Egyik legutóbbi budapesti politikai per tárgyalásán egy, magát ujságírónak valló egyén engedélyt kért az elnöktől arra, hogy a vádlottakat lefényképezhesse. Az elnök az ujságiró kérését megtagadta. A fotoriportert, miközben elkeseredetten távozott, ráadásul még egy méltatlanság érte. „Minden ujságírónak börtönben a helye.” — volt kénytelen hallani az ajtónálló börtönőr kijelentését és egyben kritikáját is, nyilván az ujságírókra vonatkozó és eddig eltitkolt nagyrabecsülésével kapcsolatban.

Leiter Jakabot tehát elérte a végzet. A kapitalista osztálytársadalom a hatodik napon megteremtette saját dicsőségére minden korántsem szép egyeben kivül az ujságirót. Ezt a megteremtést természetszerűleg gazdasági okok tették szükségszerűvé és indokolttá. Azok az érdekeltségek, melyeket a kapitalizmus olcsón feltöltendő területeiben, kiadhatatlan garnijaiban, eladhatatlan pálinkáiban és szellemi épségére éberen őrködő sajtójában vállalt. Megteremtésük idejével azonban pillanatra összeesik megbélyegzésük és szinte e magas és fennkölt rendből való kiközösítésük ideje is. A polgári ujságiró, művész, író és tudós hontalan lett saját családi otthonában, amelyet oly izlésesen berendezett, felszerelt, dicsőített és lelkes dicséretekkel elhalmozott. A felhasznált, de a végén lenézett és megvetett kémek sorsára jutott, akit ugyan megfizetnek, de még megbízójuk sem fog velük kezet.

Ez az eddig olcsó és hazug romantika most valóra vált. Amióta sajtó van ezen a világon és ebben a társadalomban, amióta művészet, tudomány és színházi kultura létezik, a művészek, költők, tudósok és színművészek helyzete ha eltitkoltan is. de lenézett volt a polgári társadalomban. Mindig mint csodabogarakat, beszámithatatlan őrülteket, megfizethető és kihasználható, anyagiakhoz kevéssé értő és anyagiakkal nem törődő egyéneknek állította be művészeit, kezdettől fogva ellentmondásokkal telitett rendszerét védő fullajtárjait a polgári társadalom. Ezek az egyének morális szempontból teljesen silányminőségűek, tudományos képzettségüknél fogva pedig teljesen képzetlenek voltak, ami egyetlen hatalmas volt bennük, a megalázkodásra. szolgaságra és lelkiismeretlenségre való hajlam. Egy nyomtatott sorért, egy kilátásba helyezett érdemrendért eladták akár a lelküket, produkáltak koncokért dicshimnuszokat az őket kihasználó kapitalizmus, (feudalizmus) tömjénezésére, mindezt csak elégtelen éhbérért, hazug dicsőségért, értéktelen rendjelekért, akár a beszámíthatatlan gyerekek. Később, fejlődésük folyamán, (a sajtó, színház stb. fejlődése és megerősödése folyamán a kapitalista érdekvállalások jóvoltából,) magasztos és nagyképű arcot öltöttek, eszméket tolmácsoltak, ideákat propagáltak, rendszereket helyeseltek, üldöztek, kifakadtak, egyszóval a magasabb küldetés hófehér köntösébe öltöztek tetőtől talpig és fontoskodásuknál csak nagyképűségük volt nagyobb. A kapitalizmus azonban szentimentalizmus hijján való, a polgári társadalom nagyon is jól ismeri embereit, ügynökeit, azoknak erőit és fontosságát, megbízhatóságát is pontosan ismeri, ne csodálkozzunk tehát a fennálló rend ezen derék funkcionáriusának elszólásán, ami van legalább is annyira logikus mint igaz.

A kapitalista társadalom nélkülözhetetlen kelléke az uccaseprő épp úgy mint az az ember, aki bepiszkítja az uccát. A részeges éppen annyira mint a kocsmáros, a rendőr pontosan annyira mint a betörő, a gyilkos ugyanannyira mint a hóhér. A gazdag ember mint a szegény ember, a munkás mint a gyárigazgató, az ucca lotyó éppúgy mint az erkölcsrendészeti funkcionárius. Az áruló éppen annyira mint a detektív és az ujságíró, tanár ésatöbbi mint a forradalmár és a lelkiismeretes kutató. De abban a nagy kartotékban, amelyben osztályozzák és megjelölik e különböző, bár létalapjukkal csak ebben a társadalmi rendszerben rendelkező, jellembeli adottságokból következő foglalkozási ágakat, az osztályozások és minősítések igen különbözők. Még magának a polgári rendnek a kartotékjaiban is. Ennek az osztályozásnak a logikus következménye tehát az, hogy mint a szükséges, (a kapitalizmus strukturájának szempontjából szükséges) prostituciónak, iszákosságnak, zsebtolvajlásnak, éppúgy a kapitalista rendet organikusan kiegészítő polgári sajtónak, művészetnek, tudománynak is rendőri, esetleg börtönőri felügyelet alatt a helye.

