Spanyolország a tőkés fejlődés szempontjából elmaradott ország. Elmaradottságának megfelelően azután szociális statisztikája is elmaradott, aminek következtében nehézségekkel találjuk magunkat szemben, mihelyt társadalmi szerkezetéről pontos, a nemzetközi összehasonlítást is lehetővé tevő képet akarunk kapni. Az 1910 évből származó foglalkozási statisztikája például, amelyet a párizsi Monde és a budapesti Társadalmi Szemle a spanyol társadalmi viszonyok ismertetéséhez alapul vesznek, a tanulatlan munkásokat és a napszámosokat a határozott foglalkozásnélkülieknek több mint egy millió keresőt magában foglaló csoportjába sorozza. Kézenfekvő, hogy aszerint, amint a tanulatlan munkások és a napszámosok többsége a mezőgazdaságban, vagy az iparban dolgozik, lényegesen változik a több mint egy millióra tett ipari és a több mint négy millióra tett mezőgazdasági dolgozó viszonylagos sulya a spanyol társadalomban. A mezőgazdaságban dolgozó női családtagok pedig majdnem teljesen hiányzanak a mezőgazdasági keresők csoportjából, aminek folytán a mezőgazdasági dolgozók valódi száma a statisztikában feltüntetett számukat lényegesen, millióban kifejezhető számmal meghaladja. Végül a proletariátus számbeli súlyára vonatkozólag a spanyol statisztika egyáltalában nem közöl adatokat. Az előbb emiitett lapok ebben a vonatkozásban Wladimir Woytinsky számitásaira hivatkoznak. Azonban Woytinsky számításai a megfelelő franciaországi arányszámok egyszerü átvételén alapulnak, a tőkés fejlődésben lényegesen előrehaladottabb és a mezőgazdaságban is eltérő birtokrendszerű Franciaország dolgozóinak proletarizálódási foka pedig csupán súlyos hibalehetőségek kockázata mellett azonositható a spanyolországi dolgozók proletarizálódási fokával. Ilyen „körülmények mellett, ha a nemzetközi öszszehasonlitást is lehetővé téve általános képet akarunk kapni a tőkés fejlődésnek Spanyolországban elért szinvonaláról, a legelfogadhatóbbnak még az a módszer látszik, amelynél az ipari bérmunkások arányát számitjuk ki az egész lakossághoz az egyes országokban. Az ipari bérmunkások számát ugyanis Spanyolországban egy 1925-ből származó statisztikai felvétel alapján ismerjük s ennek az arányszámnak a nagysága, amely leméri az ipari proletarizálódás fokát, az egyes országok tőkés fejlődéséről s ez által iparuk és mezőgazdaságuk viszonylagos súlyáról is hozzávetőleges képet nyujt. Minél előrehaladottabb t. i. az ipari proletarizálódás egy országban, ez az ország általában a tőkés fejlődésnek annál magasabb fokán áll s gazdaságában általában annál nagyobb jelentősége van az ipari termelésnek a mezőgazdasági termeléssel szemben. Ezen az alapon a következő lépcsőt kapjuk:

Azt látjuk, hogy a kapitalizmus Spanyolországban ugyan fejlettebb, mint a cári Oroszországban és a balkáni Bulgáriában, vagy akár Lengyelországban is, de azért Spanyolország a tőkés fejlődés elért foka szempontjából jóval távolabb esik a legfejlettebb tőkés országoktól, Nagybritanniától és Németországtól, sőt Franciaországtól is, mint a cári Oroszország s körülbelül egy vonalon áll Magyarországgal. A tőkés fejlődésben való elmaradottsága Spanyolországnak azután kifejezésre jut mezőgazdasági dolgozóinak számbeli tulsulyában ipari dolgozóival szemben. A spanyol statisztika adatainak¹ elemzése valószínűinek mutatja, hogy Spanyolországban 400—450 mezőgazdasági dolgozó esik 100 ipari dolgozóra. A mezőgazdasági dolgozóknak ez a nagy számbeli túlsúlya az ipari dolgozókkal szemben a mezőgazdasági dolgozók anyagi helyzetét s anyagi helyzetükből folyó törekvéseiket teszi a spanyol forradalom további közvetlen fejlődésének alapvető anyagi tényezőjévé.

