Szolnokon kivégeztek két méregkeverő asszonyt és aki még eddig nem érzett halálos undort és szenvedelmes tiltakozást a halálbüntetés förtelme ellen, az olvassa el pedagógiai szempontból is, ezt a szcenirozást. Az egyik asszony, amikor a bitófát megpillantotta — összeesett, a félig eszméletlent a pribékek felnyalábolták és úgy húzták fel az akasztófára. A másik asszony a vég pániriadalmában, az élethezragaszkodás görcsös fuldoklásában üvölteni kezdett, ütött, rugott, harapott, s a hóhérlegények csak vad birkózás után tudták az örjöngőt a bitófáira juttatni. Olvasni is szorongó, riadalmas érzés volt, — és voltak, akik látták: és nem volt senki, aki egy szóval is tiltakozott volna!

Gyermekkoromban láttam, amikor sertést öltek, hallottam elnyujtott, elhaló halálhangját és ilyenkor gyermeki önvédelemmel, tehetetlen rémülettel futottam. Ilyesmit éreztem a szolnoki „eset” kapcsán. Nem, — állatokat sem cibálnak így a vágóhidra (nemrég a csikágói vágóhíd borzalmairól olvastam Georges Duhamel megrázó ábrázolásában) és ha tennék, bizonyára tiltakoznának ellene az állatvédő egyesületek. De ki törődik az emberrel? Kit érdekel az emberkreatura, a legszerencsétlenebb pária sorsa? Pedig a gyilkosnak is lehet és van is akárhányszor mentsége, — ösztönelfajulás, méltatlan embersors, hirtelen indulat és ezernyi „emberi” motívum — csak annak a fórumnak nincs mentsége, amely az életét nyugodt megfontolással feláldozza! Korlátolt és lélektan-ellenes az anekdota bölcsesség, hogy kezdjék előbb a gyilkos urak... Ha az államhatalom azt teszi, amit a gyilkos, úgy ethikája azonos a gyilkoséval, — akinek sokszor lélektanilag és szociálisan mentő indítékai vannak. És mert a közhatalom morálja ilyen sekélyes és az ember embertelen megfeledkezeseivel szemben nincsen egyéb nevelő, gyógyító eszköze, csupán a bosszuból táplálkozó megtorlás, ezért kell a bosszú eszméjétől sugalt büntetésnek csődöt mondania! Elemi igazság, hogy senkit a halálbüntetés fenyegetése a tettől vissza nem tartott. Nietzsche, a legnagyobb pszichológiai szimatú gondolkodó kérlelhetetlenül rá tapintott az uralkodó büntetőjog eredménytelenségéire, mondván, hogy nem lehet ott megelőzésről szó, ahol maga a közhatalom is azt műveli, mint a bűntevő...

Jól tudjuk, hogy a büntettes lelkületében a bűnbánat, a vezeklés készsége megmozdul, s ha a büntetésnek van egyáltalában valamelyes értelme, úgy nyilván a bünöző legbensőbb vezeklési szükségletét elégiti ki. (A Raszkolnyikow örök érvényű illuszrációja ennek.) Ámde a büntetés jóvátevő, bünhődési motivumát pszihologikusan értelmezni és kiegyenlítő, feloldó megoldásokba átvezetni, ehhez más mentalitás kellene. Nem a tettét, hanem a tettest kellene elbírálni, nem a tettét reparálni, (ami legtöbbször fizikailag lehetetlen), hanem a tettest abból a lelkiszituációból átmenteni, amelynek végzetes következménye — a tett. Pszihoanalitikusok foglalkoztak ujabban a kriminálpszihológia kérdéseivel (Alexander, Reich, Wittels) és rávilágítottak a bűntett rejtettebb determinációira, amellyel szemben tehetetlen a megtorló büntetés és csupán a feloldó lélekelemzés, a katharzis enged betekintést a cselekvés genezisébe. De attól még messze vagyunk, hogy a mai állam igazságszolgáltatása erről tudomást vegyen. A büntetésnek egyetlen értelme volna: kiragadni a bűnözőt abból a lelki szituációból, amely a bűntettet kirobbantotta, ráeszméltetni őt a bűnözés aszociális, unetikus természetére, kibékíteni őt azzal a környezettel, amely a tettét beérlelte és viszszavezetni a közösségi élet szférájába. Utópia! Igen, — de csak a ma társadalmában. Ahol a szabadverseny, a konkurrencia, s mindenki harca mindenki ellen a legfőbb hajtóerő s az emberérték a legutolsó árucikk; — ott az egyén lelki megmentéséről tényleg naivitás beszélni! A halálbüntetés eltörlése — önmagában — még nem oldja meg a problémát. A bűntettest — gyógyítani kell. Korunk legmonstruózusabb bűntevője, Kürten Péter szinte szimbólikus, roppant arányú kifejezése a bűn végzetes ösztöndeterminációjának. (Mellékesen: a Kürten tömeggyilkosságai is a börtönélet után kezdődtek, s hallottuk, hogy börtönében valósággal provokálta leláncolását. hogy annál koncentráltabban fordulhasson belső élete felé.) Ahogyan Marquis de Sade is 13 éves fogságában költötte ki beteges fantáziája termékeit, hírhedt szadisztikus irodalmi műveit, úgy Kürten is a börtön után látott tetthez. A börtön kényeraszkézise mérgezi meg képzeletüket s a fantázia-élet burjánzásának szinte lelki-higiénikus jelentősége van a börtönlakó számára, amely a megtagadott valóságért képzeleti kielégülésekkel kárpótolja, sőt túlkompenzálja! Igy a börtönben. De a börtön után jön a reakció! Az abnormisan befelé fordult és képzeleti szurrogátumokkal táplált sokszor nem találja meg az útat vissza az életbe és elferdítéseinek eredménye, hogy végleg elszakad a normális élettől.

Egy normális ember Karl PlÃättner írt megrendítő könyvet a börtön szörnyű lelkipusztításairól (Eros im Zuchthaus) és a költő Ernst Toller a bécsi szexuálreformer kongresszuson tett vallomást a képzelet infernális munkájáról e kényszeraszkézis éveiben. (Az érdeklődőt a Magnus Hirschfeld kiadásában megjelent két kötetes Sittengeschichte der Weltkriegs c. műre figyelmeztetem, amelyben sorok írója számol be a neurózis és szexuálitás háborúban észlelt összefüggéseiről.) Oroszország itt is figyelemreméltó, úttörő változtatásra szánta el magát, amidőn a börtönlakót időnként hazaszabadságolja. És ime a motívum tökéletes méltánylása a bünöző részéről: — senki se élt vissza a szabadsággal és visszatért önkéntes fogságába. (Karlsbad)