Németország színpadain egy új magyar név debutál: Háy Gyula. November hónapban Breslauban adták elő Zsigmond Király cimű szatíráját, december elején viszont a berlini Volksbühne az Uj paradicsom cimű szatíráját mutatta be. Azóta a „Zsigmond király” már elkerült Németország egyik legtekintélyesebb szinpadára, a berlini Deutsches Theaterbe. (A főszerepekben Kortnerrel és Wegenerrel). Háy Gyula szocialista velleitású iró: „tendenciózus” darabokat ir. Felmerüli tehát a kérdés, hogy ezek a régi multú polgári színpadok miért vásárolják a fiatal szerző darabjait és miért remélnek sikert tőlük? — Tudni kell, hogy Zsigmond király azonos Zsigmond magyar királlyal. A darab meséje a husziták idejében játszik s tartalmazza a három akkori pápa küzdelmét a hatalomért, a konstanzi zsinatot, Husz kivégeztetését, a husziták felkelését, végül Zsigmond halálát. Ez a történelmi burok: a lényegtelen része a darabnak. A lényeges része az, hogy Zsigmond király és a pápák és Husz János is koruk kosztümjeiben olyan dolgokat mondanak a színpadon, amik a mai füleinknek igen ismerősek. — A kor átmenet a feudálizmusból a kapitalizmusba. Törésében ez a kor hasonló a mienkhez, de tendenciájában nem. És mégis a szatirikus elemek épp ott törnek elő, amikor a szerző szereplőinek a szájába olyan dolgokat ad, amiknek az értelme teljesen aktuális. A történéseket Háy teljesen körül öltözteti a multtal, hogy annál elementárisabban mondhassa ki a mai szociális igazságokat. Zsigmond nem a király-drámák hőse, nem is a shakespearei családi viszályok csomópontja, hanem valóságos, minden hájjal megkent, ridegen számoló iparlovag. Szent meggyőződése, hogy a körülötte mozgó urak meghaladott álláspontot képviselnek. Tudja, hogy a feudalizmus — bár még uralkodó tényező — idejét multa. Tudja, hogy a kézművesek előtörése a jobbágyi (szituáció felmorzsolódásához vezet. Ezért az előretörő polgárság erejére igyekszik támaszkodni s nem nemesei és hűbéresei szolgálataira. Modern gondolkodású uralkodó, de modernsége nem a királyok dicsérete, hanem a szorosan vett üzleti ügy. Megakarja tartani a ropogó, recsegő időben uralkodói tisztjét, ami — kifejezése szerint — a megélhetése. Nem akarja, hogy leépítsék, vagy hogy hűbéresei foglya legyen, akik minden csekélységért fogságba vethetik és végezhetnek vele. A huszitizmust nem a pápa szájaize szerint fogja fel. Nem vallási hóbortnak tekinti, hanem gazdasági harcnak a feltörekvő iparosodás és a hűbéri termelési rend között. Éppen ezért szívesen állana Husz János oldalára, akit megszeretne menteni. Azonban az egvház is résen áll hatalmas fegyverekkel a kezében, amik Zsigmond pozícióját pusztulással fenyegetik. Ezért tisztára rugalmas számításból, minden igérete ellenére beleegyezik Husz János elégetésébe, sőt később maga veri le a huszitákat, akik pedig természetes, de túl korai szövetségesei. Azokból a jelenetekből, amikor a szerző átviszi a nézőt a husziták táborába, kiderül a huszitákról, hogy csak másodsorban Husz követői, elsősorban kenyérért és a feudalizmus előjogainak lerombolásáért harcolnak: Megkapjuk tehát az osztályharc akkori állását és minősítését. A szatíra gyujtópontja Zsigmondnak és környezetének — s ezeknek a papsághoz való viszonyának tisztázása s ebben mindenképpen kiderül, hogy a szentatyák hatalmukat épp- oly anyagias körülményeken kamatoztatják, mint bármely korunkbeli nagykereskedő. Zsigmondban legföljebb emberükre találtak, aki szintén vállalkozása érdekeit védi s a szentatyák üzleti ajánlatait nem mindig fogadja el.

