(Második közlemény)

Megírtuk megelőző cikkünkben, hogy a részvény árfolyamok emelkedésének általában az a körülmény volt az oka, hogy a tőke értékesítésében semmiféle javulás sem állott be. Ezt igazolja indirekte az a görcsös erölködés, amelyet valamennyi ország uralkodó osztálya kifejt abból a célból, hogy gazdaságpolitikai rendszabályokkal a keresletet emelje, a külföldi árut a belpiacról kizárja s a saját exportját minden eszközzel szorgalmazza. Azokban az országokban, ahol a valuta inog vagy ahol az infláció már megkezdődött, ezek a rendszabályok egyuttal a valuta támogatás célját szolgálják. Mindezeknek az egymást kölcsönösen keresztező, rövid időközökben egyre-másra váltogatott rendszabályoknak az eredménye: a) hogy „világpiac” tulajdonképpeni értelemben már nincs; b) hogy a világkereskedelem összege 1932 első felében 34 százalékkal kisebb, mint a megelőző év megfelelő szakaszában; c) hogy a belső piac védelmének tulfeszítése egy bizonyos ponton dialektikusan az ellentétébe csap át; s d) hogy a mind élesebben fejlődő „mindenki háborúja mindenki ellen” már a következő imperialista világháború kezdetének mintegy a küszöbét jelenti.

Rendszerint semmiféle tiszta képet nem alkotnak arról, hogy mily gyors tempóban fejlődik az utóbbi időben a kereskedelmi korlátozások rendszere; a hirek erről rendszerint a hivatalos publikációkban és a szaklapokban merülnek el. A német Konjunktura Kutató Intézet nemrégiben publikálta azt a listát, mely a külföldön hozott beviteli korlátozásokat sorolja fel 1931 decemberétől 1932 október l-ig. A puszta felsorolás 10 sűrűn nyomott hasábot foglal el: 9 államban tilos különböző áruk bevitele; 7 államban szervezték vagy hosszabbították meg 12 fajta áru állami beviteli monopoliumát; 10 államban számos áru bevitelét állami engedélyhez kötötték; 21 állam körülbelül 70 árucsoportot kontingentált; 10 állam különböző árukkal kapcsolatban a belföldi árú használatának kényszerét vezette be; 52 állam (gyakorlatilag a világ valamennyi állama) körülbelül 200 esetben vámemelést” hajtott végre, stb., stb.

Ez az összefoglaló felsorolás természetesen korántsem ad képet arról a sokféleségről és káoszról, mely a világkereskedelemben a gyors tempóban hozott rendszabályok következtében keletkezett s hétről-hétre fokozódik.

Mindezek a rendszabályok természetesen a legkevésbé sem változtatnak a kapitalisztikus társadalom fogyasztó erején; semmikép sem szélesbitik a plaszirozás összegét, hanem csak annak elosztását. Amit az egyik állam polgársága esetleg nyer, ugyanazt egy másik országé elvesziti. S az eset minden országban azonos. Minden gazdaságpolitikai rendszabály változást eredményez a kapitalisták közti értéktöbblet elosztásában: ami hasznára van az uralkodó osztály egy rétegének, a financkapitalizmus egy csoportjának, ugyanaz árt — az elnyomott osztályokon kivül — az uralkodó osztály más rétegeinek. Ez is a magyarázata annak, amiért minden ország uralkodó rétegei a legélesebb harcban állnak egymással. Ez utóbbi politikailag a gyakori kormányválságokban, a pártok átcsoportosulásában s a viszonyok bizonytalanságában manifesztálódik. A gazdaságpolitikai rendszabályok áttekinthetetlen szövevénye termékeny talaja a korrupciónak és visszaéléseknek minden országban, ahol minden külföldi üzlet lebonyolítása állami hivatalnokoktól függ.

Sok esetben, mint már emiitettük, ezek a gazdaságpolitikai intézkedések azok ellen hatnak, akiknek a javára bevezették. Igazolásul szolgálhat Németország, Franciaország és Olaszország buzatermelése: a búza árát az utolsó években az óriási vámok és az őrlési kényszer révén a világpiaci ár háromszorosán tartották. Ez a búzával bevetett területeik növelését s a hektáronkénti hozam emelkedését eredményezte a nagybirtokosok és nagyparasztok jobb talajmegmunkálása következtében. A római Mezőgazdasági Intézet összeállítása szerint arattak millió mázsákban:

A búzatermelés ezekben az években a jó időjárás következtében meghaladta a belföldi szükségletet, mely a tömegmunkanélküliség s a széles tömegek elszegényedése miatt leszükült. Németországot és Franciaországot az a veszedelem fenyegeti, hogy buzaexportáló országokká válnak. A buzaárak 1932 folyamán Németországban a tonnánkinti 277 márkás legmagasabb pontról október 12-én 199 márkára estek! Franciaországban az áresés még nagyobb. Az árak magason tartására irányult egész komplikált gazdaságpolitikai felkészültség hiábavalónak bizonyult. Az agrárkrízis gyorsan tovább élesedik.

