Most, hogy meghalt, hirtelen, 45 éves korában, egykori nagyobb ígéretek után, 7—8 évi erdélyi működéssel maga mögött, kiderül, hogy ez a 7—8 év életének az esszenciája. Ezek az évek a legjellemzőbbek reá. Multjából minden ide érik, e vidéki városba, Kolozsvárt, ahol élt grófok és ujságírók, gentrik és kispolgárok közt, kivirulva és elmerülve, belemosódva vigalmaikba s a deklaszszálódás ama gyászaiba, mely a kisebbségi társadalmakban oly általános. Kiderül, hogy ide tartozott, a sorsszerű dekadencia ama fekete idilljeibe, ahol az erők is a bomlás kivonatai. Központjában élt itt egy, e hervadás köré tapadt irodalmi mozgalomnak, eleinte mint lapszerkesztő, majd pedig az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként... Mi lehetett a nagyobb igéretek után az, mely Kuncz Aladárt, az írót és urait idefogta és melengette, ez omladék világban mindenkivel oly őszintén egybeszőve? A szülőföld, vagy az intellektus? Aligha. — Ezeknél sokkal terjedelmesebb, kedélyileg is átitatott erő kellett, hogy idekösse. Valami olyasmi, amely eláradhatott ebben a szétporló szárazravetett világban s a kedély színes fényei közt valami pozitivumfelét hivalgott. Olyan erőnek, amely mellett megférhetett az úr is, meg az író ás, (a deklasszált úr s a szimbolista, korszerűtlen író!) — az az egészen sajátos vér- és kedélybeli életforma, melynek jobb hijján a neve: bohémség... S tényleg ez az életforma Kuncz Aladár életének nyitja, problémáinak kiegyensulyozója, életlátása, szilárdsága és gyengesége, stílusa és bensősége. Ennek az életformának szükségszerű passzivitása az ő paszivitása s a mindent megértése az ő kényszerű, sokszor keresett, de soha el nem ért — mert elérhetetlen — világpolgársága. Férfi fényeinek és melegségének is ez a magyarázata. A magyar urat és magyar íróit egy olyan világban, amikor a magyar úr már rég nem lehet író, az íróról pedig már végleg kizárt, hogy magyar úr is legyen, csak egy ilyen élnélküli, határozatlan, magával a valósággal nem számoló, kedélybeli és nem világnézeti életforma tarthatta úgy ahogy egyensulyban... Persze ez az életforma nem jelentett komolytalanságot nála. Az a fajta bohém volt ő, aki a mélyben tragikusan szaggatottnak és nyugtalanul ´kiábrándítónak érezte az életet. (A maga nyelvén erről az érzéséről be is számolt egyetlen és utolsó könyvében, a Fekete Kolostorban.) S ép ezért, mert ilyennek érezte, ezért élt ez életforma mámoraival, a gyöngyöző bor csillogásaitól kezdve a szimbolikus szó „mélyített” szépségeiig. Bármily távlatokat ölelt is át azonban ez a mélyről áradt hevület, — nála sem oldott meg semmit. Érthető is. — Egy ilyen életforma mellett a valóságban még minden érintetlen és félbemarad. Ez az életforma nem is nyul sehol a valósághoz. Ennek az életformának a számára minden: adottság, úgy ahogy jön. Kuncz Aladár erdélyi tevékenységében is több az elfogadás, mint a változtatás... Hosszú évekig szinte félélet... Mi is lehetett egyéb, néki. akivel kapcsolatban az igény valaha sokkal fényesebb keretek közt született!? A kiviruló és elmerülő vidéki úr és csillogása mögött mély elégedetlenség, megoldhatatlan konfliktusok és kikerülhetetlen ellentmondások húzódtak így. A bohém azonban ilyen esetben nem csinál semmit. Hogy az ő nyelvén mondjuk: legfeljebb a keresztet viszi. Különben is olyan időben élt, amikor sem az a magyar űr, sem az a magyar író, aki még lehetséges volt a háború előtt, nem találhatta meg a helyét, a vezető vonalban tehát olyanná kendőzte magát, hogy ha már ő nem, hát legalább mások lássák a helyén. Ennek a nagy ellentmondásnak mindenütt látható a nyoma. Ebből az ellentmondásból gyürüzött szét minden erdélyi cselekvése. Időt és helyet esküdött maga köré, holott idejét is, helyét is — lekéste. Minden ösztönös indítékaival valami Magyarországot is meghaladó Európába tartozott s itt mégis egy paradox regionalizmust csinált. Az időt is ilyen reménytelenül veszítette el. Egy frissnek mondott, mainak akart irodalmi mozgalom vezérvonalában állt és az idejéből legalább egy évtizede már nem olvasott semmit pl. A valósághoz teljesen passiv volt a köze... Ezért irodalomszervező tevékenysége is valami tehetetlenségi nyomatékféle s nem egy különös aktivitás következménye. Nem is „fedezett” fel ennek az ugynevezett erdélyi irodalomnak senkit. Ehhez sokkal közelebb kellett volna tartoznia az idő és valóság-szférához. Igy történhetett, hogy azoknak, akik egykori nagyobb igéretei után tőle várták Erdélyben a tiszta ítélőt és bírálót s főleg a provinciálizmus ellen hadbakelőt, — azoknak nem nyujtott semmit. Mindez a sok negatívum persze beletartozik a magyar úrnak abba a ma már nem az ő akarata szerint mozgó világába, amelyet végeredményben minden egykori progresszivitása ellenére is stabilizálni próbált itt Kuncz Aladár... Az uralmi vonalból kikerült erdélyi középosztály irógarniturája azután körülötte ugyanabba a zsákuccába került, mint ő maga. Azt hitte, hogy a magyar úr vonalán még lehet építés, holott ezen a vontaion a történelem már csak — leépít... Az az irodalomszervező elv, amit nem ő fogalmazott meg, de amit erdélyi írőtársai most jórészt neki tulajdonítanak, csak látszólag elv, ment lényegében kényszerű védekezése ez a történelem malomkövei közé került magvar úrnak, aki természetes, hogy a történelem új helyzetében nem hirdethette tovább a maga uri és osztályideológiáját. Arról az elfakult és feladott progresszióiról, amit oly büszkén ,még a háború előtti Magyarországról hozott, erdélyi éveiben azt vallotta Kuncz Aladár, hogy revoltáló nagy egyélű iniciativa s nem látta, hogy valójában egy történeti folyamat, a magyar uriosztály felmorzsolódásának reflektálódása. Nem látta így, hogy ez az Erdélyi Helikon által hirdetett progresszió nem a régi magyar uni és irodalmi ideológia spontán túlhaladása, hanem egy „nem lehet tenni mást” terméketlensége s hitte, hirdette, hogy új hajnalhasadás ez, holott a deklasszálódás ájulata. Nem hiába volt a szép ámulások szerelmese ifjú korától, végül a szép ájulatak kodifikátora lett, — a Fekete Kolostor-ban kétségtelenül egy nagyrahivatott művész tehetségerőivel, amiként kár, hogy elveszítettük... Hosszú évek óta láttuk ezt a veszteséget... ugyanolyan jóvátehetetlenül, mint amilyen jóvátehetetlen most mái-fizikai halála is. (Kolozsvár)