A Rajnától keletre fekvő Európa közvéleménye megszokta, hogy az egyetemek diákságában a reakció legbiztosabb és gyakran legszenvedélyesebb bajnokait lássa. Feltűnést és csodálkozást keltett ezekben az országokban, hogy a spanyol diákok élén állottak a Trón és Oltár ellen irányuló destruktiv törekvéseknek s szinte természetellenesnek tartották, hogy az intellektuellek nem a hatalomhoz házinak.

Nem szabad lebecsülnünk azt a körülményt e sajátságos jelenség elemzésénél, hogy Spanyolországban — a reakció szerencsétlenségére, — nincsenek zsidók. A nép elégedetlenségének levezetésére szolgáló biztosító szelep így nem állott Spanyolországban az uralkodóosztály rendelkezésére. Nem lehetett a zsidók versenyével magyarázni a diákság előtt az elhelyezkedési lehetőségek hiányát. Hogy ez egyáltalán nem mellőzendő szempont, az könnyen érthetővé válik, ha analóg esetet keresünk. Magyarország helyzete sok tekintetben hasonlít a spanyol viszonyokhoz. A népesség szegény, orvosokra szükség volna, de nem tudják őket megfizetni, mérnők, tanár előtt a jövő kilátástalan. A magyar reakció a zsidóellenes izgatás segítségével hosszú ideig keze között tudta tartani a diákságot és el tudta téríteni figyelmét a válság igazi okairól. Mikor azonban a zsidókat az állami hivatalokból eltávolították, egy pár év után nem tudja a bürokrácia egyetemről kikerült gyermekeit biztos állásokba elhelyezni. Ennek következményeképen a legutóbbi években egyre-másra alakultak progresszív ifjúsági egyesületek, melyek reformokat követelnek és szembefordulnak addigi ideológiájukkal. Az uralkodóosztály érzi, hogy kicsúszik kezéből a nem nemesi származású ifjuság, de nem tud segíteni ezen. A bürokráciát tovább nem duzzaszthatja, új iskolákat nem emelhet anyagi eszközök nélkül, kórházak építését nem bírja a nép fedezni a feudális termelési módszerek mellett. Spanyolországban a diákság kénytelen volt az elejétől kezdve helyes irányokba kutatni a bajok okait. Polgári beállítottsága következtébe, csak a felületig juthattak el természetesen. Három nagy kölönc volt a spanyol népen, a nagybirtokrendszer, az egyház és a kettő nélkül elképzelhetetlen monarchia. A nagybirtok akadálya az ipar kifejlődésének, mert a belső piac sohasem olyan erős, mint lehetne egészségesebb birtokelosztás esetén. A nagybirtok a kéz kezet mos elve alapján szorosan összenőtt az egyházzal. Évszázadokon keresztül az egyház kezén volt a népnevelés és Spanyolország ma Európa legkulturátlanabb országai közé tartozik. Az iskola ügy ugyan a mult század közepe óta az állam illetve a községek hatáskörébe tartozik de a közoktatásügyi felügyeleti hatóságoknál döntő befolyása volt a papságnak tovább is. Nem lehetett tanító csak az, aki a papság számára kívánatos volt. De a községeknek pénze sem volt iskolára, mert a babonák rabságában tartott nép anyagi ereje az egyház pénztáraiba vándorolt. Míg az iskolákra nem jutott, a szerzetesrendek lassanként a nemzeti vagyon nagy részét a maguk számára szerezték meg. Spanyolországot elárasztották a papok, barátok és apácák és tárgyilagos számítás szerint az egyházi személyek száma negyedmilliót is kitett, már a világháború előtt. Az egyház hivatalos statisztikája ugyan a világi papság számát csak harmincezerre teszi, de e szám képtelensége szembetűnik, ha tudjuk, hogy több, mint negyvenezer templom van Spanyolországban. A világi papság száma azonban elenyészik a szerzetes és apácarendek több mint négyezer konventjében élő hatalmas tömegei mellett.

Érthető tehát, ha az intelligencia érvényesülésének akadályát látja az egyházban, mert a népnek mindaddig nincsenek egészségügyi és kulturális igényei, amíg anyagi erejét magához szívja az egyház, mely minden „szolgáltatást” busásan megfizetett. A haladó pártok és a diákság programmja tehát a szerzetesrendek kiűzése és az egyház állami támogatásának megszüntetése lett.

Az egyház és a fedualizmus azonban szoros egységet képez a királysággal Spanyolországban. A király nem mer ujjat húzni az egyházzal, mert a nagyrészt évtizedek óta köztársasági érzelmű polgárságra mégis csak kevésbé számíthatott volna» mint a földbirtokosokra és a klérusra.

Veszedelmes fegyver volt a papság kezében az is, hogy az északi országrészekben még ma is élő karlizmust ki tudta játszani a királyság megfélemlítésével. A megegyezésben, amit Don Carlos hívei kötöttek a hetvenes években XIII. Alfonz apjával, benne volt, hogy a karlisták csak addig viselkednek békésen és ismerik el a Bourbonok uralkodó ágát törvényesnek, míg ez az egyház jogait semmiben sem csorbítja. Az állami főhivatalokba bekerültek Don Carlos és a theokratikus állam hívei és XIII. Alfonz soha egy pillanatra sem tudta kivonni magát ezek karmaiból. Amikor a Cortezben többségre jutott liberálisok vették néha át a hatalmat, Canalejas vagy Romanones vezetése mellett sem tehettek semmit sem a papi uralom enyítése érdekében.

Igy tehát az egyetemi ifjuság kénytelen volt a reformokért harcolni. A vázolt körülmények miatt Spanyolországban még a polgári reformokat sem lehetett békésen keresztül vinni. Az elkeseredés nőtt, a jövője iránt érzett kétségbeeséstől hajtott ifjuság és kispolgári intelligencia a munkássággal közösen buktatta meg a királyság intézményét. (Budapest)