Az a sajtó, amelyet a kapitalizmus a saját érdekében és a polgári rend dicsőségére megteremtett, megteremtése óta eszmei fejlődésének nem nagy fantáziáját mutatja. A jelek szerint javíthatatlan, nyomorék, torzszülött, akárcsak szülőanyja, a kapitalizmus. Zsarnok, belátástalan, oktalan és saját magát minduntalan blamáló. A fejlődésnek nem nagy fantáziáját mutatva, természetes tehát, hogy mindazok a csökevények, ellentmondások, bárgyú tökéletlenségek már kialakulásának kezdetén benne vannak ma is megnövekedve és kifejlődve. És hogy ezeket a csökevényeket, bárgyú tökéletlenségeket és gonosz indulatokat maga a polgárság is látta még annakidején, (kialakulásának és fejlődésének kezdetén), bizonyíték arra F. Lassalle (1825—1864) véleménye a polgárság sajtójának kérdésével kapcsolatban.

F. Lassalle, akinek a véleményét éppen a polgársághoz füző kötelékek miatt ismertetem, (elhárítva ezáltal az osztályszempont vádját, amit antipolgári és antikapitalista kutfőkkel szemben érvényesíthetnének), tehát a polgári Lassalle a következőképpen kritizálja korának, (a fejlődés és a kialakulás korának) polgári és liberális sajtóját:

„Soha ne feledkezzünk meg terjeszteni azt az igazságot, hogy a sajtó a nép legveszedelmesebb, igazi ellensége, annál is inkább legveszedelmesebb, mert álarcosan lép fel. Hazudozásainál, züllöttségénél, erkölcstelenségénél talán csak tudatlansága nagyobb”. Továbbá: „A hazugságok özönével, tények letagadásával, tények kitalálásával és elferdítésével, ezekkel a fegyverekkel küzd az osztályharcos proletáriátus ellen. A szemérmetlenség teteje azonban az, hogy ezen polgári lapok a legnagyobb nyíltsággal be is vallják, hogy anyagi érdekek kényszeritik őket erre a taktikára. Lépten-nyomon azt hallhatja az ember: Miképpen követelhetik a kiadóktól, hogy lapvállalatokba fektetett tőkéjüket kockáztassák? Persze, nincs szentebb dolog a kiadói tőkénél. Világosan kitünik ebből, hogy a polgári lapok nem a szabadság katonái, hanem a tőkebefektetés és pénzspekuláció szervei.” (F. Lassalle: Die bürgerliche Opposition, die Presse und die Frankfurter Abgeordnetenversammlung. 1864.)

Következőképpen folytatja Lassalle, a polgár, krokodilkönnyekig megható naiv felháborodását a polgári pártok sajtójával szemben:

„Szemügyre véve a nagy polgári, (liberális) sajtó hazug voltát, majd feneketlen erkölcstelenségét, kell-e szólni még külön ujságiróinak, ezeknek a szellemi „előharcosoknak” teljes tehetetlenségéről és csodálatos, minden képzeletet felülmuló tudatlanságáról? Vezércikkeznek istenről, világról és sok más egyébről, de boldog tudatlanságukban fogalmuk sincs arról hogy mennyire hijjával vannak a legelemibb ismereteknek. Még a nyelvet sem ismerik.” Majd így folytatja: „Ezek komoly, nagyon komoly jelenségek és bizonyos, ha ez az ujságpestis még 50 esztendeig tart, akkor a nép szellemének meg kell romolnia és gyökerestől elpusztulnia. Mert gondoljuk csak el, ha ezer ilyen ujságíró, ezek a mai néptanítók, százezer ilyen hangon naponta ráküldi a népre és az olvasóközönségre feneketlen tudatlanságát, lelkiismeretlenségét, a tudomány, a művészet minden igaz, nagy dolga ellen való eunuch gyűlöletét, nos akkor, ennek a népi éleknek el kell pusztulnia. A világ legegészségesebb népe, még a görög sem viselhette volna el az ilyen karakterű sajtót.”

