Darwin kétségtelenül forradalmi jelenség a természettudományok hozzá közelálló területén, két főmunkájában lefektetett elméletei azonban (A fajok keletlkezése és Az ember származása) keskeny bázisuk következtében nem bírják el az emberi társadalomtörténet tudományára való kiterjesztést, amely helyesen csak a történelmi materializmus módszerével ragadható meg.

A természettudományaki keretén belül Darwin jelentőségét két fő munkája megjelenésekor Marx és Engels tüstént elismerték. 1859 decemberében írja Marxnak Engels, hogy eddig még nem történt ily nagyszabású kisérlet... a történelmi fejlődésnek a természetben való igazolására” s Marxtól is van egy levélbeli nyilatkozat, amely azt mondja, hogy Darwin könyve „az a könyv, amely világnézetünk természettörténeti alapvetését tartalmazza.”

Darwin a lényeget illetően két forrásból merített tudományos ösztönzést: a francia kutató, Lamarck 1809-ben megjelent Zoológiai Filozófiá-jából s az angol lelkész, Mallhus egy A népesedésről írt politikai gazdaságtanából.

A két forrás közül kétségtelenül a Darwin születése évében megjelent Lamarck-féle könyv az értékesebb, mert Malthus többszörös tévedései nagyon sok kisiklást okoztak Darwin műveiben s azok történeti hatáslehetőségét erősen korlátozták.

A Darwin-féle „létért való harc” elméletnek alapvetése már adva van Lamarcknál. Már Lamarck bebizonyítja, hogy az állatok és növények bizonyos szerveinek fejlődését a környezet befolyásolja s hogy ez tovább öröklődik. Lamarck ezt a fejlődést a szóbanforgó szervek állandó használatával és gyakorlatával magyarázza, minek következtében ezek egyre tökéletesebbek lesznek. Ugy hogy pl. az ember lábizmai a sok futás következtében megerősödnek, ezért erősek a használat következtében az oroszlán izmai és gyorsak a nyul lábai. A zsiráfoknak is azért hosszú a nyaka, hogy a fák leveleit, amikkel táplálkoznak, elérhessék. A fejükkel egyre magasabbra kellett nyulni s ezért nyult meg a nyakuk. Ha valaha a zsiráf antilophoz hasonló állat volt, mely bokrokkal benőtt sivatagban találta meg élelmét, úgy ott, ahol a sivatag erősebb mértékben magas fákkal volt benőve s a bokros vegetáció kihalt a fákon kellett keresnie élelmét.

Ez az elmélet megjelenésekor, ebben a fogalmazásban — joggal! — nem nagy hitelre talált s az addigi fejlődéstörténettől való szellemes eltérésnek tekintették, mivel hiányzott belőle az a szükséges bizonyító anyag, amely nélkül minden elmélet csak feltevés.

Darwin belátta a hiányzó bizonyító anyag összehordásának a szükségességét s ezt a bizonyító anyagot össze is hordta. Látta, hogy a kertészeik és az állattenyésztők keresztezés útján tudatosan változatokat hoznak létre a növény és állat fajokban s a természetben kereste azt az ösztönző erőt, amely megfelel a tenyésztő akaratának. Ez időtájt ismerkedett meg Malthus népesedés elméletével. Önéletrajzában írja Darwin, hogy a Malthus-féle elmélet vitte a létért való harc gondolatára:

„1838 októberében, tehát 15 hónappal azután, hogy rendszeres vizsgálódásaimat megkezdtem, időtöltésül véletlenül Malthus könyvét olvastam s mert az állatok és növények életmódját soká figyeltem meg volt a lehetősége bennem, hogy a mindenütt tapasztalható létért való harc gondolatát helyesen felfogjam s tüstént feltűnt előttem, hogy ily körülmények között lehetséges a hasznos eltérések megőrzése s a károsak kiküszöbölése. Az eredmény ebben az esetben egy új faj létrehozása.”

Malthus népesedéselméletében nagy szerepet játszik az, „élelmezési tér” fogalma, amit a népesség létminimuma határol. „Mivel a népesség szakadatlanul a fenntartására szükséges eszközök meghaladására törekszik” (Malthus) a világban nyomor és éhség uralkodik, mert a lakosság és a szükségletei gyorsabban nőnek, mint a kielégítésükre szolgáló élelmiszerek tömege, azaz az „élelmezési tér”. Az emberbarát Malthus ezt az általa „örök természettörvénynek” (Marx) minősített állapotot többek közt azzal a polgársághoz intézett tanáccsal akarja kiküszöbölni, hogy „a jótékonyság bolondság, nyilvános serkentés a nyomorra”, amit az angol parlament szegénytörvényével készségesen követett is. „Az állam nem tehet mást mint hogy a nyomort a sorsára hagyja”. (Malthus) A nyomorral és az éhséggel szemben vivott harcban az erősek és egészségesek maradnak meg a polgárság hasznára és épülésére, mely önmagán belül az akkor még virágzása előtt álló szabadverseny harcában hasonlókép harcolt a létért.

Ezeket a Malthus által vázolt folyamatokat Darwin átvitte a növény és állatvilágra. ,Mivel minden faj egyre több egyedet, szül, mint amennyi életben maradhat s ebből mindegyre ujabb harc keletkezik azért, hogy melyik maradjon életben, következéskép annak a lénynek van a legtöbb kilátása ahhoz, hogy a többit tulélje, amelyik, ha csak egyetlen egy tekintetben is, de előnyben van fajtársai fölött. S mert az eltérések öröklődnek, ezért ez a kiválasztott egyed az oka, hogy a faj ily újból elváltozott formában fennmarad.”

