A francia Illustration, a nagyipari, vezérkari és ultramontán érdekek e képeslapjának egyik pár év előtti számában Ferrero apró betűs kis cikkben mutatta ki, hogy Róma alapítása óta 1914-ig nem öltek meg háborúban annyi embert, mint a világháború folyamán s ugyanakkor, továbblapozva, oldalas, gyönyörű fénykép felvételek a lapban a francia hadiipar legujabb halálgépeiről. Ez az olasz szabadelvű történész (egyike a féltékenységből be nem hódolt keveseknek), aki tegnap Párizsban, ma Genfben huzódik meg a fasizmus polypkarjai elől, körülbelül ugyanezt a csalétek szerepet tölti be ma is, mikor mint előadó és publicista igyekszik polgári pacifizmusát terjeszteni a hatalmon lévő társadalmi rétegben. Hajdani történelmi munkáival felhagyva, népszerűbb és nagyobb propaganda erejű műfajok után lát, de ugyanakkor ebben a svájci, vagy francia, sima szavu, de azért az olasz fasizmusnál nem kevésbé imperiálista környezetben a tehetetlenség érzése mind messzebb viszi pozitiv tudományos alapjától s szembehunyva, kenetes szavakkal tér ki minden történelmi erőtől inditott igazi megoldás elől. Egyik utolsó munkája, az Ókori civilizáció bukása, jelenkori párhuzamaival már magában rejtette mindazt a félszegséget és hiányt, ami Ferreronál korunk megértésében és a kivezető út meglátásában jellemzően megnyilvánul. Róma hanyatlásánál pl. észrevette, hogy: „mig a közép és kis vagyonok eltűnnek, a nagy vagyon az egyre növekvő elszegényülés közepette néhány gazdag ember kezében van”, viszont a modern monopolkapitalizmusról semmit sem tud. A római birodalomnál kiemelte azt is, hogy „a fiskálitás, a hivatalnoki kar folytonos nagyobbodásának, a tömeg elszegényedésének s a katonai kiadások szaporodásának kisérő jelensége, mindenkivel szemben kíméletlen követelésekkel lépett fel”, de ugyanezt nem látja meg a mai társadalmi piramisban a növekvő terheket fokozatos kizsákmányoltatásában viselő proletárosztálynál. Tipikus példáját adja a szabadelvű polgári történelmi tudománynak, amely legszerencsésebb óráiban is csak allegorikus formában, a mult fejtegetésénél mer rámutatni az uralkodó réteg ellen valló jelenkori tényekre. Legujabb könyvében, melyben pacifista előadásait közölte, már ez is hiányzik s míg valamikor bizonyos polgári jogokért vivott ténykedésével a történelmi haladás irányában állt, ma már szemben áll vele: mondanivalója nincs számunkra s jelentősége is csak annyiban. amennyiben kitűnően szemlélteti a polgári liberálizmus utolsó vonaglásait.

Legujabb könyvének, A kalandok végé*-nek kiinduló pontja az az állítás, hogy nem egy kort élt végig karddal a kézben Európa, mégsem ismerte a háborúnak azt az emberi agyakra terpeszkedő lidércét ami 1914 óta riasztja a társadalmat. F. azonban ugyanekkor nem tesz különbséget a polgári koponyákban jelentkező rémlátás s a dolgozó tömegek tudatos ellenállása közt, mely akkor sem ragadtatta el magát, mikor a pult mögül a polgárság bambán lelkesedett a harcos imperiálizmusért. Mi csak ezen restrikcióval mondhatjuk vela, hogy „korunknak az az előérzete, hogy egy napon meg kell semmisülnie az erőszak szörnyeteges kirobbanásától”. Sőt szerintünk ebben a katasztrofális előérzetben is nagyobb szerepe van a végét érző polgári társadalom, rettegésének, mint a valódi felzúdulásnak az imperiálista háború borzalmai ellen. Pedig ez a rettegés F. könyvének egyetlen lökőereje s a további fejezetek csak próbálkozások a dilemmába került liberális eszmék tisztázá. sára, az érájukban szörnyeteggé nőtt háborúval szemben.

A háború alatt F. itt a puskaporral kezdődő kémiai háborút érti, amelynek pusztító hatása ellen mint széles vizgyűrű lép fel a XVI. század parasztságának gyűlölete. A lőfegyver az európai hatalmasoknak mind korlátlanabb lehetőségeket nyújtott a „nem civilizált” népekkel szemben, de befelé. Európában kompromisszumot tett szükségessé a hadakozó államok között. Szabálytalan portyázások s a megszállott területek sarcolása helyett a XVIII. századra kialakul a kémiai háború első szervezett formája: harc a „munícióval” ellátott hadseregek közt zárt mezőnyben, aminél a lakosság csupán érdektelen szemlélőként szerepel..