Hasonló eredményhez vezet az ottawai konferencián elhatározott quota rendszer. Az export országok búzafeleslege az utóbbi években meghaladta az import országok beviteli szükségletét. Erre most Anglia, amely a két utolsó aratási évben a kerek 17 millió tonnát kitevő búza világimportból 5.6—6.2 milliót felvett, a quota rendszer következtében kilépett a vásárlók közül. A búzafelesleg, amely eddig 17 millió tonna keresletre oszlott el, most már csak 11 millió tonna keresletre oszlik. Ez azt jelenti, hogy a búza világpiaci ára még erősebben esik a jövőben, mint ahogy ez az angol quota rendszer bevezetése nélkül bekövetkezett volna. Kanada és Ausztrália, amelyek quota részüket csak akkor igényelhetik, ha „világpiaci áron” szállítanak s amelyek búzafeleslegének Anglia csak egy részét veheti fel (a másik részt Anglián kívül kell értékesíteni) a quota rendszer következtében, mely Anglia konceszszióját jelenti ezekkel a dominionokkal szemben nem nyerni, hanem károsodni fognak.

Összefoglalóan: mindazok a tények, amiket a polgárság a megelőző ciklusok egyszerű analogiájaként a megkezdődött fordulat elemeiként értelmez, beható elemzés során nem rendelkeznek bizonyító erővel. A polgári megitélések alapvető hibája abban áll, hogy a jelenlegi krizist közönséges ciklikus krizisnek tekintik s a kapitalizmus általános krizisét figyelmen kivül hagyva tagadják.

Amennyiben és amennyire a krizis Ciklikus jellegű, annyiban a marxizmus értelmében is nemcsak a kapitalista rendszer valamennyi ellentétének erőszakos kitörését, hanem dialektikusan ezeknek az ellentéteknek erőszakos megoldási folyamatát is jelenti. A kapitalizmus általános krizisének befolyása alatt ez a folyamat funkcióját — az ellentétek átmeneti erőszakos megoldását nem tudja betölteni — mint azelőtt. A krizis „szokásos”, „békés” megoldásának mechanizmusa nem működik. A kapitalizmus általános krizisének összeszövődése (a két rendszer harca, a produktiv tőke nagy részének krónikus kiaknázatlansága, a krónikus tömegmunkanélküliség, a krónikus agrárkrízis) a ciklikus krizissel a jelenlegi krizisnek egy új, a szokásos ciklikus krízisektől mélyenjáróan eltérő karaktert kölcsönöz. A minden megelőző ciklikus krizist általánosságban, tartamban, élességben és mélységben messze felülmuló jelenlegi krizis egy azelőtt soha nem tapasztalt meszszemenő megrongálódásához vezetett magának a kapitalista rendszernek.

Ez manifesztálódik gazdaságilag a világpiac szétesésében, a nemzetközi tőkemozgás megállásában, az inflációs hullámban, a termelési erők tudatos megsemmisítésében stb. Gazdaságpolitikailag a fejetlenségben, a gazdasági rendszabályok káoszában, az egyetemes jellegű kölcsönös gazdasági háborúban; politikailag az osztályharcok rendkivüli kiéleződésében, a spanyol, délamerikai, kinai stb. forradalmakban, a gyarmatok antiimperialista harcának kiélesedésében, a munkásosztály megerősödött harcában, igen fontos országokban a forradalmi krizis gyors érlelődésében s mindenekelőtt a kapitalista világ világháború után keletkezett elosztási rendszerének kezdődő szétesésében az imperialista ellentétek élesedése következtében.

A kapitalista rendszernek ez a krizis által felidézett minden oldalról való megrongálódása élesitően, kimélyítően és meghosszabbitóan hat vissza a krízisre s a ciklikus krizis szokásos funkcióját az ellentéteik erőszakos átmeneti megoldására nem engedi érvényre jutni. A polgárság döntő részei ezért egyre tudatosabban kísérlik meg a krizis megoldásának erőszakos módját.

