség, a szolgaiasság, az osztálykülönbség lélektani alapja az ember „természetében rejlik”. Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy Freud tudatosan vált a polgári osztály hatalmi törekvéseinek őrzőjévé, csupán arra szeretnénk rámutatni, hogy a közösség átörökített tapasztalata, a szociális átöröklés még a kultura legtetején állóknál is befolyásolja a kritikát és semmi emberi nagyság nem ment tőle, ha gazdasági, társadalmi vagy lélektani hatások ki nem téritik vonalából. A freudizmus kialakulásának szociálpszichológiai értelmezésére még rá fogunk térni, e helyt felfogásunk bizonyítására csak egy példát szeretnénk felhozni. Freud a nő libidójával kapcsolatban olyan tulajdonságokat állapit meg, melyeknek értelmében a legyőzetés a nő számára gyönyört jelentene. Ezt ő biológiai adottságnak tekinti. 30 évvel ezelőtt tényleg a nők nagyrészénél ez volt a helyzet, különösen az általa kezelt osztályban. Aki azonban a mai új generáció egy bizonyos sikerült rétegével foglalkozik behatóbban, csakhamar rájön, hogy ennek a „biológiai” adottságnak nyoma sincs többé. Vagy azt kell tehát feltételeznünk, hogy az emberi faj biológiája egy generáció alatt megváltozott vagy pedig a Freud által megállapított tulajdonság társadalmi volt, amit ő speciális beállítottságánál fogva nem vehetett észre.

Adler speciális működését a háború alatt kezdte meg tulajdonképpen és nevelési tanácsadóiban elsősorban proletárgyerekekkel foglalkozott. A háborús nyomornak a gyerekek lelkifejlődésére való hatása olyan szembeszökő volt, hogy okvetlenül a környezethatásra kellett irányítsa figyelmét. Ezen a vonalon odáig jut, hogy kijelenti, miszerint a környezet befolyásoló hatásának tekintetében tanai Marx és Engels tanaival megegyeznek, (Menschenkentniss) de... és itt jön a veleszületett ösztönöktől és a külvilág hatásától független egyéniségnek valami olyan meghatározása, melynek részletes tisztázásával mindvégig adós maradt. Ennek a jelenségnek lélektani és társadalmi oka talán szintén analizálható volna. Ám szempontunkból ez a visszavonulás nem jelentős. Az individuálpszichológia kutatási módszere már részben függetlenné lett megalkotójától és használhatósága a végső konzekvenciák levonására kell, hogy ösztönözzön.

A társadalmi helyzet befolyásoló hatása meghatározza egyuttal bizonyos fokig jelen tanulmánysorozat sorsát is, melynek irója nem szerezhetett még elég gyakorlatot a történelmi matérialista módszer élményszerű gyakorlati átélésében. Az intellektuális, elméleti ismeret minden bizonnyal kevés valamely módszer megértéséhez és alkalmazásához. Viszont az individuálpszichológiai analizis módszere, a marxi dialektikával teljesen analóg, úgy, hogy ha a mások megbizható kutatásai alapján nyert gazdasági-társadalmi összefüggéseket kontrol gyanánt alkalmazzuk, talán nem követünk el durvább hibákat az egyéni lelkiélet társadalmi értelmezésében. Mindazonáltal, ismervén azt a különbséget, mely egy lélektani módszer elméleti ismerője és gyakorlati művelője között fennáll, szükségszerűleg arra kell következtetnünk, hogy a szociológiai vonatkozásokban mégis tévedni fogunk és éppen ezért nem is tartunk igényt körülhatárolt teljesség elérésére és megelégszünk a probléma felvetésével.

Plechanov „A marxizmus alaprobiémái” cimű könyvében a gazdasági alapnak az ideológiára tett hatását a következő öttagú sorozatban foglalja össze: 1. A termelő erők állapota. 2. Ezen erők által feltételezett gazdasági helyzet. 3. A megadott gazdasági „alapon” épült szociálpolitikai rezsim. 4. A társadalmi ember lélektana, melyet részben a gazdasági helyzet, részben az azon épülő szociál-politikai rezsim határoz meg. 5. Ezt a pszichológiát tükröző különböző ideológiák. Ezek a tényezők kölcsönösen visszahatnak egymásra. Mi az utolsó 3 tényező kölcsönhatásával szándékozunk foglalkozni, melyek közül különösen az utolsó kettő annyira kölcsönös viszonyban áll, hogy az egyén lelkiéletének kifejlődése az uralkodó ideológia hatása nélkül elképzelhetetlen.