A gazdasági egyensúly a katonák számának és a háborúra irányzott pénznek a korlátozását kívánta: még messze volt az általános katonai kötelezettség s a bankárok mesés pénzhitelei, amik a XIX. század óta a. kormányok fejét korlátlan lehetőségek hitébe szédítették. A játékosok saját uraik maradnak s ideiében meg is tudnak állani, ha kell. A XVIII. század haditeoretikusai is azt ajánlják, hogy ne keverjenek a háborúba jogi kérdést, vagy más nagy népszenvedélyt, különben mindkét fél meggyőződve a saját igazáról, végkimerülésig harcolni fog.

F.-nak tetszik ez a XVIII. századi racionálista hadijáték, mint a betyárromantika a gyermek-képzeletnek. Utolsó s egyik legszebb alkotását látja ebben a régi „minőségbeli” kulturáknak, szemben a „mennyiség” napjainkban növekvő erejével. A korlátozott háború ideálja (lévén F. minden ideálizmusa ellenére is szkeptikus a békével ´ szemben) végigkíséri egész művét, s ebben látja a háborús probléma mai legalkalmasabb megoldását is. (Lásd: leszerelési konferencia!) De ugyanakkor nem veszi észre, hogy ami lehetséges volt a többé-kevésbé egyensúlyba jutott falánk európai dinasztiák közt, ugyanaz naivul hat ránk, okozati összefüggések nélkül áthelyezve az imperializmusnak nemzetközi piacokért folytatott mai harcába, bár bizonyos, hogy zsoldos katonák halomra mészárlása nagyon jól összevágna a polgári erénynyel.

Megérzi F., hogy egyébbel is számolnia kell. ha a fékevesztett pusztító kedvet szabályozni akarja s a mesterségesen tenyésztett népszenvedélyek tárgyalásába bocsátkozik, amelyek már épp oly szükségesek a tőkés államok eredményes hadviseléséhez, akár a gép. A XIX. század óta a hazafiság alkohola s az ellenféllel szemben szított gyűlölet helyettesitik a mesterségbeli hozzáértést s ez lesz a leghathatósabb energia a világháború kis és nagy irányítói kezében.

S hogy a világháborúban mi történt, arról F. is megállapítja a feudális harci romantikával leplező militárista ügynökökkel szemben, akik még mernek a háborús szépirodalom naturalista beállításáról panaszkodni: „a művészet mindig kénytelen enyhiteni az igazságot, hogy valószínűvé tegye. A világháborúban sokkal rettenetesebb dolgok történtek, mint mindaz, amit Barbusse és Remarque leírnak.”

Ezután a megállapítás után bizonyos levont következtetéseket várnánk F.-tól s ehelyett kapjuk a következő fejezetekben a polgári köztársaság dicséretét s vitát a szociálizmussal. Az ő szemében a legújabb forradalmi események is csak végső hullámai a francia forradalommal megindult harcnak az autokrata uralmak ellen s a polgári uralom mintegy a fejlődés betetőzése. Ha több történt, az csak kilengés számára, amit az illető monarchiák fékevesztettsége okozott. Nem látja meg a polgári forradalom mögött felsorakozó történelmi erőket, s hogy ott. ahol a polgári réteg csak most küzdött meg a feudális államberendezéssel, rezsimbuktató mozgalmával megkönynyítette a harcra és kormányzásra érett munkás és parasztosztály dolgát. Nem látja meg, hogy a feltörő osztályé a gyökeresebb, az egyetemesebb, amely saját átmeneti uralmán keresztül már kirajzolta egy új indulásu, osztály és háború nélküli társadalom vonalait. Ő is azt mondja, hogy „a modern civilizáció az osztályok egységesítésére irányúi”, persze a „polgári típusban”. Nem képes észrevenni, hogy az a polgári forma-ideál, ami még életben, iskolában diktál, csak külső nivellálás, áltatás a szemnek a belső nagy differenciák palástolására, hogy hovatovább rnár Európa mind kevesebb hányadára érvényes csupán s hogy ott is ez a polgári konvenció saját alapjaiban megrendült. A felfelé törő gazdasági osztály-erőktől függetlenül is, a polgári kultura egyetemesebben emberi elméi (Gide, Shaw stb.) egy teljesebb, ellentmondás nélküli életeszményre tekintenek, amely öszszevág a feltörő rétegek irányvonalával.

Történelmi meglátást vártunk F.-tól s ehelyett a polgári középszerűség kölcsöneszméivel él. Nem jutott annyira, mint pl. Gustave Le Bon, aki tömegpszi-hológiát népszerűsítő munkáit nyíltan a francia imperiálizmus érdekvédelmébe állította, de azért veszedelmesebb Le Bonnál, mikor az emberiségre nézve katasztrófális katonásdiba bonyolódott polgárság érdekeit humánista jelszavakkal védi. (Bukarest) (sz. p.)

* Guilelmo Ferrero: La fin des aventures. (Guerre et paix.) 1932, Paris, Librairie Stock,