Az Uj paradicsom-ban Háy Gyula már közelebb jön a nézőhöz. Az esemény egy amerikai owenista telepen játszik. Itt egy humanista lélek a felfelé törtető kapitalizmus szekere elé akar állani és a testvériség és emberszeretet nevében alapitolt munkatelep munkásainak új paradicsomot igér, ahol minden rossz kiküszöbölődik. Mindenki kötélnek áll, kivéve azt a nagystílű fiatalembert, aki szintén köztük van, de csak azért, hogy kapitalista álmai javára kamatoztassa a naiv humanista erkölcsi erejét és. igéretét. Sikerül is neki olyan helyzetet teremteni, melynek révén a telep munkásait fokozottan kizsákmányolja, ami felnyitja ezek szemét és ott hagyják magára az új paradicsomot humanistájával, üzérkedőjével és összes hamisságával együtt.

Mindkét darabnak nagy sikere volt. S ennek a sikernek nem oktalan megkeresni az indítékait. Unalmas volna hangsulyozni, hogy a polgári színpad kipariroz-hatatlan válsággal küzd. Ez a válság nagyrészt anyagi is. De tételezzük fel, hogy a polgári társadalom még ma is abban a helyzetben van, hogy nagyon csekély számú színházát támogatni és fenntartani képes. (A 4 millió lakosú Berlinnek 15—20 színháza van. Oroszország eddig 333 színházat épített és a következő öt év alatt ez a szám 800-ra fog emelkedni. Tehát évente csaknem 100 színházat épít. Ez bizonyítja a legjobban, hogy nem a „színház” van válságban, hanem a polgári színház.) Miért nem támogatja tehát a polgári társadalom saját művészetét, saját ideológiájának a propagálóját? Hiszen éppen a szinház volna az a terület, ahol a mai rapid tempójú világban a hallgatóság rövid két óra alatt, minden fáradtság nélkül, még a sonkászsemlyés szüneteket is beleértve, megismerhetné testi és lelki vívódásait. Ha regényt akar elolvasni, ahhoz napok, sőt hetek kellenek. Azonkívül fáradságosabb munka is, mert holt betűkkel van dolga, amiken saját magának kell átdolgoznia magát és kialakítani. A szinház mindezt összevonva, megemésztve, élő személyeken keresztül, rövid idő alatt s a nézők idegeinek beszámitásával óvatos adagolásban és unalommentesen szolgáltatja. A kérdés megoldása egyszerű. A polgári társadalom tulélte művészete fejlődését: problémáit ezerszer kianalizálta. Megforgatta, kimélyítette kilátásait, reményeit, küzdelmeit és típusait az évek során milliószor a szinre vetítette. Ezek a remények lassanként teljesedésbe mentek. De kitermelték a maguk szociális ellentéteit is. Ezek az ellentétek viszont a ma dominánsai. Joggal teheti fel a polgár a kérdést: merre tovább? A polgár ugyanis, nyugodtan állitható, foglalkozik a maga kérdéseivel. De éppen itt a bökkenő. Az az egészen felső, legöntudatosabb polgári réteg, nagyon jól tudja, hogy az uralmát alátámasztó kis- és közép rétegek igenis éppen arra kíváncsiak, aminek publikálását ő, a saját jószándékából sohasem engedheti meg, mert az egyértelmű volna a polgári társadalom tarthatatlanságának a bevallásával. És ez az a zsákucca, amely két vakablakkal rendelkezik. Vagy adják a szinházak a polgárság mai kilátástalanságának a megoldását s akkor kell, de nem szabad; vagy nem adják s mindenféle mütenyészettel pótolják és akkor nem kell. Az élelmes szinházigazgatók, most kitalálták a félmegoldást. A virágnyelv egy fajtáját. A darab színhelye olyan elmult kor legyen, amelynél arra lehet hivatkozni: ja, az akkor volt! Tehát a felelősséget a rendőrség és a nagyiparosok előtt mondjuk a huszitákra, vagy Owen Robertre háritják, akik nehezen vonhatók felelősségre. Viszont a darabok célzásai, tendenciája, hasonlósága enyhén a mára és a holnapra kell, hogy mutasson. Ez meghozza a sikert. Nehogy azonban úgy vélekedjünk, hogy ez pályázati hirdetés alapján történik. Szegény Háy Gyula, aki ennek a sikernek keserűszájú szerzője, szivesebben irna nyilt kézzel arról, hogy az új embertípus már él, már kínlódik, már hadakozik, már üt és ütik, — mintahogyan már meg is irta, de ez polgári színpadon sohasem fog szinrekerülni. (Berlin)