Napjainkban egyre-másra lángol fel a heves elméleti harc vezető technikai folyóiratokban a krizis okai felől. A kérdést úgy a mérnökök, mint a gazdasági szakemberek a technika és a gazdálkodás közti viszony problémájaként fogalmazzák.

Ha a kapitalizmus jelenlegi szakaszában a technikai fejlődés alapvető tendenciája felől érdeklődünk, úgy minden további nélkül a következő mozzanatok lépnek előtérbe: 1. az elektrifikálás; 2. a kemizálódás; 3. az automatizálódás; 4. a futószalag rendszer.

Mondhatnónk, hogy a technikai fejlődés általános vezető tendenciája ma az üzemek technikai kombinálásában áll az elektrifikálás alapján. Igen progresszív természetű ez a törekvés, mert magvalósítása nagy mértékben fokozza a gazdálkodás eredményét és a társadalmi munka produktivitását. Ez a törekvés azonban a kapitalisztikus gazdasági rendszer keretei között nem valósítható meg. A progresszív technikai törekvések harca azokkal az akadályokkal, melyeket a kapitalisztikus rend gazdasági szerkezete támaszt, kifejezésre jut a krizisben. És pedig: 1. Alapvető az ellenmondás — a kapitalisztikus rendszer szerkezete következtében — a termelés technikai kapacitása s a széles tömegek fogyasztásának gazdaságai kapacitása között; 2. A technikai kombinálási beleütközik a magánkapitalista vállalkozások szerteszét töredezett karakterébe, a magántulajdonba és az abból következő anarchisztikus konkurrenciába; 3. Végül ez a törekvés a nemzetközi gazdasági feltételekbe, az országhatárokba, a vámfalakba, a vámháborúkba s az államok piacokért és érdekszférákért folyó harcába ütközik.

Az esendő kapitalizmus, amit a krizis heves lökései rázkódtatnak, képtelen úgy gépeit, mint apparátus rendszereit, valamint bérmunkásai hadseregét, tudományait és kvalifikált munkaerői táborát kihasználni. Ezek következtében az egész arcvonalon döntő természetű visszaesés figyelhető meg.

A kapitalizmust ért éles bírálatok kifejtőinek gyakran a szemére vetik, hogy a krizis mélységét előszeretettel túlozzák. Ez utóbbi ellenvetésnek az indokolatlanságát semmisem igazolja jobban, mint azoknak a polgári nemzetgazdászoknak a nyilatkozatai, akik például a Deutsche Volkswirt 1932 szeptember 2. számában rámutatnak arra, hogy a tudomány magas fejlődésével és az ipar teljesítő képességével szemben a tömegek egyre növekvő elnyomorodása áll.

A gazdasági krizis, amely lavinaként növekszik a világgazdaság kapitalisztikus részében mély, eddig nem tápasztalt erjedést idézett föl a mérnökök soraiban. Szükséges megjegyeznünk, hogy azok a viták, amelyek ma a technikai folyóiratokban folynak, messze túlhaladják a „tiszta technikai” kérdésfeltevés kereteit. Nem is lehet másként, — hisz a történelem az egész kapitalizmust megkérdőjelezte.

A vita első csoportja általában a technikai haladás s a gazdaság és a technika közti viszony kérdésével foglalkozik. Ebben a kérdésben mi a lényeges? A Maschinenbau cimű német folyóiratban Hellmich „A technika mellett és a technika ellen” c. cikkében azt a kérdést állítja fel, hogy a technika ellen, vagy a technika mellett legyünk-e? Amerikai mérnökök is szükségesnek tartják igazolni a mechanizálás hasznosságát. „Az értékek átértékelése” van folyamatban megfelelőleg a kapitalisztikus világ „alkonyának.” Egyre hangosabban hallik e világban a „le a technikával!” jelszava. A technika és a gazdaság közti viszony kérdését főleg a munkanélküliség problémájának szemszögéből vitatják. — Jellemző, hogy a technika ellenfeleinek van bátorságuk minden nyomoruság okaként a technikát vádolni, mig a mérnökök szerényen viselkednek s nem merik a gazdaságot, azaz a kapitalizmust támadni.

A második probléma annak a kérdése, hogy indusztrializálás-e vagy reagrarizálás. A meglévő technikai eszközök teljesítő képességének kihasználási lehetetlensége következtében felmerült újabban az ipari államok mezőgazdálkodó államokká való változtatásának reakciós gondolata. Nem szükséges különösebb szellemi képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy ez nemcsak reakciós, hanem egyszersmind utopisztikus idea is. Ha ugyanis a modern Németországot, Franciaországot, Belgiumot vagy Angliát „leiparosítják” úgy ez országok lakosságának egy része ki kell. hogy pusztuljon. Egész materiális színvonaluknak mélyen alá kell szállania. A modern kulturának semmiféle nyoma sem maradna meg köztük.

