Ahogy a kényelmes környezetet, úgy a „kényelmes” irodalmat szereti az átlag amerikai olvasó. Nem szereti az olyan olvasmányt, amely nehezék a lelkiismeretén, sem azt, amely gondolkodásra készteti. Igy azután az amerikai írók tömegesen gyártják az olyan olvasmányokat, amelyek az átlagolvasó igényét elégítik ki. A kényelemszerető amerikai olvasón kívül azonban van egy másik fajta is. Valójában tehát az amerikai író két típusát lehet megkülönböztetni: a „szórakoztatót,” aki a kényelemszerető olvasót elégíti ki és azt, amelyik gondot okoz az olvasónak. Különös: — de az irodalmi kvalitásokat ez utóbbiak vonalán találja a kutató s ezért alábbiakban mi is e nyugtalanító írók közt tartunk rövid seregszemlét.

A nyugtalanító írók közé elsősorban Upton Sinclair tartozik. A nyilvánosság előterébe Mocsár cimű könyvével került, mely a chikágói vágóhidak szennyesét teregette a világ elé. E könyve nyomán nagy botrány tört ki, amelynek következménye volt, hogy a chikágói húströszt vizsgálatot kényszerült bevezetni. Akkoriban szintén kemény napjai voltak Amerikának. Ugyan olyan sok munkanélküli demostrált az uccákon, mint ma. A városházák homlokzatán fekete zászlók lobogtak a nyomor szimbólumaikép. A munkásmozgalom Debb vezetése alatt napról napra nőtt. Sinclair maga is szociálista lett. A szociális-iának azonban az a tipusa, amelyik állandóan tiltakozik és lázad, — de csak részjelenségek ellen s konzekvensen az egész ellen sohasem emeli fel a szavát. A világ egyre szaporodó szociálista vonalú íróinak hajnalkorában ezt a disztinkciót ép Upton Sinclair esetében kötelező megtenni, mert nagy a különbség aközött a szociálista író között, amelyik végig mindenben hisz, amit a munkásság vall és aközött, amelyiknek a munkásság nem egy pár elveit illetőleg kételye van. Mint Upton Sinclairnek is... Ettől eltekintve azonban a Boston, a Jimmie Biggins, stb. nagyszivű és kitűnő művek.

Upton Sinclair hátterében a polgári radikális írók egész sora rajzolható fel. Elvégre Amerika az ugynevezett radikális polgárság hazája. Ezt a radikalizmust állandóan ébrentartják a munkásmozgalmak, a sztrájkok, a kivégzések, az amerikai kulturális élet ürességei s a kapitalisztikus rend ezer ellentmondása és kinővése. A radikális polgároknak ez a csoportja „az amerikai élet régi szabadságát” szeretné viszszaállítani. Ez a szellem olyan erős Amerikában, hogy védelmére szervezetek épültek fel, mint pédául a Civil Liberties Union és a Liengue for Industrial Democrate. Ezeknek a zászlói alatt tudósok, diákok, művészek, ügyvédek, általában intellektuelek sorakoznak, akik azonban a hasonló csoportosulások természeteként nem emelkednek túl a „radikálizmuson.” Ezek közül a háború utáni peródus Sherwood Andersent, Sinclair Lewist, Edgar Masterst, Eugene O´Nealt, H. L. Menckent és másokat vetett felszinre. Valamennyire jellemző, hogy a valóságanalizis folyamán végül is az egyéni problémák sürűjében vesznek el. Anderson kiábrándult emberekről és neurótikusokról ír. Az élet és a valóság számára valami különös őrület. Eugene O´Neal ugyanezt a furcsa melankóliát a színpadra vitte. Hősei kizárólag kicsiny énjük komplikáltságai felett vívódnak, amíg vagy beleőrülnek ebbe a vívódásba vagy pedig az utolsó felvonásban valamilyen öngyilkosságot követnek el. — Mit mondjunk viszont Mencken felől, aki mint valami gyerek az elefántra — mogyorót dobál? Vagy Ben Hechtről, aki valami miszteriózus nemi szabadságot hirdet. Mencken felfogása valami olyasmi, hogy az átlagember a normális alatt levő lélektani fenomén, míg az „igazi ember” a Nietzsche formátumú Übermensch. Az ember legmagasabb reprezentánsa természetesen maga Mencken, de — a jó amerikai üzleti morál szerint — ebbe a körbe Mencken lapjának az American Mercury-nek előfizetői is beletartoznak...

Sinclair Lewis kétségtelenül az amerikai élet legkiválóbb kritikusa. A Main Street, a Babitt, az Arrow-smith, az Elmer Gantry stb. az amerikai élet hazugságainak szinte a legteljesebb nyilvántartása. Sinclair Lewis is a legtipikusabb amerikai radikális. A jót és a rosszat úgy klasszifikálja, mint valami egyetemi hallgató. Szinpatizál a munkássággal is. Nem régiben egy kis könyvet írt a délkarolinai sztrájkolók gyilkosairól. Rengeteget dolgozik. Kritikájával részletenként sorra veszi az egész amerikai életet. Ma egyik részét ennek az életnek, holnap egy másikat. Ha majd egész anyagát kimerítette, akkor még mindig feltehetjük a kérdést, hogy mi a végkövetkeztetése?

Dreiser mint valami keze-lába kötött Balzac mozog nagy nehezen roppant halmazú tényei világában.

Dcs Passosnak eleven tényérzéke a legjellemzőbb s éles szeme és szerencsés tolla.

A radikálisok élményeiből a New Masses köré csoportosuló írók vonják le a konzekvenciákat

A New Masses története a háborús évekre megy vissza. Alapítói Max Eeastmann, Bob Minor, Floyd Dell és Arturo Giovanitti. Alapítása óta számos esetben betiltották. Minden esetben azonban életre kelt. E betiltások következtében jelentős változások érték a lapot. Max Eeastmann professzor lett, Giovanitti egy szakszervezeti lap kiadója. Floyd Dell erotikus novellaíró. Valamenynyi ugynevezett „rendes” ember. A lap azonban él tovább. Éltető ereje és szelleme Michael Gold. További erői Freeman, Camion, Lewis, Kalar stb. A New Masses köre az egyetlen fórum, ahonnan az amerikai proletárirodalom kinővése várható. Ez az irodalom Amerikában még nem fejlődött annyira, mint például Németországban vagy másutt Európában. A lehetőségek azonban már adottak. (New-York.)    (F. E.)