A mezőgazdasági dolgozók anyagi helyzetét illetőleg döntő jelentősége van a mezőgazdasági tulajdonviszonyoknak. De a spanyolországi mezőgazdasági tulajdonviszonyokról is pontos képet csak az ország területének egyharmad részére vonatkozólag kaphatunk, amelyre a kataszteri felvétel kiterjed. Tekintsük meg ezt a birtokstatisztikát (1 ha = 1.739 kat. hold):

Az 1,279.000 földtulajdonos közül 498.000-nek, azaz 38’9 százalékának birtoka 1 hektáron alul van s az egész területnek csupán 1.7 százalékát foglalja el. Ez a csoport feltétlenül állandó bérmunkára is utalt félproletár elemekből áll. De az 1—5 hektáros földtulajdonosok következő csoportja is, amely, 481.000 főt számlál, az összes földtulajdonosok 37.6 százalékát s az egész területnek 8.9 százalékát birja, birtoka csekélységénél fogva szintén kénytelen időnként bérmunkát is végezni. Igy a földtulajdonosok szociális tagozódása a következőképpen alakul:

A kataszterileg felvett területen a földtulajdonosok háromnegyed része félproletár szegényparaszt s az egész területnek csupán egy tized részét tartja birtokában, amivel szemben a 3 és fél százaléknyi közép- és nagybirtokos az egész terület kétharmad részét s az 500 hektáron felüli fél százaléknyi nagybirtokos csoport az egész területnek egymagában több mint felét foglalja el. Az ország kataszterileg fel nem mért területén ugyan a középparasztbirtok jobban el van terjedve, de azért, minthogy ezen a területen is a nagybirtok az uralkodót tulajdoni forma, valószínü, hogy a földtulajdonosok többsége egész Spanyolországban bérmunkára utalt szegényparasztból áll. A nagybirtokrendszer s ezzel kapcsolatban a szegényparasztság számbeli túlsúlya a földtulajdonosok között a spanyolországi birtokviszonyokat hasonlóvá teszi a magyarországiakhoz. De már a nagybirtokok megművelési rendszere Spanyolországban egyenesen a cári Oroszország viszonyaira emlékeztet. A spanyol közép- és nagybirtokok jelentős részét, az 50 hektáron felüli birtokoknak valószínűleg legalább felét nem nagyüzemileg művelik meg, hanem paraszti kis- és felesbérletekbem A kataszterileg felvett terület 38 százalékán bérletek, túlnyomóan paraszti kisüzemek terülnek el. A nagybirtokoknak ez a kisbérletek útján történő megművelése arra vezet, hogy a csak bérmunkát végző mezőgazdasági proletariátus Spanyolországban kisebb számu, mint azokban a nagybirtokrendszerü országokban, amelyekben, mint Magyarországon is, a nagybirtokokat nagyüzemileg művelik meg. Spanyolországban a tiszta mezőgazdasági proletariátus egy részének helyét kisbérlők foglalják el. De a kisbérlők legalsó rétege, a felesbérlök, csak formailag különböznek a bérmunkásoktól, másik rétegük bérmunkát is végző félproletárelemekből tévődik össze s az utolsó, bérmunkát nem végző réteghez tartozók nagy többségére is súlyos teherként nehezedik a földjáradék.

Ha a többségükben félproletár földtulajdonosokhoz hozzászámítjuk a tiszta mezőgazdasági proletariátust és a proletár — vagy félproletárjellegű kisbérlőket, megállapíthatjuk, hogy a spanyolországi mezőgazdasági dolgozók túlnyomó többsége félproletár — és proletárelemekből áll. A mezőgazdasági félproletariátus földjén végzett munkája jövedelméből nem tud: megélni, így kénytelen bérmunkát keresni, de Spanyolországban, ahol a nagybirtokokat nagyrészben nem bérmunkások, hanem kisbérlők művelik, a mezőgazdasági munkaalkalom kevés, a mezőgazdasági munka silányul fizetett s így az adott mezőgazdasági termelési viszonyok mellett a mezőgazdaságban viszonylagos túlnépesség áll elő. Ez a tény a mezőgazdasági dolgozók túlnyomó többségének létérdekévé teszi az ország birtokeloszlási rendszerének s ezzel kapcsolatban általános termelési viszonyainak is gyökeres megváltoztatását.