A harmadik vitapont a technikai fejlődés tempójának kérdése. A vitázók egyik fele azt állítja, hogy minden baj azért van, mert a technikai haladás nagyon gyorsan történt, a tempót tehát le kell fojtani s a jelszavuk: „A technikai haladás ellenőrzése!”

A negyedik kérdés a körül forog, hogy a gazdálkodás nagyban-e vagy kicsiben történjék. Ez a kérdés az előbbiekkel logikusan összefügg. A termelő erők fejlődése a kapitalizmus egész periódusa alatt a nagyban való gazdálkodás állandó növekedésével volt kapcsolatos. A termelő erők fejlődése most az organizált, szocialista tervgazdálkodást követeli. Ez viszont derékon töri a kapitalizmust. A polgárság ideológusai a kérdést úgy oldják meg, hogy a kicsiben való gazdálkodás támogatását kivánják, ami pedig egyértelmű a multba való visszatéréssel.

A kérdések ötödik csoportja a feltalálói tevékenység és a tudomány ügyére vonatkozik. A vitatkozó felek álláspontját az előbb idézett eszmék már meghatárolták. Érthető tehát ha a jelszó: „Moratorium a technika, szünet a tudományok számára!”

A hatodik kérdés a technikai munkaerők pótlásának kérdése. Ez a kérdés a munkanélküliség kérdésével függ össze. A technikai értelmiségben való túltermelés éppen olyan ténye a világgazdasági válságnak, mint Németországban a gépi- vagy Braziliában a kávé-túltermelés. Mivel a, vitatkozóik a kapitalizmus vonalán állanak, ezért egyek a technikai főiskolák hallgatóságának numerus claususában, a tudományos kutató munkások számának korlátozásában, stb., stb., ha tiltakoznak is ezen a téren az „elhamarkodott” rendszabályok ellen. (Emlékezzünk pl. a német tudósoknak Hindenburghoz intézett levelére.)

A hetedik kérdés a tömegek problémáját érinti. Igy például José Ortega a Tömegek felemelkedése cimű könyvében neki ront a tömegnek, mely „a szellem arisztokratái” s „a kiválasztottak” rovására előtérbe nyomul.

Ha az előbbi kérdés csoportokat összefoglaljuk, látjuk, hogy a vitában a technikával kapcsolatban a vitatkozók a krízis megoldását illetőleg két kivezető utat látnak. Az egyik visszafelé vezet, tagadja „a technikát, a termelőerők lefojtását s primitívebb gazdálkodást kiván. Ez a megoldási módozat hiven tükrözi a magángazdálkodáson alapuló termelési rend mai szakaszának sajátosan elhanyatlott állapotát. — A másik megoldási módot a tervgazdálkodásos kapitalizmus ideológusai képviselik, akik bámulattal adóznak a mai Oroszország építési teljesítményeinek, amely Oroszország iparosításával s a nagy egységű mechanizált mezőgazdaságra való áttéréssel a technikai tevékenység Nyugaton ma elképzelhetetlen lehetőségeit avatta tényekké s a technika és a gazdaság problémakörében a lenyügöző erejű példák tömegét szolgáltatja. Ennek a második megoldási módozatnak a lényege utópisztikus, mert hiszen az „organizált kapitalizmus” azaz az anarchia nélküli kapitalizmus — elképzelhetetlen.

Igen elterjedt felfogás a krizis megoldására vonatkozólag, a nyugati államok mérnök ideológusai körében a nemzeti egység eszméje, a legkülönbözőbb változatokban. Legutóbb a német mérnökök (V. D. I.) manifesztuma tűzte ezt az eszmét zászlajára, Ez viszont nem egyéb mint a világháború alatti jelszavak megismétlése csupán a gazdaságra alkalmazva.

A technika és a gazdaság közti viszonyban lehetetlen nem a technika és így lehetetlen nem a céltudatos haladás oldalára állni. Ez a technika mellé való állás nem a technika eredményeinek üres csodálatában, hanem annak a törekvésnek a helyes megértésében áll, amely megszünteti az ellentétet a termelés technikai és a széles tömegek fogyasztásának gazdasági kapacitásai között. (Brünn)