*

Leírásunkban az individuálanalizis munkamódszerével ellenkező irányban fogunk haladni. Mig ott a jelen állapotból kiindulva haladunk visszafelé az elérhető rétegekig, itt didaktikus szempontokból a gyermek fejlődésével párhuzamosan fogunk haladni. Előre kell bocsátanunk az individuálanalizis metódikájának megértésére azt a megállapítást, mely szerint az egyént érő behatások soha nem mulnak el nyom nélkül, hanem mindig valami elváltozást hoznak létre a történés objektumán, az egyénen. Az emlékképek, még a nemtudatosak is, csak egy részét képezik ezeknek a benyomásoknak, melyeknek másik, talán nagyobb része reakciós sémák formájában módosítja az egyén mozgását, gesztusait, mimikáját, érzelemvilágát és végül aktív megnyilvánulásait. A későbbi, valódi emlékképek szerzése már a régi, nem-emlékképes benyomások alapján épül fel és azoknak determináló befolyása alatt áll. Az a csecsemő például, mely hiányos táplálásban részesült, esetleg erőszakosan fogja később követelni a maga jussát és még később a világ igazságtalanságáról, komiszságáról szóló világnézetet fejleszt ki magában. Meg kell jegyezni, hogy amit e helyt emlékképekről, vagy nem-emlékszerű benyomásokról mondtunk, csak a könnyebb érthetőség szempontjából történt a felületi lélekben terminológiája értelmében. Az idegrendszer élettana szempontjából nem tehetünk különbséget a benyomások között, akár a tudatot jelentő agykéregben, akár a helyzet-mozgás-tapintás-hőérzés-szabályozó és regisztráló mélyebb ducokban, vagy a kisagyban jöttek is létre. Ezért a következőkben az emlék helyett az élettanból kölcsönzött engramm kifejezést fogjuk használni, mely most egyaránt jelent minden külvilágból szerzett tapasztalatot.

Induljunk ki tehát a mi kulturkörülményeink között felnövő csecsemő, illetve gyermek életéből. Születése biológiai élményei után azonnal társadalmi berendezkedés várja: a pólya. A méhenbelüli élet egyenletes, kellemes hőmérséklete után az újszülött kellemetlen bőringereknek van kitéve, melyekre többnyire intenziven reagál. Környezete erre megszerzi számára a kivánt meleget. A környezetről szerzett első tapasztalat a tapintó és hőérző idegvégkészülékek utján keletkezik és később is, a „fagyos” életben az ember „melegség” után vágyódik.

A pólyázás, mint társadalmi szokás hatással van a csecsemő mozgáskészségének kifejlődésére. A guzsbakötöttség megfosztja a gyermeket legelső aktivitásától, a végtagjaival való szabad játéktól és más kielégüléskeresésre inditja, aminek — mint látni fogjuk — a kéj-elv kialakulásánál nagy szerepe van. Pólyázásra elsősorban azok a népek kényszerülnek, melyek vándoróletet folytatnak, melyeknek csecsemőiket magukkal kell cipelniük, kulturánkban pedig azok, akik nem érnek rá a pólyázatlan csecsemővel járó nagyobbfokú gondozásra, nem fűthetnek stb.

A táplálkozás ismét ösztönös, biológiai jelenség, mely az embernél azonban nagymértékben függ az anya elfoglaltságától, kulturnivójától, ismereteitől stb. A mai higiéniai ismeretekkel nem rendelkező polgárasszonyok pl. azelőtt gyermekeiket többnyire tultáplálták, ahányszor jelentkezett, szopni adtak nekik, miáltal egyrészről egy nem fiziológiás testi állapotot értek el, másrészről olyan engrammot hagytak bennük, mely szavakra fordítva így hangzanék: ha valamit akarok, csak orditanom kell, azonnal megkapom, „Az ilyen „elvvel” nekiinduló gyerekek vagy keresztülviszik tovább is életsémájukat és antiszociálissá válnak, vagy csalódnak, visszavonulnak ós nem vesznek részt a közös emberi tevékenységben. Az elfoglalt proletáranya gyermeke viszont esetleg hiába sir, mikor a szervezete a táplálkozást megkívánja, mire engramm „világnézete” nem a legrózsásabb képet festi a világról és az életről.

A csecsemő közösséghez való viszonyának első szociális megnyilvánulása a helyzetérző és tapintó készüléken át közvetitődik. Közismert tény, hogy a legtöbb csecsemő sirását abbahagyja, ha felemelik, vagy ringatják. Néha már a simogatás is elég. Ez a jelenség az ujszülöttkor legelején is észlelhető, olyankor, amikor az újszülöttnek még semmi tapasztalata nincs e felvevés és a táplálkozás közti összefüggésről. Különösen azoknál az egyéneknél tapasztalható ez a jelenség nagymértékben, akik később szeretnek hintázni, hajózni, utazni, vagy ellenkezőleg, szédülnek a járműveken. Ezeknek álmaiban gyakran szerepel a repülés és szimbólumaikban a „felemeltetés” nagy szerepet játszik. A másik típusnál a simogattatás játsza ugyanezt a szerepet. Mindkét tipus szomjazik a szeretetre és gyengédségre és ha idegesek, idegességük lelki oka többnyire ezen probléma körül forog. A becéztetésre vágyás határozottan ösztönjelenség és szervi alapja — ugylátszik — a tapintó és helyzetérző központokkal áll összefüggésben. A fejlődés folyamán ez a kapcsolat áttevődik azután más szervekre, látásra, hallásra stb. és az ezirányú ösztöntörekvések alapját mégis a tapintási-, hő- és helyzetengrammok adják.

Láthatjuk ebből, hogy a csecsemővel való bánásmód, az első társadalmi hatás, milyen döntő jelentőséggel birhat kapcsolódóképessége kialakulásának alapjaira. Maga ez a szervi strukturához kapcsolódó becéztetési ösztön is arra mutat, hogy az ember társadalmi lény. Ez a jelenség sok utasítást nyujthat a nevelésre vonatkozólag, ám e helyett — a továbbiakban — az egyéni lelkifejlődés és a társadalmi hatás okozati összefüggésének vázolására kell szorítkoznunk.

* Több, önálló közleményből álló cikksorozat.