Habár pontos´ számadatokkal abban a tekintetben sem rendelkezünk, hogy az ipari dolgozók, hogy oszlanak meg az önálló iparosok és a bérmunkások között, mégis a spanyol statisztika adatai és más hasonló társadalmi szerkezetű országok viszonyai kétségtelenné teszik, hogy az ipari dolgozók többsége Spanyolországban bérmunkásokból áll. A spanyol ipari munkások bére rendkívül alacsony. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 1930 juliusi kimutatása szerint az egyes országokban a reálbérindex a következőképen alakult:

A reálbérek még a tőkés fejlődésben Spanyolországnál elmaradottabb Lengyelországban és Balkánon is magasabbak, mint Spanyolországban; a spanyolországi reálbérek körülbelül úgy viszonylanak az angliai reálbérekhez, mint a világháború előtti oroszországi reálbérek viszonylottak az angliaiakhoz; ma a reálbérek a fasiszta Olaszországon kivül úgyszólván csak a gyarmati országokban alacsonyabbak, mint Spanyolországban. A spanyolországi ipari reálbérek viszonylagosan is alacsony voltát a mezőgazdaságban megélhetést nem találó s ezért az iparba özönlő tömegek nyomása az ipari munkabérekre idézi elő. A spanyol ipari proletariátus, tehát a spanyol ipari dolgozók többsége anyagi életszinvonalának ez az alacsonysága az adott forradalmi helyzetben megteremti forradalmi aktivitásuk egyik feltételét.

A proletariátus hatékony politikai erőkifejtésének feltétele szervezettsége. A spanyol proletariátus gazdasági szervezettségét illetőleg azt látjuk, hogy 1924-ben 400.000 munkás volt szervezve Spanyolországban és pedig 200.000 a II. Internacionálé alapján álló reformista szakszervezeti szövetségben, 200.000 pedig az annak idején a moszkvai Profinternhez csatlakozott forradalmi anarko-szindikalista szakszervezeti szövetségben. A reformista szövetség 200.000 tagja közül 65.000 mezőgazdasági munkás volt. Ha ezt az arányt tételezzük fel a forradalmi szakszervezet tageloszlásában is, úgy a szervezett ipari munkások az egész ipari munkásság 22 százalékát tehették ki, a forradalmi alapon szervezettek az egész ipari munkásság 11 százalékát. Az ipari munkások szervezettségének ez az aránya ugyan alatta marad a szervezettség nyugat- és középeurópai arányának, de hogy forradalmi helyzetben mennyire emelkedhetik, arra példát nyujtanak az 1921—1922 évek, amelyekben az összes szervezett munkások száma elérte az 1,200.000-ret. S mindenesetre jellemző a spanyol proletariátus politikai vonalára forradalmi helyzetben, hogy ebben az időben a forradalmi szakszervezeti szövetséghez 6—700.000 munkás tartozott, míg a reformista szakszervezeti szövetséghez csupán 220—240.000 munkás. Másrészt pedig a mezőgazdasági munkások szervezettsége magasabb fokúnak látszik, mint más országokban, ami által adva volna egy oly összekötő erő az ipari proletariátus és a mezőgazdasági dolgozók között, amelynek mozgósításával az ipari proletariátus a mezőgazdasági félproletár — és proletártömegek élére állva megnövelheti ezeknek a tömegeknek a harci értékét. Persze a proletariátus hatékony politikai erőkifejtésének legfontosabb feltétele, a proletariátus céltudatos politikai tömegpártja, amely a kapitalizmus elleni harcában képes maga megett felsorakoztatni a dolgozóknak érdekeiknél fogva amúgy is a kapitalizmussal szemben álló többségét, még hiányzik Spanyolországban, de a felsorolt körülményekben kialakulásának feltételei adva vannak.

