FĹ‘oldal

Korunk 1933 Február.

A világ felépítése


E. Freundlich

 


Mióta a csillagászati méréstechnikának sikerült a legnagyobb távlatokba előnyomulni, ahonnan a fény évmilliók óta jön amig elér hozzánk, mióta a relativitás elmélete lehetővé tette, hogy a világ határolt részeiből a világegész szerkezetére következtethessünk, azóta a világ felépítésének problémája konkréte a kutatás területébe került. Ebben a tekintetben a kutatás két vonalon tör előre. Az empirikus irány, amilyen mélyen csak lehetséges, a világtérben próbál előrehaladni s a lehető legátfogóbb megállapításokra törekszik a világ kikutatott részének szerkezeti viszonyaira vonatkozólag. Az elméleti szintézis szükségszerűen a világ összképére van beállítva s ezért hajlamos olyan megállapításokra is, amiket a tapasztalás valójában nem igazol. Ezzel szemben annál több benne a termékeny ösztönzés. A kétféle kutatási irány kölcsönhatásában fejeződik ki a haladás.


Az első kérdés, ami a csillagászatot foglalkoztatta az, hogy a világ a csillagok szerkezet nélküli határtalanul kiterjedt óceánjában foglal-e helyet? Nem ez; az eset. Nagyon széleskörű statisztikai vizsgálódások során igazolást nyert, hogy a világot határolt csillagfelhői veszi körül. Ennek a csillagfelhőnek — amely olyan nagy, hogy egy fénysugár több mint tízezer évig halad rajta keresztül olyan egyszerű a szerkezete, hogy eleinte független kozmikus jelentőséget tulajdonítottak neki. Számunkra ez az ugynevezett szűkebb csillagrendszer képezi a világot. Bizonyos ideig úgy tűnt, hogy ezzel az ismerettel a csillagászat már elérkezett ismeretlehetőségei határára, további kutatását már csak ennek a szűkebb világnak behatóbb kifürkészésére szentelheti. E szűkebb csillagrendszer fényévek ezredeire kiterjedő méretei oly hatalmasak s a kivizsgálásukra szükséges módszerek oly körülményesek és nehezen kezelhetők, hogy a csillagász cselekvési rádiuszának lényeges kiszélesbitése eleinte elképzelhetetlennek tűnt. S mégis sikerült olyan módozatokat találni, amelyek egy csapásra millió fényév messze vezettek a világürben. A csillagásznak sikerült olyan magas csillagvizsgálóba szállnia, ahonnan a mi szűkebb csillagrendszerünk csöpp csillagfelhőként jelentkezett a tejuton belüli. Kiderült, hogy a szűkebb csillagrendszer korántsem önálló kozmikus képződmény, hanem csak része egy nagyobb képződménynek, a nagy tejut rendszernek. Ezt viszont ismét egymástól pár millió fényévre elválasztott olyan nagy csillagrendszerek veszik körül, mint amilyenhez mi tartozunk, de oly meszszire tőlünk, hogy mi csak gyöngén világló ködként tapasztaljuk az égboltozaton. A csillagászati kutatás ma olyan távlatokba nyomult elő, ahonnan a fénynek több mint százmillió évre van szüksége, hogy elérjen hozzánk. A csillagász ma már a csillagrendszerek százezrével benépesedett teret tekint át.