A lausanei konferencia eredménye, amely azt a tényt szankcionálta, hogy Németország nem tud reparációkat fizetni, a polgári sajtó, különösen az angol „a nemzetközi bizalom visszaállításának” jeléül tekintette s a krizis végeként ünnepelte. Ezek az illuziók — amennyiben általában illuziók s nem a tömegek tudatos megtévesztésének manővere volt a fenyegető háború felől — pár hét alatt maradéktalanul eloszlottak. Szeptember 27-i vezércikkében írja a Times: „Az a két ország (Németország és Franciaország,) amelyek együttműködésén egyedül alapulhat Európa békéje egyre távolabb sodródik egymástól. A viszonyuk jelenleg rosszabb mint egy évvel ezelőtt s egy évvel ezelőtt jelentékenyen rosszabb volt mint azelőtt öt évvel.”

Ez a jellemzés nemcsak Német és Franciaország viszonyára, hanem az U.S.A. és Japán, az U.S.A. és Anglia, Franciaország és Itália, Németország és Lengyelország viszonyára ugyanúgy áll, mint Oroszország és a kapitalista világ közti viszonyra; a külpolitikai ellentétek kiéleződése minden irányú; a világ erőszakos felosztásának kérdése újból a történelem napirendjére került.

Emlitettük, hogy a minden irányból adott gazdasági háború a tulajdonképpeni háború küszöbét jelenti. A világ ujravaló felosztásáért azonban már a tulajdonképpeni háború is megkezdődött. Megkezdték a japánok Mandzsuriában, ahol leplezett formában kinai vérrel Amerika és Japán harcol. Ha a Federal Farm Board óriási gabonakészletet biztosit hosszúlejáratú „hitelre” a Csang-Kai-Sek kormánynak, mi mást jelent ez, mint a kinai hadsereg ellátását a japánok ellen!? Vezeti ezt a tulajdonképpeni háborút Anglia Kina ellen, amikor Tibetben egy százezer főből álló támadó hadsereget szerel föl. Folyik ez a háború Anglia és Amerika közt a Paraguay és Bolivia közti háború formájában.

A gazdasági krizis ily módon befejezte a harmadik periódusban kezdett relativ stabilizálás megrendülésének folyamatát: ennek a stabilizálásnak minden gazdasági, osztályszerű és külpolitikai alapja likvidálódott; a relativ stabilizálásnak vége.

A további fejlődés kilátásai ezen a bázison keresendők. A krizis régi értelmű megoldásáról, azaz a normális, háború előtti kapitalizmusra jellemző, szabályszerű változásra való visszatérésről az indusztriális ciklus fázisában szó sem lehet. Még ha az ellenséges erők közti összecsapás nem is következik be a legközelebbi jövőben, a polgárság legfeljebb azt remélheti, hogy a krizis eléri a mélypontját, átmegy egy depresszióba és abban megreked.

Azt jelentené ez, hogy a stagnáció megmaradna körülbelül a termelés jelenleg elért rendkívül alacsony nívóján s nem mozogna sem le, sem felfelé. „Fordulatról” a megélénkülés értelmében nem lehet szó s így a krizis „megoldásáról” sem a régi értelemben. Ha jelenleg a kapitalizmus bizonyos immanens tendenciái a krizis legyőzése irányába is hatnak amennyiben és amennyire az ciklikus természetű, úgy az ellenkező erők a kapitalizmus általános krízisének bázisán, a relativ stabilizálódás végének mai szakaszában a kapitalista rendszer már nagyon messze előrehaladt megrongálódása mellett kétségtelenül tulsúlyban vannak.

A körülbelül mai színvonalon való stagnáció azonban azt jelenti, hogy a munkásság, a széles paraszt és kispolgár rétegek helyzete változatlanul katasztrofálisan rossz marad s hogy a kapitalisztikus társadalmi rend rongálódásának folyamata tovább tart s egyre nagyobb méreteket ölt. A legnagyobb munkanélküliség negyedik telének s a negyedik aratási évnek forradalmasító ereje természetesen sokkal nagyobb, mint az elsőé volt. A krizis mélypontjának esetleges elérése, a depresszióba való átmenet a krizis mélypontjának megfelelő katasztrófálisan alacsony nivójú termeléssel és fogyasztással az osztályellentétek élesedését s a forradalmi krizis fejlődését nem tartóztatja fel. A polgárság erre vonatkozó reményei üres illuziók. (V.)

Az ifjuság militarizálása mindenütt gyors tempóban folyik. Például: Olaszországban az ifjusági „harciliktorok” bevezetése, Jugoszláviában a kötelező „testkulturá”-ról hozott törvény, Albániában az ifjusági milíciák szervezése, Angliában a gyermekhadtestek felállítása, Franciaországban a főiskolai hallgatók kötelező katonai kiképzése, Németországban az ifjuság katonai nevelését vezető birodalmi kuratórium felállítása stb., mind az ifjuság militarizálásának irányába mutatnak.