Annak a kiválasztásnak az analógiájára, amit az állattenyésztő és a kertész végez, Darwin ezt a folyamatot „természetes kiválasztás”-nak nevezte. Ma már tudjuk, mint ahogy idejükben Marx és Engels tudták, hogy úgy Malthus mint Darwin felfogása nem felel meg a tényeknek.

Ennek ellenére a tudományos szocializmus megalapítói, amint bevezető sorainkban emiitettük, Darwin kutatásainaik enormis jelentőséget tulajdonítottak. Engels természettudományi publikációi számos helyén az egysejtű felfedezését is hasonló nyomatékkal regisztrálja s az emberiség legjelentősebb felfedezési tényének minősíti. A dialektikus materializmus megteremtői azonban nem lettek volna dialektikus materialisták, ha Darwin eredményeit lezártnak tekintik s nem látják annak időbeliségét s további kiépítésének szükségességét. Marx 1866 aug. 7-én Engelsnek P. Tremaux: Az emberek és más élőlények származása és változása cimű munkájának olvasása alkalmával „egy Darwinon tulmenő jelentős haladásról” ír s az erről a könyvről szóló kritikai levelezés folyamán a két barát a fajok származására vonatkozólag lényeges meghatározó tényezőként a Darwin által eléggé figyelembe nem vett geográfiai körülmények befolyását hámozza ki, amely „nem egyedül, hanem fő bázison” (Marx) a fajokat differenciálja. Megállapítja még Marx, hogy Tremaux könyve „történeti és politikai alkalmazásában sokkal jelentősebb és gazdagabb mint Darwiné”. Ez a mondat kifejezetten egy hiányát konstatálja Darwinnak. Marx segitségével nézzünk egyszer utánna ennek a hiánynak.

Marx egyik Engelshez írott levelében (1862 julius 18.) találjuk a következő nyilatkozatot: „Darwinnál, akit ismét olvasok, az mulattat, hogy állítása szerint ő a Malthus-féle teoriát növényekre és állatokra is alkalmazza, mintha Malthusnál a vicc nem abban állna, hogy nem növényekre és állatokra, hanem csak emberekre... alkalmazza, ellentétben az állatokkal és növényekkel. Különös, ahogy Darwin a bestiákon és a növényeken felismeri angol társadalmát munkamegosztásával, versenyével, piac feltárásaival „találmányaival” és a Malthus-féle létért való harccal. Ez a Hobbes-féle bellum omnium contra omnes, s egyszersmind emlékeztet Hegelre a fenomenológiában, ahol a polgári társadalom mint „szellemmel rendelkező állatvilág”, míg Darwinnál az állatvilág mint polgári társadalom szerepel.

Ezt az emberiség és az állatvilág közti párhuzamot egész bizonyos, hogy Darwin nem abban az értelemben gondolta, ahogy Marx interpretálta. Darwin kizárólag tudományára s minden csipkelődés ellenére, amit ellene felhoznak, osztályára és annak ideológiájára redukálódik. Darwin nem volt se forradalmár, sem harcos a személyi áldozatkészség és haladás amaz értelmében, ami Marxot és Engelst annyira megkülönbözteti, bár ez utóbbiak ugyanannak a polgári tábornak az ivadékai, mint amelyből Darwin is származott. Darwint egész élete folyamán üldözik a skrupulozitás valamennyi szellemei s világ életében félt attól, hogy tanaiból netán atheista következtetéseket vonjanak le, amelyek őt materialistává bélyegzik. Darwin csak speciális kutatási területén volt materialista, azonkivül idealista. Mint ilyen vonult vissza abba az agnoszticizmusába, mely Kantnak ama véleményéhez csatlakozva, hogy a hit nem bizonyitható, többek közt a következő leveléből is kiderül: „A tudománynak semmi dolga Krisztussal, ha a tudományos kutatáshoz szokott ember óvatosan bizonyítékot keres. Ami engem illet, úgy nem hiszem, hogy valaha kinyilatkoztatás történt. A földöntuli kérdésére vonatkozólag azonban kinek-kinek sajátmagának kell döntenie a bizonytalan, egymásnak ellentmondó valószínűségek között.”

Kiderül ezekből a sorokból, hogy Darwin mint magánember nem volt vallásos, mint társadalmi lény azaz a polgári kapitalista társadalom tagja nem támadja a vallást, mint ahogy ez abból a levélből kitünik, amelyben visszautasítja a Kapital első kötetének 12. és 13. fejezetéhez csatolt ajánlását Marxnak: morálisan beszélve materiális motívumokból kifolyólag Darwin idealista volt. Ez a vonása a mai polgári osztálytudományok egészére is jellemző.

A darwinizmus és a marxizmus között csak egy párhuzam van, amelyek a tudomány részleteiben gyakran találkoznak. Engels emelte ki világosan a Marx sírjánál tartott beszédében: „ahogy Darwin az organikus természet fejlődéstörténetét felfedezte, úgy fedezte fel Marx az emberiség történetének fejlődés törvényét”. Ezen a megállapításon kivül azonban a darwinizmus s a marxizmus útjai elválnak, mint azé a két osztályé, amelynek világnézetei. Engels írja a Természet dialektikája című könyvének régi bevezetésében a következőket: „Darwin nem tudta, hogy milyen keserű szatírát ír az emberekről, különösen földieiről, amikor bebizonyítja, hogy a szabad verseny, a létért való harc, amit a közgazdászok a legmagasabb történeti vívmányként ünnepelnek az állatvilág normális állapota. Csak az emberi termelés tudatos szervezése, amely tervszerűen termel és oszt el emelheti ki az emberiséget társadalmi vonatkozásban is az állatvilág többi részéből, ahogy ez a termelés az embert specifikus vonatkozásban általában kiemelte”.