Az a kép, amit a szűkebb csillagrendszerről kezdetben felvázoltak, nagyon egyszerü volt s ugyanakkor tulságos kozmikus önállósággal ruházták fel. Az a tény, hogy a kétszázezer fényi-évig terjedő messzeségben levő gömb alakú csillaghalmazok relative még a tejut síkjához igazodnak, azt igazolja, hogy a felhőkből és gömbalaku csillaghalmaz rendszerből alakult tejut-rendszer messze túlterjed a mi szűkebb csillagrendszerünkön; egy nagyobb egységnek csak egyik tartománya; csomópont a köd-tekercsben, vagy pedig több csillagfelhőből, illetve kisebb ködtekercsből áll, amelyek ahhoz a nagyobb rendszerhez társultak, amit mi tejut-rendszernek nevezünk. A világürben ugyanis igen sok ilyen több-kevesebb sűrűségű csillagrendszert figyelhetünk meg s következtethetünk azokból a mi rendszerünkre. Az ilyen analógiás következtetések igen termékenyek a csillagász számára azoknak a tapasztalatoknak a révén, melyeket a szűkebb világunkon kívüli világról nyertünk. A tejutrendszer szerkezetének kikutatását főleg az nehezíti meg, hogy mi mélyen beleágyazva abba csak nagyon nehezen szerezhetünk áttekintést alakjáról. Azok felöl az alternatívák felől a döntés, hogy egy ködtekercsben élünk-e vagy pedig a csillagrendszerek egy lazább szövedékében, amely esetleg még megőrizte előző tekercs- szerkezetét, még nem történt meg. Egy tekintetben azonban a csillagászatnak ezen a területén nyert belátások már elvi természetűek. Az a tejut-rendszer, amihez tartozunk, egyáltalán nem egyensulyban levő, egyszerűen alakult kozmos. A tömeg eloszlása benne egyáltalán nem egységes. Azok a várakozások, amelyeket sokan a világképhez fűztek, nevezetesen, hogy az önmagában nyugvó, semmiféle változásnak többé alá nem vetett egység a részvilág, a tejut-rendszer révén nem igazolódtak. Az időbeliség eme benyomása megismétlődik a ködtekercsek világában. Eleinte ugyan az egyetemes relativitási elmélet egy igen megnyugtató kivezető utat kínált. Ha ugyanis a világ tömegei a térben egyformán oszlanak el és az egészben nyugalom uralkodik vagyis mindenütt, minden, még oly messzi tér részben is a csillagok szabálytalanul mozognak s mozgásuk gyorsasága elenyészően kicsiny a fény sebességével szemben, akkor . a végesen sok tömegből egy zárt, véges világ építhető fel. Az összefüggés viszonyok ezt három dimenzióban, ahogy egy golyó felület két dimenzióban, egész egyszerű mód igazolhatja. A világ végtelen messzeségeire vonatkozó s a természettudomány számára oly komplikált kérdés megoldhatónak látszott oly módon, hogy az égitestek világában nincs végtelen távolság. Első ízben kínálkozott exakt megállapítás a világ szerkezetéről mint egészről s egy valóban lezárt világképhez való eljutás lehetősége. Amidőn azonban a csillagászat a világtérben elég messzire előre nyult ahhoz, hogy ennek a világképnek egyik előfeltevését ellenőrizhesse, kiderült a hiedelem elfogadhatatlansága, A világtömegek egyáltalán nem statikus képét manifesztálják egy bizonyos fokig önmagába nyugvó kozmosnak. A tömegek sokkal inkább egy minden irányú expanzió sajátszerű tüneményét reprezentálják, mégpedig egy olyan gyorsaságu expanzióét, amely 20—30 ezer kilométer percenkénti sebességet ér el. Jólehet ez a jelenség eddig nagyon kevés ködtekercsen állapithatódott meg, mégis univerzális jelentőséget tulajdonítanak neki. Ebből keletkeznek az igen sokszor elhamarkodottan megfogalmazott spekulációk a világ expanziójáról.


A távoli ködtekercsekben nyilvánuló kitérés tendenciája kétségtelenül rendkívüli jelentőségű jelenség. Ha valóban univerzális jelentőségü, akkor minden esetre az előtt a kikerülhetetlen konzekvencia előtt állunk hogy a világ, amelyben élünk, szétesőben van. Ám a csillagászatnak még nagyon széles és fáradtságos kutató munkára van szüksége addig, amig ily messzemenő megállapítás empirikus igazolását megtalálja. Egyelőre a megfigyelhető ködtekercsek százezréből az expanziónak ez a jelensége még egy félszázon se nyert igazolást. Ennek ellenére: a tömegek mozgásfolyamatai a világban kétségtelenül váratlan és nehezen oldható kérdéseket adnak föl. A világ felépítésének kérdése még sokáig fogja foglalkoztatni a csillagászatot. (Potsdam)


 


Vissza az oldal tetejére