Naiv Lassalle! Az ujság-pestis természetesen azóta már 50 évnél is tovább tart, megjelenésük ma már nem is portyázás jellegű, hanem falanxokba tömörülve amint megjelennek, elhomályosítják a napot és milliárdnyi ólombetűikkel elsötétitik nemcsak az égboltozatot, de az emberi mentalitás tisztaságát is örök homályba burkolják. A sajtó ma már nem a portyázás karakterét viseli magán, hanem céltudatos és eredményesen céltudatos. Az eredmény a valóság, szellemi és kulturális posvány, a tudatlanság, az osztályuralom, az ötvenmillió munkanélküli, stb., stb.

Arra vonatkozólag, hogy mik képezik alapjait a polgári sajtó ezen magától adódó, lényegét képező karakterének, szintén felvilágositással szolgál a kapitalista sajtó polgári birálója. Ezzel kapcsolatban a következőket mondja 1864-ben:

Volt idő, amikor a sajtó valóban a művészet, tudomány és irodalom nagy érdekeinek előharcosa, a nagyközönség oktatója, tanítója és szellemi nevelője volt. De későbben ordináré, nyerészkedő üzletté vált, amely miben sem különbözött a többi üzlettől, hacsak abban nem, hogy minden izében alakoskodó és képmutató üzlet volt. El tudjuk-e képzelni azt a rombolást, amelyet ez a naponta megismétlődő alakoskodás, a XIX. századnak ez a csuhássága lassanként a kiadók és az ujságírók között végbevitt?”

A lapokat már 1864-ben is a „toll napszámosai”, az ujságírók termelték, nem érdektelen tehát egy kortárs kritikája ezen ujságirógárda karakterével és szellemi diszpozíciójával kapcsolatban.

Jól tudjuk”, közli velünk erre a pontra vonatkozólag Lassalle, „hogy amint a munkásnak hatása van a munkára, azonképpen viszont a munka is hatást gyakorol a munkás természetére. Elképzelhetjük tehát, hogy az efféle szolgai munka minő hatást gyakorol az ujságírók természetére. A nyerészkedés lehetővé tette a kapitalisták számára, hogy az ujságírók egész seregét, valóságos szellemi proletárcsapatot állítsanak sorba. De ki szegődik be ebbe a seregbe, ki áll be oda, aki ad magára valamit és akinek csak valamelyes tehetsége is van arra, hogy a tudomány, a gondolat és az egyetemes élet-bármely területén is valami értékeset alkosson. A proletárok gazdáiknak csak idejüket és testi munkájukat adják el. Amazok a lelküket bocsátják áruba. Amellett tudatlanságukat, a dolgokhoz való nemértést, mindezt lehetőség szerint el kell rejteni a sima, kicsiszolt frázis mögött. Ez az oka, hogy aki félműveltséggél az ujságírói pályára lép, vagy három év mulva még azt a keveset is elfelejti, amit tudott, erkölcsileg és szellemileg tönkreteszi magát, blazirt, komolytalan, minden nagy dologban hitét vesztett és csak bizonyos érdekcsoport hatalmát szolgáló stréberré lesz. Ez az oka annak, hogy minden hozzáértő ember visszavonul a sajtótól és az ujságiró így a középszerűségnek, a tönkrement exisztenciáknak, a munkakerülőknek és tudatlanoknak lett találkozóhelyévé, akik semmi komoly munkára nem lévén valók, az ujságirás terén könnyebb és jövedelmezőbb foglalkozást találnak mint egyebütt. Összegezve: ez a banda olyan emberekből áll, akik tehetségüknél fogva néptanítók, lustaságuknál fogva postahivatalnokok sem lehettek volna, akik semmiféle hivatást betölteni nem tudnak és éppen azért azt hiszik magukról, hogy a nép művelése és nevelése az ő dolguk.”

Igy és eddig a polgári kritikus a polgári sajtóval és annak művelőivel kapcsolatban. Hozzátenni és új szempontokra rámutatni teljesen fölösleges és lehetetlenség is „halmozás” nélkül. Csak megdöbbentő az analógia, amely a kapitalizmusnak ezen a vonalán is, még hetven év multán is fennáll. És bizonyítéka annak, hogy a kapitalizmus eredményei és megnyilvánulásai a többihez hasonlóan ezen a vonalon is törvényszerűleg változhatatlanok. Mert amennyiben megváltoznának, összeütközésbe kerülnének saját erőikkel, saját maguk ellen fordulnának és megszünnének azonosak lenni saját magukkal. Igy jó ez, és így a helyes. Mert így magukban hordozzák ugyanúgy a pusztulást, mint az, aminek szolgálatában állanak és amelytől, hogy a függvényei ne legyenek, még a pusztulás láttán sem tudnak megszabadulni. (Budapest)