A kapitalizmus ellen bármely országban folytatott harcot ennek az országnak a dolgozói tényleg nemcsak a saját tőkésosztályukkal, hanem a munkásmozgalom nemzetközi frontján, az egész nemzetközi kapitalizmussal vivják meg, harcuknak sikere lényegesen függ a munkásmozgalom nemzetközi frontjának állásától. De a spanyolországi dolgozó tömegek harcukban közvetlenül is szembe találják magukat a nemzetközi kapitalizmussal. Ez Spanyolország félgyarmati jellegének következménye. A spanyol dolgozóknak a kapitalizmus nemzetközi munkamegosztásának rendszerében az a szerep jutott, hogy a vezető tőkés országok kapitalizmusa, elsősorban az angol kapitalizmus számára ipari nyersanyagokat és fényűzési élelmiszereket termeljenek és ipari készárúpiac gyanánt szolgáljanak. Az ipari nyersanyagtermelés közvetlenül is — 1900 körül majdnem teljesen — a külföldi, elsősorban az angol tőke kezében volt. De a külföldi tőke tartotta kezében a fejletlen spanyolországi ipari készárútermelést s a spanyol vasutakat is és a spanyol állam hitelszükségletét is a külföldi tőke fedezte. Ebben az időben majdnem az egész spanyol vasérctermelés, a nyersréztermelés 6/6-od része, a nyersólomtermelés 9/10-ed része külföldre került, Spanyolország kivitele az ipari nyersanyagokon kivül elsősorban borból, oliva-olajból, narancsból, mandulából s egyéb fényűzési élelmiszerből állott s a kivitel 35 százaléka Angliába irányult, mig a bevitelben az angol kapitalizmus 26 százalékkal részesedett. 1900 után ugyan az erősődő spanyol nemzeti tőke mind növekvőbb mértékben helyezkedett el a spanyol ipari termelésben, a világháborúban a semleges spanyol kapitalizmusnak osztályrészül jutó konjunktura folytán a spanyolországi tőkefelhalmozás meggyorsult s Primo de Rivera diktaturájának egyik kifejezett célja a külföldi tőke kiszorítása volt az országból. De azért még ma is a vasérc-, réz-, szén-, villanyossági-, gép- és vegyiipar, tehát éppen az alapvető, termelőeszközőket termelő iparok s emellett a vasútak jelentős részben a külföldi tőke kezében vannak, amely a spanyol banktőke egyrészét is kezében tartja. Igy a nemzetközi imperializmus ma is megszállva tartja a spanyol gazdaság uralkodó magaslatait, minek következtében a spanyol forradalom, amely ezeket megostromolni készül, közvetlenül is a nemzeti imperializmussal fogja felvenni a harcot.

Amint a kapitalizmussal egy országban folytatott harc az egész világimperializmussal megvívott küzdelemmé szélesedik ki, úgy annak a harcnak a sikerlehetősége, amelyet egy ország dolgozó tömegei a kapitalizmus politikai uralmának megdöntése után a kollektív termelési mód bevezetéséért inditanak, az anyagi erőknek az egész világgazdaságban elért fejlettségi fokától függ és pedig attól a fejlettségi foktól, amelyet az anyagi erők a világgazdaság döntő központjaiban értek el. Amint nem lehet az angliai termelőerőket a kollektív termelési módra való áttérés szempontjából éretleneknek minősiteni, mert esetleg a skóciai halászfalvakban a termelés a kapitalizmus előtti módokon folyik, hanem ebből a szempontból irányadónak az angliai gazdaság vezető állásait kell tekinteni, ép úgy egy ország anyagi erőinek elmaradottsága sem zárja ki ebben az országban a kollektív termelési mód bevezetését, ha egyébként a kollektiv termelési mód bevezetésének anyagi feltételei a világgazdaság döntő központjaiban adva vannak. A kapitalizmus mai korszakában pedig a kollektiv termelési mód bevezetésének anyagi feltételei a világgazdaság döntő központjaiban, azokban a tőkés országokban, amelyek az egész világgazdaságon uralkodnak, kétségtelenül megvalósultak már. Ennélfogva a spanyol gazdaság is megérett a kollektiv termelési módra való áttérésre a spanyol kapitalizmus elmaradotsága ellenére is. Azonban a kollektivizmusért valamely országban vivott harcnak lehetnek oly történeti szakaszai, amelyekben ennek az országnak a dolgozói túlnyomóan önmagukra, a saját országuk anyagi erőforrásaira vannak utalva s az ilyen történeti szakaszok lehetőségére való tekintettel a spanyol forradalommal szemben az a kérdés is felmerülhet, hogy rendelkezik-e a spanyol gazdaság az anyagi erőforrásoknak annak a minimumával, amely elengedhetetlenül szükséges alapja az egy országra korlátozott kollektiv épitőmunka megkezdésének?

