A Szegedi fiatalok művészeti kollégiuma kiadásában jelent meg Ortutay Gyula „Mondotta: Vincze András béreslegény, Máthé János gazdalegény...” cimű népdal gyüjteménye, mely nyiri és rétközi balladákat, betyár- és juhász- (no meg csárda- és szerelmi-) nótákat tartalmaz s az „új magyar gondolat”, a faluzás, valamiféle narodnyikizmus, a folklore, a népdalgyűjtés s az ethnográfiai romantika legfrissebb hajtása. Ortutay, elvi előszavában elmondja, hogy ethnográfiai tanulmányai s a népdal-gyüjtés a magyar néplélek gyökeres ismeretéhez vezettet s egy új magyar karakterológia alapvetését tették lehetővé; titkolózó sejtelmességgel közli, hogy számára megoldódott a magyar fajta „talpraesett, makacsul reális életszemléletének” és egykori „kavargó misztikumának” szenvedélyes kettőssége. Hogy miképpen oldódott meg, azt nem árulja el sem ő, sem a dalgyüjtemény — s végül szomorúan szögezi le, hogy a magyar néplélek gyökeres sajátosságainak egész megragadó világa „elmulóban...” van, halványulnak kemény vonásai. Apadnak a magasabbrendű transzcendens tápláló erők, a világérzés primitiv egyetemessége helyébe szikkasztó immanens felfogás, szürke elszemélytelenülés lép. A falura ráfekszik mohón az a szörny, melyet hol Városnak, hol Államnak, Magyar Sorsnak, hol Európának, Gazdasági Válságnak nevezgetünk”. Viszont ezeket a botrányos dolgokat nehéz feltartóztatni útjukban, mert valamelyes törvényszerűséggel gázolnak előre. S ezért inkább azt kellene kutatni, hogy miért van pusztulóban az a bizonyos magyar arc és miért csap rajta keresztül a kapitalista civilizáció szennyes áradása? Ezeknek a kérdéseknek a fejtegetése azonban túl messzire vezetne Ortutay számára, — bele a kapitalizmus magyar vadonaiba és arra is válaszolna, (ami felől ugyan nem is érdeklődik O. Gy.) hogy a mai Oroszországban a népkulturák egyenesen szorgalmazott, soha nem tapasztalt bőségű szabad virágzása miért esik egybe nálunk a pusztulással. Ezeknek a megválaszolása azonban nem a nosztalgiás ethnográfia feladatai, hanem a tárgyilagos szociográfiáé, helyesebben; az előbbi az utóbbi nélkül nem ér semmit, lévén a szociográfia leíró és oknyomozó, mely nemcsak megállapít, esztétizál, élményeket ad, leir és gyönyörködtet, hanem felvilágosit, tanit, következtetésre, beavatkozásra és cselekvésre ösztönöz. Az ethnográ-fia forrása a művészet, a nacionalizmus, a romantika és az esztézis a szociográfiáé a tudomány, a szocializmus, a realizmus és az éthosz. Tárgya (ilyen esetben) a faluszegénység, a földműves-gazdaság és az életviszonyok, — a munka és a mindennapi kenyér anyagiassága. Nem az ethnográfia alacsonyrendűségét, hanem mellérendelt, járulékos szerepét jelenti ez. Napjainkban a népi kulturvonatkozások kutatása minden szociográfiai alapvetés nélkül történik, minden társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti meggondolás nélkül. Mert pl. Ortutay miért tekinti még mindig a magyar néplélek és karakter leglényegeként a betyár és csárda nótákat? Hol vagyunk már manapság a betyár kurta-kocsmák falurosszás világától? Avagy nem születtek volna változott dalok a megváltozott falun? Az új valóságnak nem volnának új dalai? Ha a mult népköltészete a maga történelmi gazdasági, politikai korát (a legapróbb részletekbe menően: betyár-pandur világ, tömlöc és akasztófa stb. egész világát, lásd továbbá a tiszaeszlári nótát. Id. mű 40. oldal) hiven tükrözi, úgy a mai népköltészet is ugyancsak tükrözi a mai falu egész történelmi, gazdasági, politikai világát. Viszont lehetséges, hogy az „új idők, új dalai” talán nincsenek inyére O. Gy.-nak. Nagyon könnyen meglehet... De nem láthatjuk be, hogy csak a betyárvilág, vagy az 1848— 1900-as idők népdalai jellemzőek „az igazi magyar népiélekre” (vigyázat! fasiszta szabadalom). Nem láthatjuk be: mert a „néplélek” sem ethnográfiai, sem pedig kulturális értelemben nem változatlan, mozdulatlan lényeg, hanem átalakuló, történelmi kölcsönhatásaiban tovább formálódó sokszerű és mozgó valami. Minden jellegzetes arcvonású kornak más és jelegzetes a népköltészete. Ma ismét más, mint az abszolutizmus vagy a századforduló korában. Ma lázadozó, gerjedt és baljóslatú, amelyről Ortutay s magyar uriosztálya nem szivesen vesz tudomást, mint ahogy a lázadozó, gerjedt és baljóslatú faluról sem. A csehszlovák Sarlósok és Peéry Rezső a megmondhatója a szlovenszkói és csallóközi új népdalok rebellis mivoltának. (Lásd P. R. tanulmányát: Uj irodalom Szlovenszkón. A Korunk 1932. okt.-i számában.) Tessék elolvasni a Majos István Nótáját és amaz igézetes csallóközi népdalt, hogy „Szabadság szellője Álmotokat szőjje. Nem lesz senki közületek Urak szeretője...”

Sorok írója az egykori Partium-beli (Partium, különösen a szilágysági részeken, a törzsi magyarság sasfészke; a kővárvidéki részeken pedig az egykor lobbanó kuruc költészet pátriája!) az átélt helyzetismeret bizonyságával tanusítja, hogy az új lázadó népköltészet ott is keledezőben van.

Ortutay Gyula mindenkép az uriosztály embere s a mai fala társadalmi valóságát és baljóslatú népdalait felkutatni tul sulyos feladat volna a számára. Ez a kutatás u.i. már vállalását jelentené — osztályszolidaritásban — annak a nagy küzdelemnek s a falvakban induló új szabadságharcnak, melynek az új nóták — a csatadalai. (Kolozsvár)