Amikor kijelöltük Spanyolország helyét a tőkés fejlődés lépcsőjén, megállapítottuk, hogy Spanyolország megelőzi a cári Oroszországot a kapitalizmus fejlettsége szempontjából. Ugylátszik, hogy ezzel a megállapitással egyben válaszoltunk, a most felvetett kérdésre is. Ami az elmaradottabb Oroszországban lehetséges volt, annak általános lehetősége a fejlettebb Spanyolországban sem lehet kizárva. Azonban elvont kategóriák felállítása soha sem pótolhatja a konkrét társadalmi és a gazdasági tények ismeretét, amelyek sohasem egyszerű és egyirányú függvényei az előbbieknek, hanem a maguk történeti sokféleségében határozzák meg a társadalmi cselekvés sikerlehetőségeit. Ezért befejezésül vizsgáljuk meg a mai Spanyolországban létező és kifejleszthető konkrét anyagi erőforrásokat.

A technikai felszerelés és a munka termelékenysége, ép úgy mint a tömegek műveltségi foka Spanyolországban nagyjában a tőkés fejlődés elért fokának felel meg, tehát ennek megfelelően kezdetleges és alacsony. 1905—14 évi átlagban a hektáronkénti átlagos búza-, rozs-, árpa- és zabtermés Spanyolországban 9 q volt, ugyanakkor amidőn Németországban 19.4, Magyarországon 11.8 s Bulgáriában és Romániában is 9.9 és 9.6, úgyhogy Spanyolország megett csak Szerbia és Oroszország maradtak el az előbbi 7.7, az utóbbi 7.4 q átlagterméssel. A termelésben felhasznált mechanikai motorenergiát illetőleg Spanyolországban 1911-ben, — mindenesetre nem teljes adatok szerint, — 100 lakosra csupán 0.7 lóerő esett, ugyanakkor amidőn Németországban 12.8, Magyarországon 1898-ban csak a gyárüzemekben 1.4 és Oroszországban is 1908-ban 1.6 lóerő. Ebben a tekintetben Spanyolország Európában 1910 körül csak a Balkánországokat előzte meg, amelyekben 100 lakosra 0.4 lóerő esett. A világháború előtt Spanyolországban a katonaköteles korban lévő férfiak 68.1 százaléka nem tudott írni-olvasni, ami egész Európában az oroszországi 62.7 százalékot is meghaladó legmagasabb arányszám volt. Ezek a tények nagyobbaknak tüntetik fel a nehézségeket, amelyekkel Spanyolországban egy kollektiv építőmunka szemben találja magát, mint ez abból a helyből következne, amelyet Spanyolországot illetően a tőkés fejlődés lépcsőjén megállapitottunk, de legyőzhetetlenné távolról sem teszik őket. Egy esetleg magára utalt Spanyolországban folytatott kollektiv építőmunka sikerlehetősége szempontjából nem minőségi, hanem csupán nem döntő fontosságu mennyiségi eltérések ezek. S velők szemben a tények egész sorára lehet rámutatni, amelyek a kollektiv építőmunkát Spanyolországban megkönnyitenék.

Spanyolország az élelmiszertermelés szempontjából nagyjában ellátja önmagát. S élelmiszertermelése növelésének feltételei adva vannak földje természetes termékenységében, éghajlata kedvező voltában s abban a körülményben, hogy jelentékeny mezőgazdaságilag hasznosítható, ma még ki nem használt területei vannak. Az ipar nyersanyagát képező ásványokat illetőleg Spanyolország Európa egyik leggazdagabb országa. Bőségesen rendelkezik vasérccel, rézzel, ólommal. Szene és fája is van, habár nem elegendő mennyiségben. Vizierőben is gazdag. Az ország elektrifikálása folyamatban van. Textilipara majdnem teljesen fedezi a mai belső szükségletet, vegyipara a gyártmányok egész soránál szintén. Gépipara is fejlett, ha jelenleg még gépbevitelre is szorul. Ha tehát Spanyolország a tőkés fejlődésben való elmaradottsága következtében az ipari szükségletkielégités területén lényegesen rá is van utalva a külföldi kapitalizmusra, — az utóbbi években bevitelének mintegy 45 százaléka ipari készárúból állott, — ugyanakkor rendelkezik az ország önellátását lehetővé tévő élelmiszer- és nyersanyagforrásokkal és rendelkezik, mint azt most már konkrét formában is látjuk, az ez anyagi erőforrások önálló kifejlesztését lehetővé tévő technikai erők minimumával is.